Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A kenu – Kanada „tökéletes járműve”

A kenu – Kanada „tökéletes járműve”

A kenu – Kanada „tökéletes járműve”

SAMUEL DE CHAMPLAIN francia felfedező átszelte az Atlanti-óceánt, és felhajózott a Szent Lőrinc-folyón, mely a mai Kanada területén található. Nem telt bele sok idő, és a mai Montrealnál egy hatalmas akadályba ütközött: a Lachine-zuhatagok állták az útját. 1603-ban azt írta a naplójába, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudott átjutni rajtuk a hajóival. A sűrű erdőn szinte lehetetlen volt gyalog átvágni. Hogyan folytatta hát Champlain az embereivel az utat?

Az őslakosoktól vették az ötletet, hogy kenuval menjenek tovább. Champlain ezt jegyezte fel: „Kenuval az ember minden nagyobb nehézség nélkül és gyorsan átjuthat az országon. A kis folyókon ugyanolyan könnyen feljut, mint a nagy folyókon.”

A „tökéletes jármű”

Kanada tavai és folyói valójában főutak voltak, a kenut pedig tökéletes járműnek tartották. Az amerikai őslakosok ezekkel indultak felfedezésekre és vadászni, valamint árut is szállítottak velük. A kenuk alakja és felépítése persze eltért egymástól attól függően, hogy mire használták őket, és milyen természetes építőanyagok álltak rendelkezésre. Például Kanada nyugati partjainál az emberek úgynevezett egyfa típusú kenut készítettek. Ezt óriás tujából vájták ki, majd a hajótestet vízzel és forró kövekkel töltötték meg, hogy a fa megpuhuljon, és megfelelő formájúra lehessen alakítani. Mivel az ilyen kenuk némelyike akár két tonnát is elbírt, a tengeren pedig gyors és biztonságos volt, ezzel mentek vadászni hatalmas tengeri emlősökre, például bálnára.

Talán a nyírfakéreg kenu volt a leghíresebb észak-amerikai kenu. Főként a betulin nevű anyagnak köszönhető, hogy ezek a kenuk tartósak és vízhatlanok. Továbbá az ilyen csónakok rendkívül rugalmasak és erősek. David Gidmark kenuépítő szerint „a nyírfakéreg kenuval olyan sebes folyású, sziklás patakokon is át lehet jutni, melyek egy fából és vászonból készült hagyományos kenut tönkretennének”.

A nyírfakéreg kenu építéséhez nyírfát, cédrust, fenyőgyökeret és gyantát is használtak. Tekintettel arra, hogy ezek az építőanyagok mind az erdőből származtak, a kenukat elég könnyen meg lehetett javítani. Sőt, mivel a csónakok viszonylag könnyűek voltak, kézben is tudták őket vinni, és így ki tudták kerülni a veszélyes zuhatagokat és más akadályokat. Emellett az ilyen típusú kenu környezetbarát volt: amikor kiselejtezték, egyszerűen visszakerült az ökoszisztémába, ugyanúgy, mint egy kidőlt fa.

A kenuépítés módszerei lenyűgözőek voltak. Egy XIX. századi megfigyelő arról számolt be, hogy az őslakosok „nem használnak szegeket és csavarokat, hanem mindent varrással és kötözéssel rögzítenek . . . Az öltések és csomók annyira szabályosak, erősek és művésziek, hogy jobbat nem is lehetne kitalálni.”

Mielőtt elterjedt a vasúti közlekedés, Kanada nagy részén a kenu volt a leggyorsabb és legmegbízhatóbb szállítóeszköz. Ám a vasút megjelenése után sem hagytak fel azonnal az emberek a kenu használatával. Gyakran vonattal is, és kenuval is utaztak.

A kenu annyira fontos volt az észak-amerikai őslakosok életében, hogy hatással volt a kultúrájukra és a hitnézeteikre is. Például néhány legenda szerint egy nagy özönvízkor a túlélők nem egy bárkában maradtak életben – ahogyan az a Bibliában olvasható –, hanem egy kenuban.

Kenuzás napjainkban

Kanadában még mindig népszerű a kenuzás, de főként már csak kedvtelésből űzik. Sajnos egyre kevesebb olyan fa van, melyből jó minőségű nyírfakéreg kenut lehet építeni. Más építőanyagokhoz azonban – például alumíniumhoz, vászonhoz, fához és üvegszálhoz – könnyen hozzá lehet jutni.

A híres kenus, Bill Mason a kenuzásnak egy másik oldalára világított rá: „Amikor az ember ősi, vízi utakon kenuzik, újraélesztheti elveszett kapcsolatát a természettel, valamint a Teremtővel, aki oly régen mindent létrehozott.” Sokan szívből egyetértenek ezzel a kijelentéssel.

[Kiemelt rész/kép a 11. oldalon]

A KAJAK

Az inuitok Kanadának azon a részén élnek, ahol nincsenek erdők. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy csónakokat készítsenek. Alapanyagként fókák és tarándszarvasok bőrét, csontot és az Északi-sarkvidék partjaira vetődött uszadék fát használtak, majd pedig a csónakokat állatzsírral tették vízhatlanná. Így született meg a kajak.

A legszembetűnőbb különbség a kajak és a hagyományos kenu között az, hogy a kajaknak zárt teteje van. Ez némi védelmet nyújt az időjárás viszontagságaival szemben, és megakadályozza, hogy sok víz kerüljön a kajakba, ha az átfordul. A modern kajakokat általában üvegszálból és más szintetikus anyagokból készítik.

[Kép forrásának jelzése a 10. oldalon]

Library of Congress