Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Az őrtornyok földje – A hegyes-völgyes Szvanéti

Az őrtornyok földje – A hegyes-völgyes Szvanéti

Az őrtornyok földje – A hegyes-völgyes Szvanéti

A TETŐGERENDÁKBA kapaszkodva kidugtuk a fejünket egy 800 éves kőtorony tetején. 25 méter magas kilátóhelyünkről további ősrégi őrtornyokat pillantottunk meg, melyek szétszórtan helyezkednek el a Mesztia nevű faluban, Szvanéti székhelyén, Grúziában.

A zöld fűszőnyeggel borított, szelíd lejtésű völgy éles kontrasztot alkotott a körülöttünk magasodó, hófödte hegycsúcsokkal. Megérintett bennünket a hely ódon hangulata, mintha csak visszacsöppentünk volna a középkorba. Egyébként éppen azért jöttünk Szvanétiba, hogy lássuk ezeket a híres őrtornyokat.

Kirándulás egy gyönyörű vidéken

A Fekete-tenger közelében fekvő Zugdidiből indultunk Szvanéti magas hegyei közé. Tiszta időnk volt reggel, így már onnan láttuk a fenséges, fehér csúcsokat. Miután elértük az Inguri folyót, szép lassan haladtunk a hasadékában. Ezen az erdős vidéken rengeteg pajzsika, azálea és borostyán van, és mindenütt rododendronbokrokat látni krémszínű virágokkal.

Estére a csapatunk Bechóba ért. Ez a festői falucska a lélegzetelállítóan szép Usba hegy lábánál található, melynek két gránitcsúcsa meredezik a magasba. A hegymászókat úgy vonzzák az Usba hamisítatlan havas csúcsai, mint lepkéket a gyertyaláng. 4710 méteres magasságával kiérdemelte „a Kaukázus Matterhornja” elnevezést.

A túrázástól kimerülten és éhesen megállítottunk egy helyi pásztort, vettünk tőle egy juhot, és elkészítettük vacsorára. Hamarjában tüzet raktunk, és szván barátaink vendégszeretetét élvezve pompás vacsorát költhettünk el. Mcvadit ettünk, amit sokan sis kebabként ismernek. Kemencében, frissen sült lavast, azaz grúz vékony kenyeret falatoztunk hozzá. A végén ittunk egy pohár Saperavit, mely egy grúz, testes, száraz vörösbor.

Másnap délelőtt jutottunk el Mesztiába. Amikor kinéztünk a beszámolónk elején említett őrtoronyból, megfogalmazódott bennünk, hogy Szvanéti az egyik legszebb hegyvidék a világon. Mesztiától 45 kilométerre, még mélyebben a hegyek között, 2200 méteres magasságban található Usguli.

Egy elhagyatott, szűk úton bandukoltunk a falu felé. Az ösvény egyik oldalán sziklafal emelkedett, a másikon szakadék tátongott, a mélységben pedig ott kanyargott a folyó. Mikor végre megérkeztünk Usguliba, felejthetetlen látvány tárult a szemünk elé. A középkori őrtornyok körül kis házcsoportok voltak, a háttérben a roppant Skhara heggyel, melynek vakítóan fehér hótakarója meseszép kontrasztot alkotott az ég mélykék színével.

A Skhara hegy, mely 5201 méteres magasságával Grúzia legmagasabb hegye, része a Bezenginek, egy 12 kilométer hosszú, közel egyforma magas csúcsokból álló hegyvonulatnak. Ezek pedig az 1207 kilométeren elnyúló Nagy-Kaukázus nevű hegylánchoz tartoznak. Bármerre néztünk, álomszép, buja zöld völgyeket láttunk. Ezekbe a völgyekbe azonban csak a legvakmerőbbek – meg persze a helyiek – jutnak el.

Az itt élő emberek

A szvánok egy ősi nép, akiknek saját nyelvük is van. Már régóta olyan népként ismertek, mely nem hajlandó rabigába hajtani a fejét. Egy XVIII. századi felfedező úgy fogalmazott, hogy a szvánok „megvalósították azt az ideális társadalmat, melyben az egyén szabad akarata mindennél előbbre való”.

A szvánok páratlan szabadsága két okra vezethető vissza. Az első az, hogy a rendkívül magas hegyláncok elzárták a népet a külvilágtól, és megvédték a betolakodóktól. A második pedig az, hogy az őrtornyok óvták az egyes családok függetlenségét. Védelmet nyújtottak az ellenségeikkel és más falvak lakóival szemben, akik olykor ellenük fordultak, valamint a lavinákkal szemben is, melyek a kisebb épületeket betakarták hóval.

Élet az őrtoronyban

Ellátogattunk az egyik szván családi toronyba, mely a XII. században épült. Az erőd két fő részből állt: az őrtoronyból, melyet murkvamnak neveznek, és a hozzá csatlakozó házból, melynek kor a neve. A kor földszinti részén egy nagy kandalló állt, mely melegről és fényről gondoskodott. Egy másik szembetűnő tárgy a patriarcha nagy, fából készült széke volt. A családfő az egész családot igazgatta, beleértve a feleségét, a fiait és a menyeit. A házimunkát az asszonyok végezték. A feladataik közé tartozott a gabonaőrlés, a kenyérsütés, a takarítás, az állatok etetése és a tűz táplálása.

A hatalmas tornyot kőből építették, és fehéres színű vakolattal vonták be. Az épület a maga négy szintjével magasabb volt, mint a hozzáépített, kétszintes ház. Amikor a ház felől átmentünk a toronyba, kellett egy kis idő, hogy a szemünk hozzászokjon a félhomályhoz. Az őrtorony alsóbb szintjein vizet, lisztet, gyümölcsöt, sajtot, bort és húst tároltak.

Ha valami baj volt, a család a torony lenti és középső szintjein aludt. A legfelső szintet, melyet palatető fedett, elsősorban a harcok idején használták. Ott a falban kis lőréseket hagytak. Egy XIX. századi látogató megjegyezte, hogy mivel „semmiféle helyi hatóság nem volt képes foganatosítani semmilyen döntést, az emberek folyton-folyvást fegyverhez nyúltak”. Minden család fel volt készülve, hogy megvédje magát az ilyen harcokban.

Hazafelé a szívünk megtelt hálával Jehova iránt, miközben felidéztük bámulatos teremtésművének szépségét. Azok, akik hajdanán a szván őrtornyokban éltek, ott lehetnek majd Isten új világában. Akkor már senkinek sem kell őrtornyot vagy másfajta erődöt építenie, hogy megvédje magát. Hogy miért nem? Mert a Biblia ígérete szerint abban az időben „mindenki saját szőlője és fügefája alatt ül majd, és senki sem lesz, aki megrettenti őket” (Mikeás 4:4; Róma 8:21, 22).

[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]

Fent: Paata Vardanashvili