Már nem a háború a mindenem

Thomas Stubenvoll elmondása alapján

NEW YORKBAN születtem 1944. november 8-án. Dél-Bronxban nőttem fel, ahol akkoriban minden rassz külön negyedben élt. Fiatal fiúként sokat voltam az utcán, és hamar megtanultam tiszteletben tartani a különböző etnikumokhoz tartozó bandák területeit. Ezektől a bandáktól mindenki félt, mert a tagjaik erőszakos bűnözők voltak.

Tizenkét éves koromra már én is egy banda tagja voltam. Úgy neveztük magunkat, hogy Halálfejek. A társaimmal együtt tehervonatokat törtünk fel, és rekeszszámra loptuk a mogyorókrémet meg más élelmiszereket. Azok a bandák, melyeknek a tagjai már a tizenéveskoruk vége felé jártak, sokkal vadabbak voltak. Rengeteg véres verekedés volt a bandák között. Az egyik jó barátomat is leszúrták. A szemem láttára halt meg.

A háború bűvöletében

A bandában nem igazán voltam boldog. Egy idő után nagyon szerettem volna otthagyni a várost. A nagybátyám, Eddie részt vett a koreai háborúban, és az Egyesült Államok hadseregének tengerészgyalogságában szolgált. Lenyűgözött, amit a tengerészgyalogságról mesélt nekem. Azt mondta, hogy minden tengerészgyalogos egy fegyelmezett vezér, aki kemény harcos, és akit arra képeztek ki, hogy határozottan cselekedjen. A tengerészgyalogság mottója a latin „Semper fidelis”, ami azt jelenti, hogy ’örök hűség’. Ez jól mutatja, hogy a tengerészgyalogostól teljes lojalitást és elkötelezettséget várnak. Rövidesen minden másnál jobban vágytam arra, hogy képzett tengerészgyalogos legyek.

1961. november 8-án, pont azon a napon, amikor tizenhét éves lettem, jelentkeztem újoncnak. Nem  egészen négy hónappal később befejeződött a kiképzésem az alapkiképző táborban, és tengerészgyalogos lettem. Ez volt a kezdete a 11 évig tartó katonai pályafutásomnak.

Békeidőszakban léptem be a hadseregbe, ám a tengerészgyalogos élete még ekkor sem áll másból, mint gyakorlatozásból. Először Oahura, Hawaiira küldtek, ahol két éven át intenzív kiképzést kaptam gyalogsági és gerillaháborús hadműveletekből. Mesterlövész lettem – 450 méterről eltaláltam a céltábla 25 centiméteres közepét. Ezenkívül tanultam harcművészetet, tűzszerészetet, térképolvasást, teljes megsemmisítést és hírközlést. Minden egyes percet élveztem.

Hawaii után hat hónapot Japánban töltöttem egy küldetésen. Az Acugi Tengerészeti Légi Támaszponton a víz alatti fegyvereket védtük. Nem sok idő elteltével az Egyesült Államok és Észak-Vietnam közötti viszony nagyon feszült lett. Ekkor egy tengerészgyalogsági különítménnyel az USS Ranger repülőgép-hordozóra helyeztek ki. A Tonkini-öbölben állomásozó hajónk részt vett az észak-vietnami légitámadásban. Végre igazi háborúban harcoltam. De még ekkor is azt gondoltam, hogy ha csak egy hajón vagyok, lemaradok a lényegről.

Háború testközelből

Még mindig a Rangerön szolgáltam, amikor 1966 tavaszán – négyévi katonai szolgálat után – az érdemeim elismerésével leszereltek. A legtöbb katona a helyemben boldogan hazament volna, és nem vett volna részt abban a vérfürdőben, ami ezután következett. De már ízig-vérig tengerészgyalogos voltam, hivatásos harcos, és eszem ágában sem volt ezt feladni. Úgy döntöttem, hogy újból jelentkezek szolgálatra.

Harcolni akartam. Erre képeztek ki. Így hát jelentkeztem a gyalogságba. Nem számított, hová küldenek, csak az, hogy a tengerészgyalogságnak ebben az alakulatában szolgálhassak. Az volt életem küldetése, hogy jó tengerészgyalogos legyek. A háború lassanként az istenem lett.

1967 októberében Vietnamba küldtek. Feszült és izgatott voltam, amikor Quang Tri tartományban azonnal a harcvonalba kerültem. Nem telt el 24 óra, és egy véres harc kellős közepén találtam magam. Körülöttem sorba haltak meg az emberek. Sokan megsebesültek. A földbe csapódó golyók felverték a port. Nem volt hová menekülni, csak néhány bokor volt a környéken. Mit tehettem volna mást, elkezdtem lövöldözni. Borzalmas volt. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. De aztán elültek a harcok. Én életben maradtam, azok viszont, akiket segítettem visszavinni a mieinkhez, meghaltak.

A következő húsz hónap volt a vietnami háború legvéresebb időszaka, és én végigharcoltam. A hét minden napján, szinte a nap 24 órájában lőttem vagy lőttek rám, próbáltam csapdába ejteni az ellenséget, vagy ők próbáltak csapdába ejteni engem. Jóformán egész idő alatt árkokból lőttük egymást az ellenséggel, melyek azonnal megteltek sárral, ha esett az eső. Néha hideg volt, és az árkok elviselhetetlenül kényelmetlenek voltak. Árkokban ettem és aludtam.

A felderítő és megsemmisítő küldetéseim során rengetegszer be kellett mennem a párás dzsungelbe, ahol állandóan fennállt annak a veszélye, hogy az ellenség kiugrik a sűrű növényzet közül. Volt, hogy hosszú órákon át egyfolytában lövedékek robbantak körülöttem. Egy Ky S’on melletti ütközetben a szakaszunknak körülbelül a háromnegyede meghalt vagy megsebesült. Csak 13-an maradtunk.

1968. január 30-án egy katonai bázisra kerültem, ahol több mint egy év után sátorban aludhattam. Ez a viszonylagos kényelem azonban  nem volt hosszú életű, mert kora reggel egy bomba fülsiketítő hangjára ébredtem. Megsérültem. Néhány repeszdarab belefúródott a vállamba és a hátamba. Aznap reggel az ellenség nagy haderőkkel invázióba kezdett.

A sérüléseim miatt katonai kitüntetést kaptam, a Bíbor Szív érdemérmet. De nem tartottam annyira komolynak a sérüléseimet, hogy otthagyjam miattuk a háborút. A felcserek (tábori orvosok) gyorsan el tudták távolítani a repeszeket, és hamarosan már úton voltam Huê városába, ahol a háború egyik legnagyobb összecsapására került sor. Huêban valóságos gyilkológép voltam. Egyáltalán nem okozott gondot lelőnöm az ellenséget. 32 napon át minden ébren töltött percem azzal telt, hogy házról házra járva felhajtottam és megöltem az ellenséget.

Teljesen jogosnak éreztem a tetteimet. Úgy gondolkodtam, hogy végül is az ellenségünk több ezer ártatlan férfit, nőt és gyermeket ölt meg Huêban; az utcákon és a sétányokon ezrével hevertek a holttestek; mindenhol rejtett robbanótöltetek voltak, még a holttestek alatt is; az orvlövészektől is állandóan tartanunk kellett. De semmi sem rettentett el. Meg voltam győződve róla, hogy ha megölöm az ellenséget, azzal azt teszem, ami helyes.

Még több harcra kiéhezve

A Huê városában lezajlott összecsapás után nem sokkal lejárt a 13 hónapos szolgálati időm. Ám a háború folytatódott, és én maradni akartam. Így hát újból jelentkeztem szolgálatra Vietnamban. Ekkor már törzsőrmester voltam. Egy különleges küldetést kaptam. Vidéki falvakba kellett elvinni tengerészgyalogos különítményeket. Ott civilekkel volt dolgunk, meg kellett tanítani nekik, hogy hogyan védhetik meg a közösségüket. Szünet nélkül résen kellett lennünk, mert az ellenség sokszor elvegyült a helyiek között. Éjjel titokban felkutattuk az ellenséges harcosokat, és megöltük őket. De még ekkora idegfeszültség ellenére is egyre jobban szerettem a háborút.

A második vietnami szolgálati időm is gyorsan eltelt. Ismét kérvényeztem, hogy maradhassak. De ekkor a feletteseim visszautasították a kérelmemet. Talán mert látták rajtam, hogy abnormális módon szeretem a háborút. A tengerészgyalogsági pályám azonban ezzel nem ért véget. Visszavezényeltek az Egyesült Államokba kiképzőtisztnek. Három és fél évig minden figyelmemet annak szenteltem, hogy újoncokat képezzek. Volt mit átadnom nekik, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy belőlük is olyan vérszomjas gyilkológépet faragjak, mint amilyen én voltam.

Jobb életcélt találok

Barátok lettünk egy másik újonckiképzővel, akit nem sokkal azelőtt hagyott el a felesége. A húga, Christine Antisdel, aki akkoriban lett Jehova Tanúja, felajánlotta neki, hogy odaköltözik hozzá, és segít gondját viselni a két kislányának. Ekkor hallottam életemben először a Tanúkról.

Én katolikus voltam, és nyolc évig katolikus iskolába jártam. Még ministráns fiú is voltam a templomban. De igazából semmit sem tudtam a Bibliáról. Christine beszélt nekem róla először. Olyan bibliai igazságokat osztott meg velem, melyeket azelőtt soha nem hallottam. Megtanultam, hogy mi az, amit a Biblia tanít, és mi az, amit nem.

 Például megtanultam, hogy a Biblia nem tanítja azt, hogy Isten az embereket tüzes pokolban kínozza a haláluk után (Prédikátor 9:5, 10). És azt sem, hogy Isten egy Háromság része (János 14:28). Azt viszont igen, hogy Isten minden gonoszságnak véget fog vetni; hogy nem lesz többé fájdalom és halál; és hogy az engedelmes emberek örökké élhetnek egy paradicsomi földön (Zsoltárok 37:9–11; Jelenések 21:3, 4). Megismertem Isten erkölcsre vonatkozó alapelveit is (1Korintusz 6:9, 10). Megtanultam, hogy Istennek van neve: Jehova (Zsoltárok 83:18). Óriási érzés volt megtudni mindezt!

1972 novemberében áthelyeztek egy másik támaszpontra, ahol harcászati taktikákat kellett megtanítanom altiszteknek. Ott elkezdtem tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Elmentem az összejöveteleikre, és nagyon megkapó volt a barátságos légkör és az, hogy a Tanúk igazi testvériséget alkotnak.

De minél több mindent megtudtam a Bibliából, annál inkább gyötört a lelkiismeretem. Az életem homlokegyenest ellentétben állt a Bibliában található igazságokkal. Nacionalizmustól fűtött háborúknak és az erőszaknak éltem – olyan dolgoknak, melyeket Isten gyűlöl.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehetek tengerészgyalogos is, és Jehova Isten imádója is egyben. Amikor erre rájöttem, eltűnt belőlem mindennemű szeretet, melyet a háború iránt éreztem. Úgy döntöttem, hogy feladom a hivatásomat. Néhány hónap elteltével, az összes papírmunka, az interjúk és egy pszichiátriai kivizsgálás után, az érdemeim elismerésével leszereltek. De ez alkalommal azért, mert én tagadtam meg a szolgálatot, lelkiismereti okokra hivatkozva. Ezzel véget ért a 11 éves szolgálatom a tengerészgyalogságnál.

Most már én is azt mondhattam Jehovának, ami az Ézsaiás 6:8-ban olvasható: „Itt vagyok én! Küldj engem.” Igen, készen álltam arra, hogy minden energiámat és lelkesedésemet az igaz Isten szolgálatának, ne pedig a tengerészgyalogságnak szenteljem. 1973. július 27-én megkeresztelkedtem és Jehova Tanúja lettem. Öt hónappal később feleségül vettem Christine Antisdelt. Ő volt az első Tanú, akivel életemben találkoztam.

Christine-nel már 36 éve segítünk másoknak megismerni a Bibliát, és közelebb kerülni Istenhez. Nyolc évig misszionáriusok voltunk a Dominikai Köztársaságban. 18 éve utazószolgaként szolgálok. Jehova Tanúi több száz spanyol nyelvű gyülekezetét látogattuk már meg a feleségemmel az Egyesült Államokban.

A mai napig nem észleltem magamon semmiféle érzelmi vagy mentális rendellenességet, melyet a háború váltott volna ki. Nem ért gránátsokk, nincs poszttraumásstressz-szindrómám, nincsenek rémálmaim, és traumatikus emlékképek sem gyötörnek. De mivel megismertem Jehova Istent, és közel kerültem hozzá, mélységesen bánom, hogy a háború alatt emberéleteket oltottam ki.

Nagyon megváltoztam, és örülök neki. Most már érzem, hogy Isten megbocsátott nekem azért, amit a múltban tettem. Már nem az a küldetésem, hogy kioltsam az emberek életét, hanem az, hogy elmondjam nekik, örökké élhetnek egy paradicsomi földön. Amit tengerészgyalogosként tettem, azt azért tettem, mert tudatlan voltam, és rossz elvek vezéreltek. Amit Jehova Tanújaként teszek, azt azért teszem, mert megtanultam, hogy mit tanít a Biblia, és mert szilárd meggyőződésem, hogy van egy élő és igaz Isten, hogy ő szeret minket, és hogy csak jó dolgok fognak történni a jövőben azokkal, akik szeretik őt és engedelmeskednek neki.

[Oldalidézet a 25. oldalon]

A hét minden napján, szinte a nap 24 órájában lőttem vagy lőttek rám, próbáltam csapdába ejteni az ellenséget, vagy ők próbáltak csapdába ejteni engem

[Oldalidézet a 27. oldalon]

Mivel megismertem Jehova Istent, és közel kerültem hozzá, mélységesen bánom, hogy a háború alatt emberéleteket oltottam ki

[Képek a 24. oldalon]

Újonckiképzőként (fent), és a gyalogságnál Vietnamban (balra)

[Kép a 25. oldalon]

Bíbor Szív érdemérmet kaptam a sérüléseim miatt, de nem tartottam annyira komolynak őket, hogy otthagyjam miattuk a háborút

[Kép a 26. oldalon]

Christine-nel már 36 éve segítünk másoknak megismerni a Bibliát