Már több mint 70 éve hűségesen szolgálom Istent

Josephine Elias elmondása alapján

„Ne aggódj – suttogta a férjem a börtönrács mögül –, akár megölnek, akár szabadon engednek, hűséges leszek Jehovához.” Az én elhatározásom is az volt, hogy hűséges maradok Jehovához, és mind a mai napig így érzek.

EGY nyugat-jávai (Indonézia) fennsíkon lévő kisvárosban, Sukabumiban születtem 1916-ban. A szüleim jómódú kínai emberek voltak, egy nagy házban laktunk, és voltak cselédjeink is. Mivel csak fiútestvéreim voltak – három bátyám és két öcsém –, én is ugyanúgy viselkedtem, mint ők, mint egy csibész kisfiú. Felmásztam a háztetőkre, és nagyon szerettem sportolni. De volt valami, ami nem hagyott nyugodni.

Rettegtem attól a gondolattól, hogy a pokolban fogok égni. Az iskolában a tanítóim azt mondták, hogy a szófogadatlan kislányok a pokolba jutnak. És mivel én sokat rosszalkodtam, azt gondoltam, hogy a pokolban fogok kikötni. Amikor nagyobb lettem, Jakartában (akkoriban Batáviának hívták) jártam középiskolába, és egyszer nagyon beteg lettem. Az orvos úgy gondolta, hogy meg fogok halni, ezért a hölgy, akinél laktam, azzal próbált vigasztalni, hogy hamarosan a mennybe kerülök. Én azonban attól féltem, hogy a pokolra jutok.

Édesanyám, Kang Nio, és Dodo bátyám azonnal Jakartába jött értem. Már hazafelé tartottunk, amikor Dodo megkérdezte tőlem:

– Tudtad, hogy a Biblia szerint nincs tüzes pokol?

– Honnan veszed? – kérdeztem.

Édesanya felolvasott néhány gondolatot a Bibliából, melyek rávilágítanak, hogy a halottak öntudatlanok, és a feltámadás vár rájuk (Prédikátor 9:5, 10; János 5:28, 29). Elmondták, hogy mindezt Jehova Tanúitól tanulták. Odaadták nekem a Hol vannak a halottak? * című kis füzetet, és azonnal elkezdtem olvasni. Mielőtt hazaértünk, határozottan kijelentettem: „Ez az igazság!”

Beszélek a hitemről másoknak

A családom ekkor már egy nyugat-jávai nagyvárosban, Bandungban lakott, ahol aztán lassan felépültem a betegségemből. 1937 márciusában ellátogatott hozzánk Clem Deschamp, egy ausztráliai Tanú, aki akkortájt Jakartában szolgált. A látogatása idején az édesanyám, a bátyáim – Felix, Dodo és Peng – meg én az Istennek tett önátadásunk jelképeként megkeresztelkedtünk. Később az öcséim, Hartanto és Jusak, valamint az édesapám, Tan Gim-hok is Tanú lett. *

A keresztelkedésünk után részt vettünk Clemmel egy különleges, kilenc napig tartó prédikálókampányban. Megmutatta nekünk, hogyan kell prédikálni bizonyságtevő kártyával. (Ez a kártya egy könnyen érthető bibliai üzenetet tartalmazott három nyelven.) Ezenkívül kötetlen formában tanúskodtunk rokonoknak és barátoknak. A bandungi kicsiny csoportunk hamarosan Indonézia második gyülekezete lett.

Még ugyanabban az évben a családunk Jakartába költözött, hogy az ott élő 80 000 kínai lakosnak prédikáljon. Édesanyával és Felixszel elkezdtük az úttörőszolgálatot, vagyis a teljes idejű keresztény szolgálatot. Én Bandungban, Surabayában és más helyeken is prédikáltam. Legtöbbször egyedül végeztem a szolgálatot. Fiatal és erős voltam, és örültem, hogy Istent szolgálhatom.  Azonban a háború viharfelhői gyülekeztek a látóhatáron, és a hitem hamarosan próba alá került.

Próbák a háború idején

1941 decemberében Ázsia hirtelen a II. világháború zűrzavarába került. A Japán Császári Hadsereg több oldalról is támadást indított Indonézia ellen, és végül bekebelezte. A bibliai irodalmunkat betiltották, és nem prédikálhattunk nyilvánosan. Amikor érdeklődőket látogattam meg az otthonukban, magammal vittem egy sakktáblát, hogy mások azt higgyék, hogy csupán sakkozni megyek.

1943-ban feleségül mentem Andréhoz, egy félelmet nem ismerő úttörőhöz, akinek tiszteletet parancsoló, érces hangja volt. Titokban bibliai irodalmat vittünk a Jáva különböző részein élő Tanúknak. Ha elfogtak volna, akkor megkínoztak és megöltek volna minket. Sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültünk.

Egyszer, mielőtt vonatra szálltunk volna Sukabumiban, Andrét és engem megállított a rettegett Kempeitai, a japán katonai rendőrség. A táskám mélyén tiltott irodalom lapult.

– Mi van a táskában? – kérdezte egy rendőr.

– Ruhák – felelte André.

– És mi van a ruhák alatt?

– Még több ruha.

– De mi van a táska alján? – faggatott a rendőr.

Lélegzet-visszafojtva Jehovához imádkoztam magamban.

– Hát nézze meg, ha kíváncsi rá! – válaszolta André.

A rendőr segédje mélyen belenyúlt a táskába. Majd hirtelen felüvöltött fájdalmában, és kirántotta a kezét. Egy gombostű megszúrta. A zavarba jött rendőr ránk parancsolt, hogy zárjuk be a táskánkat, és szálljunk fel a vonatra.

Egy másik sukabumi utazásunkkor a Kempeitai felismerte, hogy Tanú vagyok, és bevitt a rendőrőrsre. André és Felix bátyám is követett. Először Andrét hallgatták ki. Kérdések özönét zúdították rá:

– Kik Jehova Tanúi? A japán kormány ellenségei? Maguk kémek?

– A mindenható Isten szolgái vagyunk, és semmi rosszat sem tettünk – mondta André.

A parancsnok lekapott a falról egy szamurájkardot, és a magasba lendítette.

– Mi van, ha most megölöm? – förmedt rá.

André lehajtotta a fejét az íróasztalra, és magában imádkozott. Hosszú szünet után a tisztek hangos nevetésben törtek ki.

– Maga aztán nem ijed meg egykönnyen! – mondta a parancsnok, majd elengedte Andrét.

Ezután Felixet és engem hívtak be. Amikor ugyanazt mondtuk, mint André, a parancsnok ránk ordított:

– Maguk nem kémek! Menjenek innen!

Mindhárman hazasétáltunk, és boldogan dicsértük Jehovát. Nem is sejtettük, hogy hamarosan még nagyobb próbákkal kell szembenéznünk.

Még több hitpróba

Néhány hónap elteltével „hamis testvérek” feljelentették Andrét, és a Kempeitai börtönbe vetette őt (2Korintusz 11:26). Amikor meglátogattam, sovány volt és gyenge. Úgy maradt életben, hogy összeszedte az ételmaradékot a cellájánál lévő szennyvízelvezető csatornából. A börtönőrök nem tudták megtörni a feddhetetlenségét. A cikk bevezetőjében említett esemény ekkor történt. André ezt suttogta a börtönrács mögül: „Ne aggódj, akár megölnek, akár szabadon engednek, hűséges leszek Jehovához. Lehet, hogy holtan visznek ki innen, de nem hitszegőként.”

André hat hónapig volt börtönben, és utána a jakartai legfelsőbb bíróság elé állították. A tárgyalótermet a családunk és a barátaink töltötték meg. A légkör feszült volt. A bíró ezt a kérdést szegezte Andrénak:

– Miért nem vonul be a japán hadseregbe?

– Én Isten Királyságának vagyok a katonája, és egy katona nem szolgálhat egyszerre két hadseregben.

 – Rávenne másokat arra, hogy ne vonuljanak be a hadseregbe?

– Nem, ezt mindenki maga dönti el.

André, sokat idézve a Bibliából, folytatta a védőbeszédét. Nagy hatást tett a bíróra, aki hithű muszlim volt.

– Jóllehet a hitnézeteink különböznek, nem fogom arra kényszeríteni, hogy megalkudjon a lelkiismeretével – mondta a bíró. – Ön szabad!

A tárgyalóteremben lévők megkönnyebbülten fellélegeztek, a szívem pedig repesett az örömtől. André odajött hozzám, és megfogta a kezemet. A családunk és a barátaink körénk sereglettek, és ujjongva gratuláltak nekünk.

Az igazi szabadságról prédikálunk

A II. világháború után forradalom tört ki Indonéziában a holland gyarmati uralom ellen. A harc négy évig tartott. Ezreket öltek meg, és egész falvak hagyták el az otthonukat. Hazafias érzületű emberek megpróbáltak rávenni minket arra, hogy kiáltsuk a jelszavukat: „Merdeka” (’szabadság’). De elmondtuk nekik, hogy politikai ügyekben mi semlegesek vagyunk.

Az erőszak ellenére újra házról házra prédikáltunk. A régi bizonyságtevő kártyáinkat használtuk, és olyan irodalmat, melyet még a háború előtt szereztünk be. 1948 májusában, amikor az erőszakos cselekmények alábbhagytak, Andréval ismét úttörők lettünk. Rajtunk kívül nem volt más úttörő Indonéziában. Három évvel később örömmel üdvözöltünk 14 Tanút Jakartában. Ezek a testvérek mind elvégezték az Őrtorony Gileád Bibliaiskolát, mely akkor New York állam északi részén működött. A tőlük kapott képzés további felelősségekre készített fel bennünket.

1952 júniusában Andréval elfogadtuk a különleges úttörői megbízatást, mely a Jáva középső részén fekvő Semarang városába szólt. A következő évben mi magunk is részt vettünk a Gileád Iskolán, a 22. osztályban. A diplomaosztás után visszatértünk Indonéziába, és a Timor szigeten lévő Kupang városába neveztek ki minket. Később Dél-Celebeszre, majd Észak-Celebeszre kaptunk kinevezést. Itt további hitpróbákkal néztünk szembe.

Újra betiltás

1965-ben egy puccskísérlet során emberek százezrei haltak meg. Voltak olyan keresztény papok, akik belefolytak a küzdelmekbe, és azt állították, hogy Jehova Tanúi kommunisták. Szerencsére a hatóságokat nem lehetett könnyen félrevezetni. A papság azonban folytatta a Tanúk elleni rágalomhadjáratot. Végül 1976. december 25-én betiltották Jehova Tanúi tevékenységét.

A betiltás bejelentése után nem sokkal a manadói államügyész behívatta Andrét az irodájába.

– Tisztában van vele, hogy Jehova Tanúi tevékenysége be van tiltva?

– Igen – válaszolta André.

– Akkor most már hajlandó megváltoztatni a vallását?

André előrehajolt, határozottan a mellkasára ütött, és mély meggyőződéssel, hangosan ezt mondta:

– Kitépheti a szívemet, de azt sohasem fogja elérni, hogy megváltoztassam a vallásomat.

A döbbent államügyész ezt kérdezte:

– Most akkor mit gépeljek a jelentésbe?

– Írja azt, hogy még mindig Jehova Tanúja vagyok, és hogy semmi rosszat sem tettem.

– El kell koboznom a kiadványait – mondta az államügyész.

Aznap éjszaka fiatal Tanúk elvitték a házunkból az irodalmat, csak az üres dobozokat hagyták nálunk. A Bibliánkkal folytattuk a prédikálást. Ami pedig az államügyészt illeti, soha többé nem háborgatott minket.

 Csodálatos élet

Később a Jáva szigetén elterülő Surabayában végeztük Andréval az úttörőszolgálatot, valamint a Szumátra délkeleti részénél fekvő Bangka nevű szigeten. 1982-ben azonban a férjem gyenge egészségi állapota miatt vissza kellett térnünk Jakartába. André itt halt meg 2000-ben, 85 éves korában. Mindvégig buzgó úttörő volt. A halálát követő évben feloldották a betiltást.

Csodálatos életet mondhatok a magaménak. Most 93 éves vagyok, és már több mint 70 éve végzem az úttörőszolgálatot. 1937-ben, a keresztelkedésem évében mindössze 25 Jehova Tanúja volt Indonéziában. Ma közel 22 000-en vagyunk. Túlcsordul a szívem az örömtől, hogy én is hozzájárulhattam ehhez a növekedéshez. De az életem még nem ért véget. Sőt, a java még csak most jön, hiszen örökké szeretném hűségesen szolgálni Istent.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 13. oldalon]

„Én Isten Királyságának vagyok a katonája, és egy katona nem szolgálhat egyszerre két hadseregben”

[Oldalidézet a 14. oldalon]

„Kitépheti a szívemet, de azt sohasem fogja elérni, hogy megváltoztassam a vallásomat”

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Ezeken a helyeken laktunk és prédikáltunk

INDONÉZIA

Celebesz

Manado

Szumátra

Bangka

Jáva

JAKARTA

Sukabumi

Bandung

Semarang

Surabaya

Timor

Kupang

[Kép a 15. oldalon]

Andréval az 1970-es években

[Kép a 15. oldalon]

Tizenöt éves voltam, amikor a „Hol vannak a halottak?” című kis füzet meggyőzött a Biblia igazságáról