Aranyat kerestek, otthonra találtak

KÍNAI negyed. A világ sok nagyvárosában e kifejezés hallatán az emberek kínai üzletek, éttermek, ünnepségek és sárkánytáncosok kavalkádját látják maguk előtt. Ám minden kínaiak által lakott városnegyednek vagy városkának megvan a maga története. Az Ausztráliában található kínai városok lakosai sokat köszönhetnek bátor felmenőiknek, akik abban a reményben vándoroltak Kínából délre, hogy az újonnan felfedezett aranymezőkön majd meggazdagodnak.

Új Aranyhegy

Eleinte csak néhány kínai érkezett Ausztráliába, de miután 1851-ben aranyat találtak, megindult a tömeges bevándorlás. A Pearl folyó deltavidékét (Kuangtung tartomány) hátrahagyva több ezer férfi vágott neki a kimerítő tengeri utazásnak. Korábban Kaliforniában már találtak aranyat, és a kantoni nyelvjárást beszélő kínaiak elnevezték az ottani aranymezőket Aranyhegynek. Az ausztráliai aranymezők így kapták az Új Aranyhegy nevet.

Ezek a férfiak nem csupán az arany miatt hagyták el szülőföldjüket. A polgárháború, a természeti csapások és a nagy szegénység is megkeserítette az életüket.

Szomorú azonban, hogy sok vállalkozó szellemű férfi, aki útnak indult, nem láthatta meg Ausztráliát, mert a túlzsúfolt hajókon a hosszú út során pusztító betegségek söpörtek végig. Ami az életben maradottakat illeti, rájuk sem várt könnyű élet.

Verejtékes munka az aranymezőkön

A magány a munkások állandó társa lett, hiszen a hagyomány megkövetelte, hogy a feleségek és a gyermekek maradjanak Kínában, hogy ne szakadjon meg a családi leszármazási vonal. 1861-ben több mint 38 000 kínai férfi élt Ausztráliában, kínai nő viszont csupán 11. Kevesen tervezték úgy, hogy végleg maradnak. A legtöbben azzal az elhatározással jöttek, hogy majd gazdagon és büszkén hazatérnek a családjukhoz.

 Ez lebegett a szemük előtt, miközben arany után kutattak. A munkások sátrakban laktak, és hosszú órákon át robotoltak a tűző napon. Némelyikük, legalábbis kezdetben, bizonyos babonák miatt félt a felszín alatti bányászattól. Éppen ezért eleinte csak a felszínen ástak, illetve a folyókban kerestek aranyat, majd a salakot fából készült mosópadokon mosták át. Az erőfeszítéseiknek meg is lett az eredménye. A feljegyzések szerint 1854 és 1862 között úgy 18,7 tonna aranyat küldtek Victoria államból Kínába.

Szomorú azonban, hogy némelyek a gyorsan szerzett vagyonukat szerencsejátékra és ópiumra tékozolták. A magányos munkások könnyen beleestek ebbe a csapdába. Ez pedig szinte mindig azzal járt, hogy tönkrement az egészségük, odalett mindenük, és esélyük sem maradt arra, hogy hazatérhessenek. Voltak, akiken segítettek kínai szervezetek vagy jóindulatú emberek, ám mások idő előtt, nincstelenül, magányosan haltak meg.

A kínaiaknak el kellett viselniük, hogy a nem kínai munkások irigykedve, gyanakvóan tekintenek rájuk, mert azt látták, hogy összetartanak, hatékonyak, és emiatt a vetélytársaikká váltak. A rosszindulat lázadásokat és kínaiak elleni támadásokat szült. Elvették az  aranyukat és a sátraikat, az élelmüket pedig elégették. Később alábbhagyott az ellenségeskedés, ám ennek ellenére 1901-ben, mintegy 50 évvel azután, hogy aranyat találtak, hoztak egy olyan törvényt, amely lehetetlenné tette, hogy ázsiaiak bevándoroljanak Ausztráliába. Ez egészen 1973-ig érvényben volt.

Amikor elfogyott az arany

Amikor már nem igazán lehetett több aranyat kitermelni a bányákból, a kínaiak egy része Ausztráliában maradt. Így az aranyat keresők által alapított városkákban gomba módra szaporodtak a kínai mosodák, éttermek és a piacra termelő veteményeskertek. A kínaiak között akadtak olyanok is, akik ügyes bútorkészítőként vagy zöldségárusként szereztek jó nevet maguknak. A XIX. század végére Ausztrália több nagyvárosában alakultak kínai negyedek – ilyen volt Atherton, Brisbane, Broome, Cairns, Darwin, Melbourne, Sydney és Townsville.

Mivel csak kevés kínai nő ment Ausztráliába, sok férfi egyedülálló maradt. Néhányan viszont ausztrál nőket vettek el, bár sokan nem nézték jó szemmel a vegyes házasságokat. Idővel az ilyen házasságokból született gyerekek az ausztrál társadalom részévé váltak.

Napjainkban több kínai bevándorló él Ausztráliában, mint valaha. A legtöbben továbbtanulás végett vagy üzleti célból költöznek ide. És ma már sok nő is van a bevándorlók között. A megváltozott gazdasági körülmények miatt az a különös helyzet állt elő, hogy sok férfi, miután a családjával letelepedett Ausztráliában, visszajár Ázsiába – Hongkongba, Kínába, Szingapúrba vagy Tajvanra – dolgozni.

Bizony, változnak az idők. Ám a bevándorlóknak világszerte alapvetően még mindig ugyanaz a céljuk: szeretnének biztonságban élni és sikeresek lenni egy idegen országban.

[Kiemelt rész/​kép a 20. oldalon]

HOSSZÚ UTAT TETTEK MEG

A kínai bevándorlók, hogy ne kelljen kikötői illetéket fizetniük, a nagyobb kikötőktől távol szálltak partra, több száz kilométernyire az aranymezőktől. Az egyik ilyen kikötő az Ausztrália déli részén lévő Robe volt. Ebben a 100-200 fős kisvárosban 1857-ben pusztán öt hónap leforgása alatt 12 000 kínai fordult meg.

Férfiak százai egyszerre indultak útnak az ország belsejében levő aranymezők felé, melyek sokkal távolabb voltak, mint gondolták. Lenyűgöző kitartásról és együttműködésről tettek tanúbizonyságot, amint a gyéren lakott vidékeken át öt teljes hétig gyalogoltak. Az útra tengeri algát gyűjtöttek, vándorlás közben pedig kengurukat és vombatokat ejtettek el maguknak. Ezenkívül kutakat ástak, és jól látható ösvényeket hagytak az utánuk jövőknek.

A férfiak varkocsba font hajjal, kínai kalappal a fejükön, gyakran libasorban, énekelve haladtak. Az ösvényeken később sok kínai pénzérmét találtak, ugyanis az új bevándorlók eldobálták a pénzüket, amikor megtudták, hogy semmire sem mennek vele Ausztráliában.

[Forrásjelzés]

Image H17071, State Library of Victoria

[Kiemelt rész/​kép a 21. oldalon]

AMI AZ ARANYNÁL IS ÉRTÉKESEBB

Van Csü környezettudósként dolgozott a Kínai Tudományos Akadémián. Hogy szakmailag előrébb jusson, a feleségével, Sue-val együtt az 1990-es években Európába ment, hogy elvégezzen egy újabb iskolát. Van és Sue ott találkozott Jehova Tanúival, és beszélgettek velük a Bibliáról. 2000-ben a házaspár Ausztráliába költözött, és mindketten folytatták tanulmányaikat. Sue molekuláris biológiát tanult. Emellett a Bibliát is tanulmányozták.

Van ezt mondja: „Évtizedeket töltöttünk azzal, hogy újabb és újabb tudományos fokozatokat szerezzünk meg, de ezt mondtam magamban: »Végül mindannyian megöregszünk, megbetegszünk és meghalunk. Ennyi lenne az élet?« Ez annyira értelmetlennek tűnt. A Bibliában azonban logikus és megnyugtató válaszokat találtunk az élet legfontosabb kérdéseire.

A bibliatanulmányozásunk során egy olyan témát is megvizsgáltunk, amin korábban soha nem gondolkodtunk el: hogy létezik-e egy Teremtő. Elolvastam a Tanúk egyik könyvét, melynek az a címe, hogy Az élet – hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? Ezzel egy időben Charles Darwin egyik könyvét is elolvastam az evolúcióról. Az olvasottak és a saját tudományos kutatásaim alapján meggyőződtem arról, hogy létezik egy Teremtő. Sue ugyanerre a következtetésre jutott.

Az is meggyőzött minket Isten létezéséről, hogy láttuk, milyen ereje van a Bibliának: képes jobbá tenni az emberek életét. Ez a csodálatos könyv nemcsak reménységet adott nekünk, hanem igaz barátokat is, és a házasságunkat is megszilárdította. Sue-val 2005-ben keresztelkedtünk meg. Boldogok voltunk, hogy olyasmit találtunk, ami értékesebb a magas szintű oktatásnál és a »veszendő aranynál«” (1Péter 1:7).

[Kép a 19. oldalon]

Kínai aranyásó (1860-as évek)

[Képek forrásának jelzése a 19. oldalon]

A kínai negyed Sydney-ben: © ARCO/​G Müller/​age fotostock; aranyásó: John Oxley Library, Image 60526, State Library of Queensland