„A világ leghatékonyabb tanulógépe”

NEM véletlenül nevezte így valaki a kisbabák agyát. Amikor egy gyermek világra jön, kész befogadni mindent, amit lát, hall vagy tapasztal.

A csecsemőket leginkább az emberek érdeklik: az arcuk, a hangjuk, az érintésük. Egy könyv ezt írja: „Számos kísérletet végeztek azzal kapcsolatban, hogy milyen látványok izgatják leginkább a csecsemőket, milyen hangokra figyelnek oda, és mi az, amit szeretnének újra meg újra átélni. Mindezeket leginkább egy gondoskodó felnőtt tudja megadni nekik” (Penelope Leach: Babyhood). Nem csoda hát, hogy a szülők nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a gyermekük fejlődésében.

„Úgy beszéltem, mint egy kisgyermek”

A szülőket és a gyermekorvosokat egyaránt bámulatba ejti, hogy egy újszülött gyermek képes hallás után megtanulni egy nyelvet. A kutatók megállapították, hogy egy csecsemő néhány napon belül megszokja az édesanyja hangját, és szívesebben hallgatja, mint egy idegenét; heteken belül különbséget tud tenni a szülei által beszélt nyelv és más nyelvek között; és néhány hónapon belül el tudja különíteni egymástól a szavakat, így felismeri a különbséget az értelmes beszéd és az értelmetlen hangok között.

Pál, a keresztény apostol ezt írta: „Amikor kisgyermek voltam, úgy beszéltem, mint egy  kisgyermek” (1Korintusz 13:11). Hogyan beszél egy csecsemőkorú „kisgyermek”? Általában összefüggéstelenül gügyög. Vajon ez csupán haszontalan zagyválás? A legkevésbé sem. Dr. Lise Eliot a könyvében arra emlékeztet, hogy a beszéd „kifinomult motoros képesség, melynek során sok-sok olyan izom gyors összehangolására van szükség, mely az ajkakat, a nyelvet, a szájpadlást és a gégét mozgatja”. Hozzáteszi még: „Úgy tűnhet, hogy a gügyögéssel a kisbabák csak a maguk elbűvölő módján igyekeznek felkelteni mások figyelmét, holott igazából felkészülnek vele a beszéd összetett izommozgásaira” (What’s Going On in There?—How the Brain and Mind Develop in the First Five Years of Life).

A szülők élénken artikulálva válaszolnak a kisbabájuk gügyögésére, és ennek szintén megvan a maga szerepe, ugyanis viszontválaszra ösztönzik a csecsemőt. A kicsi így sajátítja el a társalgás alapjait, aminek egész életében hasznát veszi majd.

Változó szülői szerep

Egy csecsemő szüleit teljesen leköti a kisbaba mindennapi szükségleteiről való gondoskodás. A kicsi sír, mire valaki megeteti. A kicsi sír, mire valaki tisztába teszi. A kicsi sír, mire valaki felveszi. És ez így is van rendjén, ugyanis a dédelgetésre szükség van. A szülők elsősorban ezáltal töltik be a gondviselői szerepüket (1Tesszalonika 2:7).

Ennek fényében nem meglepő, hogy a kisbaba úgy gondolja, körülötte forog a világ, és a felnőttek – különösen a szülei – azért vannak, hogy teljesítsék a parancsait. Az elképzelés hibás, de teljesen érthető, hisz ne feledjük, több mint egy éve így működik minden a baba életében. Úgy érezheti, hogy ő egy kis király, és a felnőttek dolga az, hogy kiszolgálják. John Rosemond családi tanácsadó így ír erről: „Két évbe sem telik kialakítani ezt a valószerűtlen képet, aztán legalább tizenhat évig tart lerombolni. És furcsa mód éppen a szülő dolga, hogy elhitesse ezt a mesét a gyermekével, aztán gyengéden bár, de szertefoszlassa az illúziót.”

Körülbelül kétéves korban a gyermek illúziói csakugyan szertefoszlanak, amikor a szülei már elsősorban nem a gondviselői, hanem a nevelői. A gyermeknek rá kell ébrednie, hogy a szülei már nem követik az utasításait, hanem éppen ellenkezőleg, neki kell követnie az övéiket. Megfosztották a trónjától, és az új helyzet egyáltalán nincs ínyére. Elkeseredetten igyekszik megőrizni a hatalmát. Mit tesz ennek érdekében?

A hisztis korszak

Sok gyermek viselkedése úgy kétéves korában gyökeresen megváltozik, ami gyakran  dührohamokban nyilvánul meg. A hisztis korszak módfelett nyomasztó lehet a szülőknek. A kicsi mindenre ezt mondja: „Nem!” Vagy éppen: „Nem akarom!” Valószínűleg magával is, és a szüleivel is elégedetlen, miközben a benne dúló érzésekkel küszködik. Szeretne elszakadni a szüleitől, de a közelükben is szeretne lenni. És a szülők is össze vannak zavarodva, úgy látszik, semminek sincs értelme, amit tesznek, és semmi sem válik be. Mi megy végbe ilyenkor a gyermekben?

Gondoljuk csak át, micsoda óriási változás történt az életében! Eddig elég volt nyöszörögnie egy kicsit, és a felnőttek már ugrottak is. Most kezdi felfogni, hogy véget ért az uralma, és ha szeretne valamit, azért neki is tennie kell. Egyre inkább érzékeli, hogy alárendelt szerepben van, melyet a Biblia így fogalmaz meg: „gyermekek, engedelmeskedjetek mindenben a szüleiteknek” (Kolosszé 3:20).

Ebben a nehéz időszakban a szülőknek ragaszkodniuk kell a tekintélyükhöz. Ha ezt határozottan, de szeretettel teszik, a gyermek beletanul az új szerepkörébe. Így készen áll, hogy eljusson a fejlődés további csodálatos állomásaira.

Kialakul az erkölcsi érzék

A szavak felismerésére és a beszéd utánzására állatok, sőt gépek is képesek. De csak az embernek van öntudata. Egy gyermeknél már két-három éves korban megmutatkoznak olyan érzelmek, mint a büszkeség, a szégyenkezés és a bűntudat. Kezd kialakulni az erkölcsi érzéke, és olyan felnőtt válhat belőle, aki szilárdan kiáll amellett, ami helyes, még akkor is, ha körülötte mások helytelenül viselkednek.

Ugyanebben az időszakban a szülők izgatottan figyelnek fel egy további csodára. A gyermekük kezdi észrevenni mások érzéseit. Kétévesen talán csak eljátszott a többiek mellett, most viszont már velük játszik. Észreveszi, ha a szülei jól érzik magukat, és igyekszik a kedvükben járni. Így valószínűleg taníthatóbbá is válik.

Egy hároméves gyermek már kezdi érteni, mi az, hogy helyes és helytelen, jó és rossz. Nem vitás, hogy a szülőknek ilyenkor kell nevelniük a gyermeküket, ha azt szeretnék, hogy megbízható felnőtt váljék belőle.

[Oldalidézet az 5. oldalon]

Egy csecsemő néhány napon belül megszokja az édesanyja hangját, és szívesebben hallgatja, mint egy idegenét

[Oldalidézet a 6. oldalon]

Egy hároméves gyermek már kezdi érteni, mi az, hogy helyes és helytelen, jó és rossz

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

MIÉRT HISZTIZIK MÁR MEGINT?

„Vannak szülők, akik szerint azért hisztizik a gyerekük, mert ők nem jól reagálnak, amikor a gyerek akar valamit . . . Logikusnak tűnik, hogy ha ők a felelősek a gyerek viselkedéséért, minél hamarabb tenniük kell valamit a helyzet orvoslására. Így tehát, amire az előbb még nemet mondtak, most igent mondanak. Vagy ha elfenekelték a gyereket, most többet adnak neki, mint amennyit kért, hogy ne legyen bűntudatuk. Ez működik is. A gyerek abbahagyja a hisztizést, a szülő megkönnyebbül, és mivel a gyerek az egészből azt tanulja, hogy hisztivel megszerezhet dolgokat, legközelebb még vadabb jelenetet rendez” (John Rosemond: New Parent Power).