A Biblia nézőpontja

Helyesli Isten a hadviselést?

DÁVID, az ókori Izrael királya ezt írta önmagáról mint harcosról: „Kezemet [Isten] harcra tanítja, rézíjat hajlítanak karjaim” (Zsoltárok 18:34).

Pál apostol kijelentette a keresztényekről: „bár a testben járunk, nem aszerint viselünk hadat, amik a testben vagyunk. Hadviselésünk fegyverei ugyanis nem testiek” (2Korintusz 10:3, 4).

Vajon ellentmond egymásnak ez a két bibliai szövegrész? Vagy van valamilyen nyomós oka annak, hogy Isten az ókori Izraelnek megengedte, hogy harcoljon, a keresztényeknek viszont már nem? Megváltozott volna a véleménye a hadviselésről? A válasz egyértelművé válik, ha megvizsgálunk három jelentős különbséget Izrael nemzete és az igaz keresztény gyülekezet között.

Három jelentős különbség

1. Az ókori Izraelnek Isten egy behatárolt földterületet adott, és olyan nemzetek laktak körülöttük, amelyek gyakran ellenségesen viselkedtek velük. Isten ezért megparancsolta a népének, hogy védjék meg a földjüket, és győzelemre segítette őket az ellenségeikkel szemben (Bírák 11:32, 33). A keresztény gyülekezetnek ellenben nincsenek földrajzi határai, hiszen a tagjai minden országban megtalálhatók. Ennélfogva ha Krisztus követői az országukat támogatva háborúba indulnának egy másik ország ellen, akkor a hittársaik, azaz a testvéreik ellen harcolnának, akiket szeretniük kell, sőt akikért meg is kell halniuk (Máté 5:44; János 15:12, 13).

2. Az ókori Izraelnek egy ember volt a királya, aki Jeruzsálemből uralkodott. Az igaz keresztények fölött azonban Jézus Krisztus uralkodik az égből mint hatalmas szellemteremtmény (Dániel 7:13, 14). Ő maga ezt mondta: „Az én királyságom nem része e világnak. Ha a királyságom része volna e világnak, szolgáim harcoltak volna, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. Így azonban a királyságom nem innen való” (János 18:36). Ennek fényében a földön egyetlen királyság vagy uralom sem mondhatja el magáról, hogy Krisztusé. Mit jelent ez Jézus szolgáira, azaz követőire nézve? A harmadik pont kifejti.

3. Az ókori Izrael más nemzetekhez hasonlóan gyakran küldött ki hírvivőket, más szóval nagyköveteket vagy követeket (2Királyok 18:13–15; Lukács 19:12–14). Krisztus is ezt teszi, csakhogy van két nagy különbség. Először is, neki minden követője vagy nagykövetként, vagy követként szolgál. Pál apostol ezért ezt írhatta a keresztény társai nevében: „nagykövetek vagyunk Krisztust helyettesítve” (2Korintusz 5:20). Békés nagykövetekként nem fogtak fegyvert. Másodszor, Jézus követői mindenkinek átadják az üzenetüket, aki meghallgatja őket. Jézus megjövendölte: „a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek” (Máté 24:14). Ezenkívül meghagyta: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket . . . , és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Máté 28:19, 20).

Krisztus szolgáit sajnos nem mindig fogadják szívesen. Ezért írta Pál a következőket Timóteusznak, a keresztény evangéliumhirdetőnek: „Krisztus Jézus jó katonájaként vedd ki részedet a rossz elszenvedéséből” (2Timóteusz  2:3). Timóteusz fegyverei természetesen jelképesek voltak. Használta például Isten írott Szavát, melyet Pál ’a szellem kardjának’ nevezett (Efézus 6:11–17).

Miért lépett a keresztény gyülekezet Izrael helyébe?

Izrael nemzete mintegy 1500 éven át különleges kapcsolatban volt Istennel. Ennek egy szövetség vagy szerződés volt az alapja (2Mózes 19:5). Ez a Mózes által közvetített szövetség magában foglalta a tízparancsolatot és más törvényeket, melyek mindegyike előmozdította az igaz imádatot, és magas erkölcsi mérceként szolgált (2Mózes 19:3, 7, 9; 20:1–17). Sajnálatos módon azonban Izrael mint nemzet hűtlen lett Istenhez, sőt még a prófétáit is megölte (2Krónikák 36:15, 16; Lukács 11:47, 48).

Jehova végül elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, aki zsidóként született meg. A zsidó nemzet mint egész nem üdvözölte őt Messiásként, hanem elvetette. Emiatt Isten felbontotta a régóta meglevő szövetségét Izraellel, és ezzel leomlott a jelképes fal, mely elválasztotta a zsidókat a nem zsidóktól (Efézus 2:13–18; Kolosszé 2:14). * Nagyjából ezzel egy időben Isten megalapította a keresztény gyülekezetet, és kinevezte Jézust annak Fejévé. Ez a gyülekezet már az első század vége előtt meglehetősen nemzetközivé vált. „Minden nemzetben elfogadható előtte [Isten előtt], aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” – jelentette ki Péter, a zsidó apostol (Cselekedetek 10:35).

Jehova Tanúi a korai keresztények példáját követik. Arról ismertek, hogy prédikálnak az embereknek, politikailag semlegesek, és nem vesznek részt szó szerinti hadviselésben (Máté 26:52; Cselekedetek 5:42). Nem engedik, hogy bármi eltérítse őket az Isten Királyságáról szóló jó hír hirdetésétől. Tudják, hogy ez az egyetlen kormányzat, mely meg fogja szüntetni a gonoszságot, és tartós békét hoz el. Pál apostol erre az értékes reménységre gondolt, amikor a következőket írta: „Krisztus helyetteseiként kérve kérjük: »Engedjétek magatokat megbékéltetni az Istennel«” (2Korintusz 5:20). Most még sürgősebb ez a munka, hiszen közeledünk a jelenlegi gonosz világ ’utolsó napjainak’ a végéhez (2Timóteusz 3:1–5).

[Lábjegyzet]

GONDOLKODTÁL MÁR EZEN?

● Milyen fontos tulajdonságot kell kimutatniuk a keresztényeknek egymás iránt? (János 13:34, 35)

● Mi az igaz keresztények elsődleges „fegyvere”? (Efézus 6:17)

● Milyen fontos üzenetet jelentenek be Krisztus képviselői? (Máté 24:14; 2Korintusz 5:20)

[Kép a 23. oldalon]

Jehova Tanúi nemzetközi testvériséget alkotnak, és semlegesek a nemzetek háborúiban