„Mayday! Mayday! Mayday!” – A segélyhívás, mely életeket ment
„Mayday! Mayday! Mayday!” – A segélyhívás, mely életeket ment
A halászhajót elborították a lángok és a füst. A fedélzeten mindenkinek veszélyben volt az élete. „Ha a kapitány nem adott volna le egy maydayhívást, a »Nautical Legacy«-t soha nem találtuk volna meg” – mondta a kanadai parti őrség egyik tisztje. A parti őrség gyorsan reagált a hívásra, így az egész legénység megmenekült. *
„MAYDAY! Mayday! Mayday!” Ha ez az üzenet érkezik rádión, az azt jelenti, hogy életveszély van, és azonnali segítségre van szükség. Vajon a maydayhívás hatékony segélyhívás? 2008-ban az Egyesült Államok parti őrsége több mint 24 000 mentési akcióban vett részt. 4910 személy életét mentették meg, naponta átlagosan 13-at, és 31 000 bajba jutott személynek segítettek.
De miért használják ma a „mayday” szót? És a rádió megjelenése előtt hogyan adtak le vészjelzéseket a hajók?
Segélyhívás régen
1588-ban a spanyol Armada Santa Maria de la Rosa nevű hajója ágyúlövéseket adott le, amikor egy heves viharban veszélybe került. A hajó elsüllyedt; egyetlen túlélőről sem tudunk. Más esetekben a hajók azzal tudatták, hogy bajban vannak, hogy felhúzták a zászlóikat. Még ma is szoktak zászlót használni vészhelyzetben, a nemzetközileg elfogadott fehér zászlót, melyen egy vörös átlós kereszt van.
Az 1760-as években egyre több hajós tanult meg egy vizuális kódrendszert, a szemafor jelrendszert. A személy, aki leadta a jeleket, mindkét kezében zászlót tartott. A kezei egy óra mutatóit jelképezték. Minden „időpont” egy-egy betűt vagy számot jelentett.
Persze a zászlók, az ágyúlövések és a vizuális jelek csak akkor értek valamit, ha volt valaki látó- vagy hallótávolságon belül. Legtöbbször nem sok remény volt arra, hogy a bajba jutott legénység segítséget kapjon. De később jobbak lettek az esélyeik az életben maradásra.
Hatékonyabb vészhívások
Az 1840-es évek hatalmas előrelépést hoztak a kommunikációs technika terén. Samuel Morse feltalált egy olyan kódrendszert, amellyel egy távírókészüléket kezelő személy egy nyomógomb segítségével üzeneteket tudott küldeni egy másik helyre, mellyel vezetékes összeköttetésben volt. Amíg a kezelő nyomva tartotta a nyomógombot, a kábel másik végén lévő kezelő elektromos impulzust észlelt. Morse minden betűhöz és számhoz kijelölt egy egyedülálló, hosszú és rövid hangjelzésekből, vagyis pontokból és vonásokból álló kombinációt.
A hajósok a tengeren nem hangjelzésekkel, hanem fényjelzésekkel morzéztak. Ha a fény rövid ideig volt látható, az a ponttal ért fel, ha hosszabb ideig, az a vonással. A jeladók hamarosan egy egyszerű, egyedi jelzést kezdtek használni a segélykérésre, mely három pontból, három vonásból és három másik pontból állt. Ez az S. O. S. * betűket jelentette.
Szerencsére a fejlődés nem állt meg itt, és a segélyhívások egyre messzebbre jutottak el. Guglielmo Marconi volt az első, akinek sikerült rádiójelet küldenie az Atlanti-óceán túloldalára. Ez 1901-ben történt. Az S. O. S. üzeneteket ettől kezdve már rádióhullámok továbbították, nem volt szükség fényjelzésekre. Emberi hangot azonban még ekkor sem tudtak továbbítani. A maydayhívás még váratott magára.
De aztán 1906-ban Reginald Fessenden zenét és beszédet közvetített rádión, melyet 80 kilométerrel arrébb is tudtak fogni a hajósok. Végre élő hangot is lehetett hallani az éterben! 1915-ben még több ember hallgatta lenyűgözve, amikor Arlingtonból (Virginia, USA) élőbeszédet sugároztak az onnan több mint 14 000 kilométerre lévő Eiffel-toronyba, Párizsba. És képzeld csak el az S.S. America legénységének az ujjongását, amikor 1922-ben először hangzott el egy élő rádióbeszélgetés a hajójuk és a tőlük több mint 600 kilométerre lévő Deal Beach városa (New Jersey, USA) között!
Egységesített vészhívás
Az 1920-as és 30-as években sokan kezdtek el rádión keresztül üzenni egymásnak. De mivel a hajósok különböző nyelveken beszéltek, kellett valami módszer arra, hogy a segélykérésüket a világ minden részén megértsék. A megoldás 1927-ben született meg, amikor a Nemzetközi Rádiótávírászati Egyezmény elfogadta a „mayday” szót mint nemzetközi vészhívó kifejezést. *
Igazán hálásak lehetünk a kommunikációs technika folyamatos fejlődéséért. Például az ágyúlövéseket és a zászlójelzéseket felváltotta a radar és a műholdas helymeghatározó rendszer. A rádió ma már hozzátartozik az alapfelszereltséghez, a mentőalakulatok pedig folyamatosan figyelik az étert, állandó készenlétben állva. Függetlenül attól, hogy hol tartózkodik egy hajó, vagy hogy mikor ad le vészhívást, a „Mayday! Mayday! Mayday!”-hívást nagy valószínűséggel hallani fogják, ahogy a Nautical Legacy segélykérését is meghallották. Míg a múltban, ha veszélybe került valaki a tengeren, csekély reménye volt arra, hogy megmeneküljön, addig ma már bizton lehet számítani arra, hogy meg fog érkezni a segítség.
[Lábjegyzetek]
^ 2. bek. A True Stories of Rescue and Survival—Canada’s Unknown Heroes című könyvből.
^ 11. bek. Azért esett a választás az S. O. S. jelre, mert könnyű volt leadni, és könnyen fel lehetett ismerni. Különösebb jelentése nem volt.
^ 15. bek. A „mayday” szót háromszor kell elismételni, hogy egyértelmű legyen, hogy vészhelyzetről van szó, illetve hogy ne lehessen összekeverni semmilyen más szóval sem.
[Kép a 27. oldalon]
A „Nautical Legacy” lángokba és füstbe burkolózva
[Forrásjelzés]
Courtesy Fisheries and Oceans Canada, reproduced with the permission of © Her Majesty the Queen in Right of Canada, 2010
[Kép a 28. oldalon]
A hajósok a tengeren nem hangjelzésekkel, hanem fényjelzésekkel morzéztak
[Forrásjelzés]
© Science and Society/SuperStock
