Áldásokkal jár, ha Isten a legfontosabb az életünkben

Pierre Worou elmondása alapján

„Bonjour!” Világéletemben ezzel a francia köszöntéssel üdvözöltem az embereket, de emiatt 1975 novemberében letartóztattak. Hadd meséljem el, hogy mi vezetett odáig, és hogy mi történt azóta.

A BENIN * középső részén található Savé külvárosában, Malétében születtem 1944. január 1-jén. A szüleim Abiolának neveztek el, mely egy régi joruba név. De még fiatalkoromban Pierre változtattam a nevemet, mert úgy gondoltam, hogy ez modernebb és népszerűbb.

A városiak az összes fiatalnak becenevet adtak. Engem Lelkésznek hívtak, mert amikor megszülettem, hasonlítottam a helyi lelkészre. A foci azonban jobban érdekelt, mint a hittan.

1959-ben az ország déli részén található Sakétébe költöztem, hogy ott járjak iskolába. Az unokatestvéremnél, Simonnál laktam, aki tanár volt, és nem sokkal azelőtt kezdte el tanulmányozni a Bibliát két Jehova Tanújával. Először nem volt kedvem a tanulmányozáshoz. Később viszont megkérdeztem egy másik unokatestvéremet, Michelt, hogy lenne-e kedve velem együtt csatlakozni a tanulmányozáshoz, ő pedig beleegyezett. Akkor hallottunk először arról, hogy Isten neve Jehova.

Az egyik vasárnap Simon, Michel és én elhatároztuk, hogy nem a templomba megyünk, hanem a Tanúk összejövetelére. Nagyot csalódtunk, mert csak öten voltunk jelen, a két Tanú és mi hárman. Ám felismertük, hogy amit a Bibliából hallottunk, az igaz, és folytattuk a tanulmányozást. Elsőként Michel keresztelkedett meg, kifejezve, hogy átadta az életét Istennek. Ma úttörőként szolgál, ahogy Jehova Tanúi ezeket a teljes idejű szolgákat nevezik.

Simon északabbra költözött, Kokoróba, én pedig vele mentem. Nem sokkal később a Tanúk kongresszust szerveztek Ouansougon-ban. Simon taxival ment, én pedig 220 kilométert bicikliztem, hogy ott lehessek. Mindketten ezen a kongresszuson keresztelkedtünk meg, 1961. szeptember 15-én.

Nehézségek a teljes idejű szolgálatban

Abból éltem, hogy képeket festettem, és egy gazdagon termő földet műveltem. Amikor az egyik utazófelvigyázó, Philippe Zannou meglátogatta a gyülekezetünket, megkérdezte, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy úttörő legyek, és ezzel elkezdjem a teljes idejű szolgálatot. Miután a barátommal, Emmanuel Fatunbival beszéltünk erről, úgy döntöttünk, hogy 1966 februárjában mindketten elkezdjük az úttörőszolgálatot. Később utazófelvigyázó lettem, és fon, gun, joruba, valamint francia nyelvű gyülekezeteket látogattam.

Egy nap találkoztam egy bájos, fiatal keresztény testvérnővel, Julienne-nel, aki hozzám hasonlóan az egyszerű életet kedvelte. 1971. augusztus 12-én összeházasodtunk, és Julienne csatlakozott hozzám  az utazómunkában. 1972. augusztus 18-án született meg a fiunk, Bola. Biciklivel mentünk egyik gyülekezetből a másikba, én pedáloztam, Julienne pedig mögöttem ült, Bolával a hátán. Általában valaki a helyiek közül elhozta a biciklijén a csomagjainkat. Négy éven át így látogattuk a gyülekezeteket.

Julienne egyszer nagyon rosszul lett, és aznap éjszaka borzalmas fájdalmai voltak. Másnap reggel gyalog indultam útnak, hogy segítséget kérjek. Egyszer csak feltűnt egy taxi, ami ritkaságszámba ment arrafelé. Ráadásul nem volt benne utas, ami még szokatlanabb volt. Elmagyaráztam a sofőrnek a helyzetünket, és megkérdeztem, hogy elvinne-e minket a fővárosba, Porto Novóba, mely körülbelül 25 kilométerre volt. A taxis vállalta a fuvart. Amikor megérkeztünk, rám mosolygott és ezt mondta: „Az utat én állom, semmivel sem tartoznak.”

Julienne két hétig az egyik Tanúnál maradt, mivel nem kelhetett fel. Az orvos nagyon kedves volt, mindennap meglátogatta, és a szükséges gyógyszereket is elhozta. Amikor utoljára vizsgálta meg Julienne-t, félve kérdeztem meg tőle, hogy mennyivel tartozunk. Nagyon megdöbbentem, amikor azt mondta, hogy semmivel.

Kedvezőtlen változások

Dahomeyben 1975-ben marxista kormány került hatalomra. Az ország neve Benini Népi Köztársaság lett. A hétköznapi élet is megváltozott. Kötelezővé tették, hogy mindenki így köszönjön: „Pour la révolution?” (’Készen állsz a forradalomra?’) Erre ezt kellett válaszolni: „Prêt!” (’Készen!’) A Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretünk nem engedte meg, hogy ezeket a politikai jelszavakat ismételgessük. Emiatt sokszor gyűlölettel kellett szembenéznünk.

1975 vége felé történt, hogy az egyik vasárnap letartóztattak, miközben házról házra prédikáltam St. Michel közelében. Ahogy már említettem, egy férfi a „Pour la révolution?” köszöntéssel üdvözölt, én viszont csak annyit mondtam neki, hogy „Bonjour!”. A rendőrségre vittek, és megvertek. De még aznap, valamivel később, három testvérnek sikerült elérnie, hogy szabadon engedjenek.

A Tanúk közül én voltam az első, akit letartóztattak, de hamarosan szerte az országban sok más testvért is őrizetbe vettek. A kormány Királyság-termeket foglalt le, a misszionáriusokat pedig kiutasították az országból. Még a fiókhivatalt is bezárták. Sok Tanúnak menekülnie kellett, voltak, akik nyugat felé Togóba, mások keleti irányba, Nigériába mentek.

Gyarapszik a családunk Nigériában

Második fiunk, Kola 1976. április 25-én született. Két nappal később kiadták a 111. számú kormányrendeletet, amely betiltotta Jehova Tanúi munkáját. Nigériába menekültünk. Ott egy olyan Királyság-terembe jutottunk, mely zsúfolásig tele volt menekültekkel. Másnap szomszédos gyülekezetekbe irányítottak minket. Alighogy kiürült a terem, újabb menekültek érkeztek. Az újonnan érkezetteket teherautókkal már távolabb lévő gyülekezetekbe vitték.

Jehova Tanúi nigériai fiókhivatala megkért, hogy látogassam meg a Beninből érkezett Tanúkat. Majd utazófelvigyázó lettem. Először joruba nyelvű, később pedig gun nyelvű gyülekezeteket látogattunk meg. Mindenhová motorral utaztunk. Bola előttem ült, Kola pedig Julienne és köztem.

1979-ben a feleségem ismét babát várt. A lányunk, Jemima születése miatt abba kellett hagynunk az utazómunkát. Julienne húga, Pépé is hozzánk költözött Beninből. A családunk ezután tovább gyarapodott. Két másik fiunk is született, Caleb 1983-ban, Silas pedig 1987-ben. Így már nyolcan voltunk a családban. Julienne-nel szerettünk volna jó szülők lenni, de úgy gondoltuk, ha csak egy mód van rá, folytatjuk a teljes idejű szolgálatot. Hogy sikerült ezt megvalósítanunk? Haszonbérbe vettünk egy földet, és maniókát, kukoricát és Karib-káposztát termesztettünk. Majd építettünk egy szerény házat egy faluban, Ilogbo-Eremiben.

 Délelőttönként, miután útnak indítottuk a gyerekeket az iskolába, Julienne és én prédikáltunk. Mindig időben hazamentünk, hogy a család együtt étkezhessen. Majd egy kis szieszta után kimentünk a földre dolgozni. Julienne és Pépé még a piacra is kijártak, hogy eladják, amit termesztettünk. Mindannyian keményen dolgoztunk. Szerencsére akkoriban csak ritkán voltunk betegek.

Áldások felsőfokú végzettség nélkül

Sohasem buzdítottuk a gyerekeket arra, hogy szerezzenek diplomát. Tudtuk, hogy a sikeres élet titka abban rejlik, ha a Királyság prédikálása a legfontosabb az életünkben, ha keresztényi tulajdonságokat fejlesztünk ki, és ha szorgalmasan dolgozunk. Mindezt igyekeztünk belevésni a gyermekeink szívébe. Amint tanulmányoztam a gyerekekkel, igazi öröm volt látni, hogy megszeretik Jehovát, elhatározzák, hogy az ő szolgálatának szentelik az életüket, és ezt kifejezik a keresztelkedésükkel.

Pépé idősebb volt a gyermekeinknél. Ő volt az első, aki elkerült tőlünk. Annak idején, amikor hozzánk költözött, megtanítottam olvasni. Bár csak rövid ideig járt iskolába, a bibliatanulmányozás és a többi szellemi tevékenység nagyon fontos volt neki. Miután egy ideig úttörőként szolgált, feleségül ment egy utazófelvigyázóhoz, Monday Akinrához, és csatlakozott hozzá ebben a munkában. Azóta született egy fiuk, Timothy. Pépé és Monday még mindig teljes idejű szolgák, és Mondaynak a kongresszusokon is sok feladata van.

Bola tanuló lett egy szakács mellett egy nagy cégnél. Az egyik igazgató hamar észrevette, hogy szorgalmasan dolgozik, megbízható, és a többi jó, keresztényi tulajdonságára is felfigyelt. Idővel előléptették, és felelősségteljes állást kapott a cégnél. De ami még fontosabb, jó férj és jó apa lett belőle. Van egy kedves felesége, Jane, és három gyermeke. Ezenkívül megbízhatóan ellátja véni feladatait Jehova Tanúi egyik lagosi gyülekezetében, Nigériában.

Kola egy szabó mellett tanulta ki a szakmát, és elkezdte az úttörőszolgálatot is. Mivel a Nigériában töltött évek alatt megtanult angolul, 1995-ben meghívást kapott, hogy Jehova Tanúi benini fiókhivatalában a fordítói osztályon szolgáljon. 13 éve dolgozik ott.

Újra Beninben szolgálunk

Nagyon izgatottak lettünk, amikor megtudtuk, hogy a benini kormánynak az 1990. január 23-ai rendelete semmisnek nyilvánította a munkánk betiltásáról szóló korábbi rendeletet. Sok menekült hazatért. Ezenkívül új misszionáriusok érkeztek Beninbe, és a fiókhivatalt is újra megnyitották. A családunk 1994-ben tért vissza Beninbe, de Pépé is, és Bola is Nigériában maradt a családjával.

Sikerült részidejű munkát találnom. A nigériai házunk után kapott csekély bérleti díjból és Bola nagylelkű segítségének köszönhetően tudtunk építeni ötünknek egy házat nem messze a fiókhivataltól. Jemima több mint hat évig volt úttörő, és ezalatt abból élt, hogy varrónőként dolgozott. Később feleségül vette egy testvér, Kokou Ahoumenou, akivel most a közeli fiókhivatalban dolgoznak. Caleb és Silas nemsokára befejezi az iskolát. Isten támogatásával és a család segítségével Julienne és én még mindig tudjuk végezni a teljes idejű szolgálatot, több mint 40 éve.

Isten gazdagon megáldotta a prédikálómunkát Beninben. Amikor 1961-ben megkeresztelkedtem, Jehovának 871 Tanúja prédikálta a Királyságról szóló üzenetet az országban. Abban az évben, amikor letartóztattak, már 2381 hírnök volt. Amikor 1994-ben visszatértünk Beninbe, a számuk 3858-ra emelkedett, a 14 évig tartó betiltás ellenére. Ma már több mint kétszer ennyien vannak, vagyis 9000-nél is többen. Krisztus halálának az emlékünnepén pedig 2008-ban 35 752-en voltak jelen.

Időnként elmegyek arra a helyre, ahol több mint 30 évvel ezelőtt letartóztattak, és eltűnődöm mindazon, ami történt. Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy megáldotta a családomat. Semmiben sem szenvedtünk hiányt. És még ma is mindenkinek úgy köszönök, hogy „Bonjour!”.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 13. oldalon]

Rám mosolygott és ezt mondta: „Az utat én állom, semmivel sem tartoznak”

[Oldalidézet a 14. oldalon]

Sohasem buzdítottuk a gyerekeket arra, hogy szerezzenek diplomát

 [Kép a 15. oldalon]

Utazófelvigyázóként 1970-ben

[Kép a 15. oldalon]

A két idősebb fiunkkal, Bolával és Kolával 1976-ban

[Kép a 15. oldalon]

Együtt a családommal, feleségemmel, öt gyermekünkkel, a menyünkkel, három unokánkkal, valamint Pépé a családjával