Sivatagi só a Szaharából

OSZLOPOK mellett suhanunk el a négykerék-meghajtású járművünkkel. Ezek mutatják, hogy merre kell menni, amikor a homokviharok miatt eltűnik az út. A homokviharok pedig elég gyakoriak itt a Szaharában.

Egy régi karavánút mentén robogunk, mely a Niger északi részén található Agadèz városától egészen az algériai határig vezet, és azon túl is folytatódik. Az Agadèztől 200 kilométerre északnyugatra lévő Tegguiddan Tessoum nevű kicsiny faluba tartunk, oda, ahol még a madár se jár. Itt 50 család azzal foglalatoskodik, hogy egy igen régi módszerrel kivonja az értékes sót a Szaharában lévő agyagból.

Emberkéz alkotta dombok és pasztellszínű vizesgödrök

A sivatagban egyszer csak kis dombok tűnnek fel előttünk, jelezve, hogy már közel járunk az úti célunkhoz. A túravezetőnk leparkol egy 10 méter magas domb mellett, és arra biztat minket, hogy szálljunk ki és másszunk fel a domb tetejére, ahonnan megnézhetjük a falut. Amint felkapaszkodunk, elmagyarázza, hogy ezek a dombok mesterségesek, a környéken folyó sokéves sókitermelés maradványai.

A domb tetejéről magával ragadó látvány tárul elénk. Lent a faluban szinte mindennek, a talajnak, a falaknak, és a tetőknek is olyan a színe, mint az égetett agyagnak. A település két végén őrt áll egy-egy fa; csak zöld leveleik nyújtanak némi változatosságot. A kerítések és a házak agyagból készültek. A közelben több száz, sós vizű gödör van. Ezek pasztellszínei elütnek az egyszínű épületektől. Nagy a nyüzsgés: a férfiak, az asszonyok és a gyermekek is serénykednek.

A sókitermelés szokatlan formája

Miközben lemászunk a dombtetőről, ahonnan szétnéztünk, a túravezetőnk beszél arról a régi módszerről, amellyel a falubeliek kitermelik a sót. „Igazából csak kétféle gödör van – meséli. – A nagyobbakat, melyek némelyike 2 méter átmérőjű, a sóban gazdag víz ülepítésére használják, a kisebbeket pedig párologtatásra. A területen található 20 forrás vize már önmagában is elég sós. Ám a só elsődlegesen nem a vízből, hanem a földből származik, ezért is olyan szokatlan ez a módszer.” De pontosan hogyan is vonják ki a sót a földből?

 Látjuk, amint egy férfi földet hord az egyik forrásvízzel teli, nagy gödörbe. Oly módon tapossa a földet és a vizet, mint ahogy a szőlőt szokták a borsajtóban. Amikor úgy látja, hogy készen van, jó néhány óráig hagyja ülepedni a sós elegyet. Körülötte ugyanilyen sáros keverékkel teli, nagy gödrök vannak. Mindegyiknek más-más árnyalatú barna színe van, mert ahogy a sár leülepszik, változik a vizesgödrök színe.

A közelben egy másik férfi egy lopótökből készült eszközzel kisebb gödrökbe meri át a sós vizet. Ezt a munkafolyamatot általában férfiak végzik, és a vizesgödrök rendben tartása is az ő feladatuk. Egyik-másik gödör természetes mélyedés, de sokat úgy vájtak ki a sziklából. Ahol nem tudják kivájni a gödröket, ott agyagból kör alakban falat építenek a sziklán. A falat kézzel formázzák meg, majd egy bottal addig ütögetik, amíg szilárd nem lesz. Ezeket a falakat minden évben ki kell javítani vagy újra kell építeni.

Mi a nők szerepe? Ők végzik a nehéz cipekedést, gondoskodnak róla, hogy mindig jókora mennyiségű sós föld legyen kéznél. Emellett eltávolítják a sókristályokat a párologtatásra használt gödrökből. Majd alaposan kitakarítják őket, hogy aztán kezdődhessen minden elölről.

A gyerekek eközben ide-oda ugrándoznak a kisebb gödrök között. Az a feladatuk, hogy figyeljék a vizesgödrök száradását. Ahogy a víz párolog, kristályok keletkeznek a felszínén, és ha nem figyelnek rá, ez a sós kéreg megakadályozhatja a további párolgást. Ezért a gyerekek vizet hintenek rá, hogy megtörjön, és hogy a kristályok lesüllyedjenek a gödör aljára. A víz tovább párolog, míg végül csak az értékes só marad vissza.

Miért ez a gyönyörű színkavalkád? A túravezetőnk elmagyarázza: „Ezen a területen alapvetően háromféle agyag, vagyis föld található, amelynek a színét átveszi a víz. Ezenkívül az oldat sósságától függően is változik a víz színe. Emellett néhány gödörben algák élnek, és ezek szintén megfestik a vizet.” Azt is észrevesszük, hogy a színárnyalatok akkor is változnak, amikor a perzselő nap sugarai más-más szögben érik a víz felszínét.

Fizetőeszköz

A faluban az asszonyok cipókat és pogácsákat formálnak a nedves nyers sóból, és megszárítják a forró napon. A sót nem finomítják, ezért a pogácsák barnás színűek. Háromféle pogácsát készítenek: oválisat, kereket és háromszög alakút. Az egyik asszony elmondja nekünk, hogy az ovális és kerek pogácsákat eladják, míg a háromszögletűeket ajándéknak szánják.

Kik veszik meg a sót? A nomádok és a sókereskedők, akik átutazva Tegguiddan Tessoumon, élelmet és más árukat adnak érte cserébe. A só java a sivatag peremén lévő nagyobb városok piacaira kerül. A kitermelt nyers sót valószínűleg nem emberi fogyasztásra használják, hanem a háziállatok takarmányát egészítik ki vele.

Miközben visszasétálunk a járművünkhöz, észreveszünk egy férfit, aki éppen kiássa a visszamaradt agyagot az egyik ülepítőgödörből, amelyben már nincs víz. Majd elszállítja a lerakóhelyre, így ő is hozzátesz egy keveset az emberkéz alkotta dombokhoz. Útközben elgondolkodunk azon, hogy ezek a dombok hogyan tanúskodnak azoknak a munkájáról, akik Tegguiddan Tessoumban éltek, dolgoztak és haltak meg. (Beküldött cikk.)

[Oldalidézet a 22. oldalon]

„A só elsődlegesen nem a vízből, hanem a földből származik, ezért is olyan szokatlan ez a módszer”

[Térkép a 21. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

SZAHARA

NIGER

Agadèz

Tegguiddan Tessoum

[Forrásjelzés]

Based on NASA/​Visible Earth imagery

 [Kép a 23. oldalon]

Értékes sót vonnak ki a Szaharában lévő agyagból

[Forrásjelzés]

© Victor Englebert

[Kép a 23. oldalon]

A párologtatásra használt gödröknek változatos a színük

[Forrásjelzés]

© Ioseba Egibar/​age fotostock

[Kép a 23. oldalon]

A sócipókat megszárítják a forró napon