Megtaláltuk, amit kerestünk

Bert Tallman elmondása alapján

Szívesen emlékszem vissza a gyermekkoromra. A kanadai Alberta tartományban lévő Blood Rezervátumban nőttem fel egy őslakos közösségben, mely a feketeláb indián törzshöz tartozik. Az otthonunktól nem messze volt a kanadai Sziklás-hegység és a gyönyörű Louise-tó.

A CSALÁDUNKBAN heten voltunk fiúgyermekek, és két lánytestvérünk is volt. A testvéreimmel sok időt töltöttünk a nagymamánál. Ő keményen dolgozott, és megtanultuk tőle azt az életformát, melyet a feketeláb indiánok generációk óta élnek. Megtanította nekünk, hogyan gyűjtsünk vadon termő bogyókat, hogyan készítsünk hagyományos ételeket, és azt is, hogy hogyan kertészkedjünk. A nagyapám és az édesapám gyakran elvittek vadászni és halászni. Különböző szarvasfajtákra vadásztunk a húsukért és a bőrükért, például gímszarvasra és jávorszarvasra. A szüleink szorgalmasan dolgoztak, és mindent megtettek, hogy jó életünk legyen. Nagyon szerettem a rezervátumban élni.

De amikor 1963-ban a nagymamám meghalt, minden megváltozott. Akkor még csak ötéves voltam, és teljesen összezavarodtam. Akármit mondtak, nem tudtak igazán megvigasztalni. Már akkor ilyen kérdéseken töprengtem: „Ha létezik egy Teremtő, akkor hol van? Miért halnak meg az emberek?” Gyakran pityeregtem emiatt. Amikor a szüleim megkérdezték, hogy mi a baj, mindig arra hivatkoztam, hogy fáj valamim.

Kapcsolat a fehér emberekkel

Nagymama halála előtt ritkán találkoztunk fehérekkel. Bármikor láttuk őket, mindig ilyen megjegyzéseket hallottam: „Ő is csak egy gonosz, kapzsi fehér ember, akinek nincsenek érzései. Ezek nem jó emberek.” Figyelmeztettek, hogy nagyon kevesen őszinték közülük, és nem lehet bennük megbízni. Bár szívesen találkoztam volna velük, óvatos voltam, mert a környékünkön gyakran kinevettek és gúnyoltak minket.

Röviddel nagymama halála után, a szüleim kezdtek túl sokat inni. Ez volt életem egyik legszomorúbb időszaka. Amikor nyolcéves voltam két mormon férfi kezdett látogatni minket. Jó embereknek látszottak. A szüleim elfogadták a javaslatukat, hogy részt vegyek egy elhelyezési programban. A programnak, amennyire azt akkoriban megértettem, az volt a célja, hogy átneveljék az őslakos gyerekeket, mégpedig úgy, hogy fehérekhez költöztetik őket. A szüleim biztosan úgy gondolták, hogy a körülményeik miatt az lesz a legjobb nekem, ha egy másik családhoz kerülök. Nagyon megdöbbentem, és csalódott voltam, mivel korábban azt hallottam a szüleimtől, hogy a fehérekben nem lehet megbízni. Nem akartam elmenni, ezért mindent megpróbáltam, hogy maradhassak. Végül beleegyeztem, mivel a szüleim megígérték, hogy a bátyám is velem fog jönni.

De amikor Vancouverbe (Brit Columbia) értünk, elválasztottak minket egymástól. Engem  100 kilométerrel messzebbre vittek! Teljesen összetörtem. Bár a család ahova kerültem kedves volt, engem mégis megviselt a változás, rémült voltam. Tíz hónappal később hazamentem.

Újra otthon a szüleimmel

Igaz, a helyzet nem sokat változott, én örültem, hogy újra otthon lehetek. Körülbelül 12 éves lehettem, amikor a szüleim felhagytak az ivással. Ez sokat javított a helyzeten, de akkor már én magam is elindultam a lejtőn. Kábítószerezni és inni kezdtem. A szüleim azt tanácsolták, hogy inkább mással kössem le az energiámat, például a rodeóval, amit nagyon szerettem. A rodeózást nem a félős embereknek találták ki. Megtanultam, hogyan lehet fennmaradni egy vad bika hátán legalább nyolc másodpercig, miközben csak egy kézzel kapaszkodom a bika hasán átkötött kötélbe.

Tizenéves koromban a törzs vénei bevezettek az ősi vallásba, amely rendkívül érdekelt engem, hiszen a fehér emberek vallásait nem nagyon tiszteltem. Ezt azzal indokoltam, hogy a feketeláb indiánok szokásai az én szememben a kedvességet és az igazságosságot mozdították elő, olyan tulajdonságokat, amelyek sok „keresztény” vallásból hiányoznak. Jól éreztem magam az őslakosok között, szerettem a humorukat és azt, hogy a családtagok és a barátok mennyire közvetlenek egymással.

Akkoriban tudtam meg azt is, hogy az elmúlt századok során milyen igazságtalanul bántak az őslakosokkal. Azt mondták nekem, hogy a fehérek betegségeket terjesztettek közöttünk, és kipusztították a számunkra létfontosságú bölényeket. Például Colonel R. I. Dodge-ról, az amerikai hadsereg egyik tisztjéről az a hír járta, hogy egyszer kijelentette: „Ölj meg annyi bölényt, amennyit csak tudsz. Minden egyes megölt bölénnyel egy indiánnal is kevesebb.” Láttam, hogy e miatt a hozzáállás miatt a feketeláb indiánok nagyon megkeseredtek, úgy érezték, hogy kilátástalan a helyzetük.

Sőt egyes befolyásos politikusok a vallásos szövetségeseikkel együtt elhatározták, hogy beolvasztják és átnevelik az őslakosokat, akiket vadembereknek tekintettek. Úgy gondolták, hogy az őslakosokat minden szempontból meg kell változtatni, beleértve a kultúrájukat, a hitüket, a viselkedésüket és a nyelvüket. A cél az volt, hogy úgy éljenek, mint a fehér emberek. Kanadában többször előfordult, hogy az őslakosok gyermekeit megalázták a bentlakásos vallási iskolákban. Sok gyerek szenvedélybeteg lett, erőszakossá vált, mások öngyilkosságot követtek el. Ezek olyan gondok, melyek még napjainkban is fennállnak a rezervátumokban.

Ezek miatt a problémák miatt néhány őslakos úgy döntött, hogy szakít a saját kultúrájával. Ők angolul beszéltek a gyermekeikkel, nem pedig a feketeláb indiánok nyelvén, és megpróbáltak, legalább is részben, fehér ember módjára élni. Ahelyett, hogy elfogadták volna őket, sokukat kigúnyolták, nemcsak a fehérek, hanem az őslakosok is. Utóbbiak azzal viccelődtek, hogy „kétszínűek” vagyunk, kívülről rézbőrűek, belülről pedig fehérek.

Szomorú voltam, hogy az őslakosok ennyi minden miatt szenvednek. Jó lett volna azt látni, hogy a rezervátumokban élők sorsa jobbra fordul mind Kanadában, mind az Egyesült Államokban.

Válaszokat keresek

Tizenévesen úgy gondoltam, hogy soha senki nem fog elfogadni, ezért a kisebbségi érzésem gyakran haragba csapott át. Sőt még meg is gyűlöltem a fehér embereket. A szüleim és a nagynéném azonban figyelmeztettek rá, hogy ne legyen bennem gyűlölet és bosszúvágy. Inkább arra tanítottak, hogy legyek megbocsátó, szeressek másokat, és ne foglalkozzak azokkal, akiknek előítéleteik vannak. Később megtudtam, hogy ezek a tanácsok összhangban vannak a Biblia alapelveivel. Még mindig szerettem volna válaszokat kapni, azokra a kérdésekre, melyek gyerekkorom óta foglalkoztattak. Azon is tűnődni kezdtem, hogy miért vagyunk itt a földön, és miért történnek folyton igazságtalanságok. Úgy gondoltam, hogy semmi értelme sincs annak, hogy egy rövid ideig  élünk utána pedig meghalunk. Össze voltam zavarodva.

Ha Jehova Tanúi meglátogattak minket, mindig nekem kellett az ajtóhoz mennem. Tiszteltem őket, mert úgy láttam, hogy nincsenek előítéleteik. Annak ellenére, hogy nehezen tudtam megfogalmazni a kérdéseimet, mindig érdekes beszélgetéseink voltak. Egyszer meglátogatott két Tanú, John Brewster és Harry Callihoo, aki feketeláb indián volt. Hosszan beszélgettünk, miközben a prérin sétáltunk. Kaptam egy könyvet, de amikor a felénél tartottam, sajnos elveszett.

Rodeós lettem

A rezervátumunkban tanácsot kértem az idősebbektől. Értékeltem, hogy jól átgondolt tanácsokat adtak, de sohasem kaptam megnyugtató válaszokat az élettel kapcsolatos kérdéseimre. 16 éves koromban elmentem otthonról, és belemerültem a rodeóversenyzésbe. A rodeók utáni partikon általában ittunk és kábítószereztünk. Lelkiismeret-furdalásom volt, mert tudtam, hogy az ilyen viselkedés helytelen, és éreztem, hogy Istennek nem tetszik, ahogyan élek. Gyakran imádkoztam a Teremtőhöz, hogy segítsen azt tennem, ami helyes, és választ találnom azokra a kérdésekre, melyek még mindig nyugtalanítottak.

1978-ban Calgaryben találkoztam egy fiatal lánnyal, Rose-zal. Ő részben feketeláb, részben krí származású. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nyíltan, őszintén tudtunk beszélgetni. Egymásba szerettünk, és 1979-ben összeházasodtunk. A családunk hamarosan gyarapodott, amikor megszületett a lányunk, Carma és a fiunk, Jared. Rose jó anyának és hűséges feleségnek bizonyult, aki mindig támogat. Egy nap, amikor meglátogattuk a bátyámat, találtam egy könyvet. Az volt a címe, hogy Örökké élhetsz Paradicsomban a földön *. A könyv kíváncsivá tett, és nagyon ésszerűnek tűnt, amit írt. De amikor úgy éreztem, hogy kezdem megérteni a Biblia üzenetét, egy olyan részhez értem, ahonnan kitépték a lapokat. Rose-zal elhatároztuk, hogy felkutatjuk a hiányzó oldalakat, de nem jártunk sikerrel. Mindenesetre továbbra is segítségért imádkoztam.

Látogatás a papnál

1984-ben megszületett a harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány, Kayla. Mindössze két hónappal később Kayla egy veleszületett szívrendellenesség miatt meghalt. Összeomlottunk, nem tudtam, mivel vigasztalhatnám meg Rose-t. Rábeszélt, hogy menjek el vele a rezervátumban lévő katolikus paphoz. Arra számítottam, hogy ő majd megvigasztal minket, és választ kapunk a kérdéseinkre.

Megkérdeztük tőle, hogy miért kellett meghalnia a kislányunknak, és hol van most. Azt mondta, hogy Isten magához szólította őt, mert egy újabb angyalra volt szüksége. Az járt a fejemben, hogy miért kellett elvennie tőlünk a lányunkat, ha ő a mindenható Teremtő. Miért kell neki egy gyámoltalan kisbaba? A pap egyszer sem nyitotta ki a Bibliát. Amikor elmentünk, ürességet éreztünk.

Az ima mindig segített

1984 novemberében, egy hétfő reggelen hosszasan imádkoztam. Kétségbeesetten könyörögtem Istenhez, hogy segítsen jobb emberré válnom, és hogy megértsem, mi történik körülöttem, és mi az élet célja. Aznap reggel Jehova Tanúi kopogtattak az ajtónkon, Diana Bellemy és Karen Scott. Nagyon kedvesek és őszinték voltak, lelkesen beszéltek az üzenetükről. Figyelmesen hallgattam őket, és elfogadtam egy Bibliát, valamint egy példányt a Túlélés egy új földre * című könyvből. Beleegyeztem, hogy Diana a férjével, Darryllel néhány nappal később ismét felkeressen.

Csak azután döbbentem rá, hogy biztosan ez volt a válasz az imámra, miután elmentek. Annyira izgatott lettem, hogy fel-alá járkáltam a lakásban, és vártam, hogy Rose hazaérjen a munkából, és elmondhassam neki, mi történt. Meglepetésemre Rose elmesélte, hogy előző este ő is imádkozott, és azt kérte Istentől, hogy segítsen neki megtalálnia az igaz vallást. Azon a héten pénteken elkezdtük a bibliatanulmányozást. Később megtudtuk, hogy Karen és Diana aznap, amikor meglátogattak, nem találták meg azokat  a házakat, ahol prédikálni akartak. De amikor meglátták a házunkat, úgy érezték, hogy be kell kopogniuk.

Végre választ kapok a kérdéseimre!

A rokonaink és a barátaink nem tudták, hogy mit gondoljanak, amikor elkezdtük tanulmányozni a Bibliát, és eleinte ridegen bántak velünk. Később azt próbálták belénk sulykolni, hogy elfecséreljük az életünket, és nem használjuk ki a tehetségünket és a képességeinket. Mi azonban elhatároztuk, hogy nem fordítunk hátat újonnan megtalált Barátunknak, vagyis a Teremtőnknek, Jehovának. Elvégre valami nagyon értékeset találtunk: az Isten Szavában, a Bibliában található lenyűgöző igazságot és szent titkot (Máté 13:52). Rose és én 1985 decemberében keresztelkedtünk meg és lettünk Jehova Tanúi. A rokonaink most már nagyon tisztelik Jehova Tanúit, mivel látják, hogy a keresztelkedésünk óta milyen pozitív változásokon mentünk keresztül.

Igen, megtaláltam, amit kerestem! A Biblia egyszerű és logikus válaszokat ad a fontos kérdésekre. Boldog vagyok, hogy megtudtam, mi az élet célja, miért halunk meg, és hogy Isten ígérete szerint újra láthatjuk a kislányunkat, és együtt lehetünk vele tökéletes körülmények között, amikor felnő (János 5:28, 29; Jelenések 21:4). Azt is megtanultam, hogy nem szabad önpusztítóan élnünk, tiszteletlenséget mutatva az élet iránt, valamint nem szabad versenyszellemet szítanunk (Galácia 5:26). Nehéz döntés volt, de felhagytam a rodeózással, hogy így elnyerjem Isten tetszését.

A Bibliában található pontos ismeret megszabadított minket a babonáktól, melyek sok őslakost megfertőztek. Például hisznek abban, hogy ha egy bagoly tűnik fel a ház körül, vagy egy kutya vonyít, akkor az azt jelezheti, hogy egy családtag meg fog halni. Mi már nem félünk attól, hogy az élő teremtményekben vagy az élettelen tárgyakban lévő láthatatlan szellemek árthatnak nekünk (Zsoltárok 56:4; János 8:32). Nagyra értékeljük és tiszteljük Jehova csodálatos teremtésművét. Sok különböző nemzetiségű barátom van, akiket a testvéreimnek tartok, és ők egyenlőnek tekintenek minket, társaknak Isten szolgálatában (Cselekedetek 10:34, 35). Sokuk komoly erőfeszítést tesz, hogy megismerje az őslakosok kultúráját és hitnézeteit, valamint megtanulja a feketeláb indiánok nyelvét. Mindezt azért, hogy hatékonyan és mások számára vonzóan tudják átadni a Biblia üzenetét.

A családunk a Blood Rezervátumban él Dél-Albertában, ahol van egy kis farmunk. Még mindig szeretem az őslakosok kultúráját, például a hagyományos ételeket, zenét és táncot. Nem szoktunk részt venni a powwownak is nevezett hagyományos közösségi táncban, de szívesen nézzük, amikor elfogadható módon táncolják. A gyerekeinknek sokat mesélünk az őseinkről, és tanítjuk nekik a feketeláb indiánok nyelvét is. Sok őslakosnak közismerten nagyszerű tulajdonságai vannak, kedvesek, alázatosak, szeretettel bánnak a családjukkal és a barátaikkal. A vendégszeretetükről is ismertek, és arról, hogy tisztelnek másokat, azokat is, akiknek más a hátterük. Továbbra is értékelem és csodálom ezeket a tulajdonságokat.

Az nyújtja számunkra a legnagyobb boldogságot, hogy az időnket és az erőforrásainkat arra használhatjuk, hogy segítsünk másoknak megismerni és megszeretni Jehovát. A fiunk, Jared önkéntesként dolgozik Jehova Tanúi fiókhivatalában, nem messze Torontótól, én pedig vénként szolgálok a Macleodi Gyülekezetben. Rose, Carma és én mindhárman általános úttörők vagyunk, vagyis teljes idejű evangéliumhirdetők. Örömmel prédikálok a feketeláb indiánok nyelvén. Jó érzés látni, hogy sokan elfogadják a Teremtőről és a szándékáról szóló igazságot.

A Biblia ezt írja Jehováról: „Ha keresed őt, engedi, hogy megtaláld” (1Krónikák 28:9). Hálás vagyok érte, hogy beváltotta az ígéretét, és segített nekem és a családomnak megtalálnunk, amit kerestünk.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 13. oldalon]

„Ha létezik egy Teremtő, akkor hol van? Miért halnak meg az emberek?”

[Oldalidézet a 16. oldalon]

„Sok őslakosnak közismerten nagyszerű tulajdonságai vannak, kedvesek, alázatosak”

[Kép a 12. oldalon]

A nagymamám megismertette velem a feketeláb indiánok kultúráját

 [Kép a 15. oldalon]

A rodeózás volt a mindenem

[Kép a 15. oldalon]

A „Bízhatsz a Teremtőben!” című különleges traktátus, mely a feketeláb indiánok nyelvén is olvasható

[Kép a 15. oldalon]

Örömmel beszélek a Bibliában található ismeretről

[Kép a 15. oldalon]

Egy mostani kép a családunkról