Ez tényleg egy fa?

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI ÍRÓJÁTÓL

A BOZÓTOS, száraz vidékeken növő tömzsi, ausztráliai baobabfa, vagy más néven palackfa, furcsának, sőt egyenesen csúnyának tűnhet. A száraz időszakban nincs levele. Ilyenkor az idősebb baobabfa inkább egy különös teremtményhez hasonlít, melynek csápjai az ég felé meredeznek. Az őslakosok egyik mondája szerint a fa egy átok miatt fejre lett állítva.

A fák fiatalkorukban viszonylag karcsúak és szépek. De ahogy öregednek, szürke törzsük duzzadt, megtépázott és sebhelyes lesz. George Grey felfedező 1837-ben azt írta, hogy a baobabfák „úgy néznek ki, mintha betegek lennének”. Vajon miért különböznek annyira a baobabfák más fáktól? És vajon miért becsülik és szeretik őket annyira az Ausztrália távoli, elhagyatott vidékein élők, beleértve az őslakosokat is?

Minél rövidebb, annál jobb

A baobabfa Afrikában, Madagaszkáron és észak-nyugat Ausztráliában honos. Bár a legtöbb országban baobabnak nevezik, az ausztrálok már régóta boabnak hívják. A helyiek tréfásan úgy tartják, hogy az őslakosok szerették lerövidíteni a neveket, mert nem akarták sokáig nyitva tartani a szájukat, nehogy véletlenül lenyeljenek egyet az állandóan ott repdeső legyekből. Ezért a baobab nevet boabra rövidítették. Ez az új név hamar meghonosodott a helyi nyelvben.

A baobabfát döglöttpatkány-fának is hívják. Miért ez a nem éppen hízelgő elnevezés? Mert távolról nézve a fa ágairól lelógó termések úgy néznek ki, mint a farkuknál fogva felakasztott, döglött patkányok. A virágok pedig, ha összezúzzák őket, vagy megsérülnek, gyorsan erjedni kezdenek, és mint a rothadó hús, olyan bűzt árasztanak magukból. Ám ha a virágok egészségesek, akkor szép nagyok, fehérek és illatosak.

Igazi túlélő

A baobabfák nagy számban nőnek Nyugat-Ausztrália Kimberley nevű, elhagyatott térségében és a szomszédos államban, az Északi területen. Itt egymást váltja a száraz és az esős évszak. Ez utóbbi viszonylag rövid ideig tart, és heves monszunok jellemzőek rá.

A baobabfák híresek az önmegújító képességükről. Gyakran több száz évig is élnek.  „A fa általában még a gyűrűzést * is túléli, vagy azt, ha a tűz kiégeti a belsejét. Miután begyógyította a sebeit, tovább növekszik” – mondja D. A. Hearne növényfiziológus. Majd hozzáfűzi: „A fa nagyon erős, és hacsak nem pusztítják el teljesen, úgy nő tovább, mintha egészséges lenne.” Egy baobabfa, melyet ládába tettek, hogy a tengeren túlra szállítsák, az életéért küzdve gyökeret eresztett a földbe a láda repedésein át.

A köves patakmedrekben, meredek, sziklás lejtőkön vagy homokos síkságokon növő baobabfák gyakran magasabbak a körülöttük élő fáknál. A Kimberley-fennsíkon néhány baobabfa 25 méter magasra, vagy még ennél is magasabbra nő, és a kerülete is csaknem ugyanekkora.

A baobabfák méretének titka a vízben rejlik. A fa olyan, mint egy szivacs, lágy, rostos szerkezetű, és hatalmas mennyiségű vizet képes tárolni. A monszun idején felszívja a vizet, aminek következtében a törzse láthatóan megduzzad. A száraz évszak előrehaladtával a fa lassan visszanyeri eredeti méretét.

A kemény, téli hónapokban a lombhullató fák úgy maradnak életben, hogy lehullajtják leveleiket. A baobabfáknál ez a hosszú, száraz évszakban következik be. Amint a száraz évszak a végéhez közeledik, a fa kivirágzik, és új leveleket hajt. Mivel a baobab ilyen látványosan hirdeti az esős évszak közeledtét, a helyiek olykor naptárfának is nevezik.

A virágok csak éjszaka és mindössze néhány óráig nyílnak, napfelkelte után pedig elhervadnak. A virágokból nagy, uborka alakú termés fejlődik, ez a földre esve kettétörik, és szétszórja magvait.

Éltető fa

Kimberley őslakosainak már régóta értékes élelemforrás a baobabfa magva, levele, ragacsos nedve és gyökere. Ha a magvak még nem száradtak ki, puha, fehér belsejük finom ételként szolgál. A szárazság idején az őslakosok a fa rostos részeit és gyökerét rágták, és így értékes folyadékhoz jutottak. Rendkívül esős évszak idején a bennszülöttek néha a fa üregeiben vagy az ágak tövénél is találtak vizet.

1856-ban Augustus Gregory expedíciót vezetett a Kimberley-fennsíkra. A csapat tagjai skorbutot kaptak. A baobabfa termésének belsejéből főztek „finom lekvárt”, és ez a C-vitaminban gazdag gyümölcspép hamar meggyógyította a férfiakat.

A múlt tükrei

A múltban a baobabfák hasznos üzenőtáblaként szolgáltak az őslakosoknak és az európaiaknak egyaránt. A Mermaid nevű felderítőhajó 1820-ban kikötött Kimberley partjainál, hogy javításokat végezzenek rajta. Phillip Parker King kapitány a Haditengerészet utasításainak engedelmeskedve, miszerint hagyjanak hátra valamilyen nyilvánvaló bizonyítékot arról, hogy ott jártak, egy hatalmas baobabfába véste a következő feliratot: „HMC Mermaid 1820”.

 Akkoriban ennek a fának, mely Mermaid fa néven vált ismertté, 8,8 méter volt a kerülete, ma pedig 12,2 méter. Bár a felirat ma már nem olyan jól kivehető, még mindig őrzi ezeknek a korai felfedezőknek az emlékét. Néhány öreg baobabfa törzsén napjainkban is láthatók mélyen bevésett üzenetek, és a világ minden tájáról érkeznek turisták, hogy megnézzék őket.

Miután az európai telepesek megérkeztek a Kimberley-fennsíkra, az óriási baobabfák az ismeretlen vidék útjelzői, találkozó- és táborhelyei lettek. A vándorló állattenyésztők hagyták, hogy jószágaik olyan baobabfák alatt pihenjenek meg, melyeket érdekes nevek díszítettek, mint például Keleti Hotel, Klub Hotel vagy Királyi Hotel.

1886-ban ellenséges őslakosok ellopták a német telepes, August Lucanus hajóját, aki az útitársaival, Wyndham városa felé tartva, 100 kilométeres út előtt állt. Krokodiloktól hemzsegő patakokon és folyókon át vitt az útjuk. Lucanus később azt írta, hogy a csapatával egy korábbi felfedező naplójából megtudták, „hol rejtett el [a felfedező] Pitt Springs közelében néhány ácsszerszámot egy nagy baobabfa alatt, melynek törzsén rajta volt a monogramja”. Csodával határos módon a férfiak megtalálták a fát és a szerszámokat. Azután „kivágtak egy jó nagy baobabfát”, és öt nap alatt építettek belőle egy kenut. A kenu jól úszott a vízen, és mindannyian épségben hazaértek.

A legismertebb baobabfák közé tartozik a Derby és a Wyndham börtönfa. Mindkettőt egy-egy közeli városról nevezték el. A hagyomány szerint ezek a kivájt óriások, melyek elég nagyok ahhoz, hogy több embernek is menedéket adjanak, börtönök voltak a XIX. században. Néhány mai történész azonban kétségbe vonja ezeket az állításokat. A fák ettől függetlenül lenyűgözőek, és népszerűek a turisták körében.

A baobab és a művészet

Az emberek egykor képeket és üzeneteket véstek a baobabfák törzsébe. Manapság azonban az Ausztrália távoli, elhagyatott vidékén élő művészek megkímélik a fákat, és inkább a tojásdad formájú baobabterméseken mutatják meg tehetségüket. Ezek a termések akár 25 centiméter hosszúak és 15 centiméter átmérőjűek is lehetnek.

Miután a helyi művész kiválaszt egy megfelelő termést, bicskával aprólékosan kidolgozott képet vés a termés barna héjába. A közkedvelt témák közé tartoznak az őshonos állatok, az őslakosok vadászatát ábrázoló jelenetek, valamint az emberi arcok és alakok. Gyakran műgyűjtők keresik a kész alkotásokat. Turisták és helyi kiskereskedők is vásárolnak belőlük.

Igaz, hogy a baobabfa nem olyan nagy, mint a mamutfenyő, nem olyan fenséges, mint a nyárfa, és nem olyan színpompás, mint a juharfa ősszel. De a maga módján ez a szívós, megújulni képes növény értékes kincs ezen az elhagyatott vidéken. Dicséri a Teremtőjét, és feltárja róla, hogy milyen jó a humorérzéke.

[Lábjegyzet]

[Kép a 17. oldalon]

A virágok éjszaka nyílnak, és pár órán belül el is hervadnak

[Kép a 18. oldalon]

Egy galléros gyíkot ábrázoló baobabtermés