Az odesszai katakombák föld alatti labirintusa

EGY nemrég felújított lakásban a frissen vakolt falon hosszú repedés jelent meg. „Ó, ezek a katakombák! Miattuk süllyed az épület” – mérgelődött a tulajdonos.

Ha ebben a gyönyörű ukrajnai városban, Odesszában, mely a Fekete-tenger partján fekszik, bármi baj történik, például csőtörés van, vagy beszakad egy út, mindig a város alatt húzódó katakombákat hibáztatják. Ez a föld alatti labirintus a becslések szerint 2500 kilométer hosszú, így feltehetően ez a világ legnagyobb katakombarendszere.

„Hogyan jöttek létre ezek a járatok? – töprengtünk. – Mit köszönhetnek a város lakói ezeknek a katakombáknak?” Miután ellátogattunk oda, választ kaptunk a kérdéseinkre.

Körülnézünk a föld alatt

A buszunk az odesszai pályaudvarról indult, tele izgatott turistákkal és diákokkal. Úton a katakombák felé az idegenvezetőnk mesélt egy-két dolgot a katakombák történetéről.

Megtudtuk, hogy ezeket a föld alatti üregeket feltehetően az 1830-as években kezdték kiásni, amikor is a városnak olcsó, könnyen hozzáférhető építőanyagra volt szüksége. Kapóra jött, hogy a város alatt hosszú rétegekben sárga mészkövet találtak, mely könnyű és tartós építőanyag. Így az egyre bővülő városban a mészkőkitermelés jövedelmező üzletággá vált. Amint a bányászok kitermelték a követ, kezdtek kialakulni a katakombák.

A város alatt rövid időn belül kialakult egy kusza labirintus, melyet senki nem tervezett előre. A járatokat több mint 35 méterrel a felszín alatt vájták ki. Ezek a folyosók olykor keresztezték egymást a különböző szinteken. Amikor a mészkövet kitermelték, hátrahagyták a tárnát, és egy újat kezdtek ásni. A föld alatti hálózat idővel a városon kívüli területekre is kiterjedt.

Kis idő elteltével a buszunk megérkezett Nyerubajszkojéba, egy Odesszától északra lévő kis faluba. Hamarosan ott álltunk egy katakomba bejáratánál, egy mészkőfalba illesztett, robusztus vaskapu előtt. Az idegenvezető a következőket mondta: „Most egy olyan területre fogunk belépni, ahol a II. világháború alatt szovjet partizánok éltek. Egy kicsit betekinthetünk majd abba, hogy milyen volt itt az élet akkoriban.” Andrij Krasznozson katakomba-szakértő szerint egy partizáncsapat 13 hónapig lakott a föld alatt ezen a helyen.

 „Érdekes – tette hozzá az idegenvezető –, hogy időről időre sokan mások is elfoglalták a katakombák egyes részeit. Voltak köztük bűnözők, kalózok és politikai menekültek. Alapjában véve mindannyian hasonló körülmények között éltek.”

Egy komor folyosóra értünk, mely sötétségbe burkolódzott. „Ezek a járatok a partizánok számára nem csupán rejtekhelyként szolgáltak, próbálták minél kényelmesebbre kialakítani őket – mondta az idegenvezető. – A társalgóban a férfiak gyertyafény mellett sakkoztak, dámáztak vagy dominóztak. Azokat a helyiségeket, ahol a nők és a férfiak aludtak, a főfolyosó sziklafalába vájták. Minden egyes ilyen helyiségben polcszerű mélyedést véstek a falba, és szénát raktak bele. Ez szolgált fekvőhelyként. A kórházi szárnyban igazi ágyak és egy műtő is volt. A nők a sárga mészkőből kialakított fafűtéses tűzhelyen főztek, a füstöt pedig egy magasabban lévő járatba vezették.”

A katakomba mennyezete egy nagy, természetes szivacsra emlékeztetett, csak éppen nem volt puha. A kitermelt kőtömbök helyén mindenütt fűrésznyomok maradtak. A fal tapintásra olyan volt, mint egy nagyon durva csiszolópapír. „Amikor a partizánok felmentek a felszínre, ruhát cseréltek, nehogy a németek kiszagolják őket – tudtuk meg az idegenvezetőtől. – A katakombák ugyanis nyirkosak voltak, és a ruhákat emiatt jellegzetes szag járta át.”

„A föld alatti életnek voltak más különlegességei is – mondta az idegenvezető. – Például az, hogy az embereknek teljes sötétségben kellett élniük.” Ekkor hirtelen lekapcsolta a lámpát, és egyszerre minden sötétségbe borult. „Nem égethették folyton a petróleumlámpájukat” – jegyezte meg. Miközben a fal mentén tapogatózva haladtunk, hozzátette: „A kövek elnyelik a hangot, szóval ha itt eltévednek, senki sem fogja meghallani a kiáltozásukat.” Szerencsére az idegenvezető megkegyelmezett nekünk, és felkapcsolta a lámpákat.

„Az őrök kétóránként váltották egymást – folytatta. – Ugyanis ha az ember sokáig van teljes sötétségben és csendben, egy idő után kezd hangokat hallani.” A járatban a fejünk felett egy lyuk tátongott. Ezen keresztül láthattunk egy feljebb lévő járatot, mely keresztezte a miénket. „Vajon honnan jön? És hová tart?” – tűnődtem. Annyira izgalmas volt az egész! „A katakombarendszerből eddig csupán 1700 kilométert térképeztek fel – tudtuk meg az idegenvezetőtől. – Tehát még sok munka van hátra.”

Nemrégiben a kutatók újabb járatokat tártak fel, melyekben százéves újságokat, az 1917-es forradalom előtti petróleumlámpákat és a cári időszakból való pénzeket találtak. Ezeket a tárgyakat, melyeket évtizedeken át nem érintett emberi kéz, a hosszú, mély és sötét odesszai katakombák hajdani lakói hagyták hátra. (Beküldött cikk.)

[Kiemelt rész/kép a 25. oldalon]

ÉPÍTÉSZETI KINCSEK

Odessza központjában még ma is állnak sárga mészkőből épült házak. Némelyik pincében van olyan ajtó, mely közvetlenül a katakombákba nyílik. A sárga mészkövet napjainkban is használják építkezéshez.

[Kép a 24–25. oldalon]

Kórházi ágyak, melyeket a szovjetek használtak a II. világháború idején

[Kép a 24–25. oldalon]

Az odesszai katakombák föld alatti labirintusa a becslések szerint 2500 kilométer hosszú