A 2011-es japán cunami – Néhány túlélő beszámolója

Olyan személyekről olvashatsz, akik túlélték a Japánban bekövetkezett földrengést és az azt követő cunamit.

A VILÁGON valaha regisztrált negyedik legerősebb földrengés rázta meg Japánt 2011. március 11-én, pénteken délután 14 óra 46 perckor. A rengés egy hatalmas cunamit indított el, az erős utórengések pedig még hetekig rettegésben tartották az ott élőket. Körülbelül 20 000-en haltak meg vagy tűntek el. Ám több ezren életben maradtak. Most közülük néhányan elmesélik, hogy mit éltek át.

Tadajuki és a felesége, Harumi éppen otthon voltak Isinomakiban (Mijagi prefektúra), amikor morajlást hallottak, és a házuk erősen rázkódni kezdett. „Azonnal kirohantunk, és döbbenten láttuk, hogy a talaj több helyen is megrepedt – mondja Tadajuki. – A házunk jobbra-balra dülöngélt, és a falakból gomolygott a por, mintha csak füst lenne.”

A rengés epicentruma 130 kilométerre volt Mijagi partjaitól. A cunami 670 kilométer hosszan letarolta Japán csendes-óceáni partjait. Közvetlenül a part mentén egyes  helyeken a hullámok elérték a 15 méteres magasságot, és elmosva hullámtörőket, folyópartokat, akár 40 kilométerre is behatoltak a szárazföldre.

Az áram-, a gáz- és az ivóvízellátás teljesen összeomlott. Mintegy 160 000 házat, üzletet és gyárat rongált meg vagy sodort el a víz. 440 000 áldozat 2500 átmeneti szállásra kényszerült, például iskolákba és helyi közösségi létesítményekbe. Sokan mások rokonoknál, barátoknál kaptak menedéket. A halottak és a sérültek száma több tízezer volt, és sok ezer embert a mai napig sem találtak meg.

Veszteség és szívfájdalom

A cunami jóval több embert ölt meg, mint a földrengés. Joicsi, aki Rikudzentakatában (Ivate prefektúra) élt, azonnal felismerte, hogy a rengést szökőár fogja követni, ezért a szüleit egy közeli helyre menekítette. Aztán visszament, hogy segítsen a szomszédainak. Mivel Joicsi még mindig aggódott a szüleiért, a feleségével, Tacukóval vissza akart menni hozzájuk, de ekkor jött a hír, hogy egy cunami tart feléjük.

Egy közeli épülethez siettek, de nem tudtak bemenni, mert a bejáratot törmelék torlaszolta el. Ekkor látták, hogy a szomszédos fűrészmalom koromfekete épülete sebesen feléjük tart. „Rohanjunk!” – ordította Tacuko.

Végül eljutottak egy iskola udvarára, ami egy magasabban fekvő területen volt. Onnan nézték végig, amint a szökőár letarolja a környéket. „Viszi a víz a házamat!” – mondta valaki. A cunami Rikudzentakatának közel a háromnegyedét teljesen elmosta, és Joicsi szüleit is elvitte. Édesapja holtteste sosem került elő, édesanyjáét később megtalálták.

Toru Isinomakiban a part közelében dolgozott egy gyárban. Amikor az első rengés elmúlt, a kocsijához rohant. Kiáltozva másokat is figyelmeztetett, hogy meneküljenek, mert cunami várható.

„Először hazafelé vettem az irányt, mivel az otthonunk egy magasabban fekvő részen volt – meséli Toru. – Kis idő múltán dugóba kerültem. A rádióban hallottam, hogy a cunami már elérte az egyik közeli várost. Leengedtem a kocsi ablakát, hogy ha elér a víz, ki tudjak menekülni. Nem sokkal később egy 2 méter magas fekete hullám száguldott felém. Az előttem lévő autók feltorlódtak, és mind messzire elsodródtunk.

Nagy nehezen sikerült kimásznom az ablakon, de  rögtön utána az olajos, bűzös áradat magával sodort. Egy autószerelő műhelyben kötöttem ki, ahol megragadtam egy lépcső korlátját, és így fel tudtam jutni az emeletre. Óriási erőfeszítések árán három másik embert is sikerült kihúznom. Néhányan túléltük az áradatot és a hideg, havas éjszakát. De voltak olyanok is, akik hiába kiáltottak segítségért, már nem tudtuk megmenteni őket.”

A földrengés előtt Midori Kamaisiben (Ivate prefektúra) meglátogatta a nagyszüleit. Akkor végezte el a középiskolát, és elvitte a bizonyítványát megmutatni a nagyapjának, aki már egy ideje nem tudott kimozdulni otthonról. A nagypapa felolvasta a bizonyítványt, és megdicsérte Midorit a szorgalmáért. Öt nappal ez után a kellemes együttlét után következett be a földrengés.

Midori és az anyukája, Juko sürgette a nagyszülőket, hogy meneküljenek biztonságos helyre, mert számítottak rá, hogy szökőár is lesz. Ám a nagypapa ezt mondta: „Nem megyek sehová. Még egy cunami sem tört be ennyire a szárazföldre.” Megpróbálták kihozni a házból, de nem tudták felemelni, ezért elmentek segítséget hívni. Akkorra azonban a cunami már elérte a partot. „Siessenek! Fussanak!” – kiabált egy férfi egy közeli dombtetőről. A cunami egymás után tarolta le a házakat. Midori kétségbeesett kiáltásai visszhangoztak: „Nagyapa! Nagyapa!” A nagypapa holttestét később megtalálták, de a nagymama eltűnt.

Megkezdődik a segítségnyújtás

A japán kormány azonnal tűzoltókat, rendőröket és rendfenntartó erőket küldött a helyszínre Japán egész területéről. A katasztrófa után nem sokkal már több mint 130 000-en vettek részt a mentésben. Később más országokból és nemzetközi szervezetektől is jött segítség. Több tucat mentőegység és orvos is a helyszínre érkezett. Ők mindannyian túlélők után kutattak, sérülteket láttak el, és törmeléket takarítottak el.

Számos szervezet segített a tagjain, köztük Jehova Tanúi is. A péntek délután bekövetkezett földrengés és cunami után a Tanúk azonnal ellenőrizték, hogy azok, akikkel rendszeresen összejönnek imádat céljából, biztonságban vannak-e. Sok helyen azonban az utak járhatatlanok voltak, nem volt áram, és a telefonok sem működtek. A katasztrófa által érintett óriási területen nagyon nehéz volt rátalálni az emberekre.

Takajuki, aki vénként szolgál Jehova Tanúi szómai (Fukusima prefektúra) gyülekezetében, csak néhány családdal tudta felvenni a kapcsolatot azon a szörnyű péntek délutánon. „Elhatároztam, hogy másnap a többieket is megkeresem – meséli. – Hajnalban autóval indultam el, majd gyalog mentem tovább, hogy felkutassam őket, és egészen estig úton voltam. Húsz helyre mentem el, beleértve átmeneti szállásokat is, hátha rábukkanok a gyülekezet tagjaira. Amikor rátaláltam néhányukra, írásszövegeket olvastam nekik, és imádkoztam velük.”

 Sundzsi, aki Isinomakiban él, így számol be a történtekről: „Csoportokat szerveztünk, hogy megtaláljuk a hívőtársainkat. Amikor eljutottunk a katasztrófa által sújtott vidékre, szóhoz sem jutottunk. A villanyoszlopokon autók lógtak, a házak egymás hegyén-hátán álltak, és beborította őket a törmelék. Az egyik kocsi tetején láttunk egy holttestet. A férfi valószínűleg nem tudta átvészelni a hideg éjszakát. Egy másik kocsi fejjel lefelé állt, beszorulva két ház közé. Ebben is volt egy halott.”

Sundzsi megkönnyebbült, amikor a menedékhelyeken rátalált a hívőtársaira: „Akkor éreztem át igazán, hogy milyen sokat jelentenek nekem, amikor megpillantottam őket.”

„Milyen gyorsan itt voltatok!”

Két fiatal nő, Jui és Midzuki, akik szintén Jehova Tanúi, nagyon közel laktak egymáshoz Minamiszanrikuban (Mijagi prefektúra). Az első rengés után kirohantak az utcára, és megpillantották egymást. Együtt egy magasabban  fekvő helyre futottak. Még tíz perc sem telt el, és azt kellett végignézniük, amint a több egymás után érkező hullám teljesen elmossa a házaikat és az egész várost.

Amikor egy menedékhelyen, egy iskolában találkoztak más Tanúkkal, együtt imádkoztak. A következő reggelen az ő gyülekezetük és néhány közeli gyülekezet tagjai a hegyen átkelve élelmet és más fontos dolgokat vittek nekik. „Tudtuk, hogy a segítségünkre fogtok sietni, de hihetetlen, hogy milyen gyorsan itt voltatok!” – hálálkodott Jui és Midzuki.

Hideharu, a tomei gyülekezet egyik felvigyázója is ellátogatott erre az átmeneti szállásra. „Egész éjszaka a part mentén élő testvéreink után kutattam – mondja. – Végül hajnali 4 órakor szóltak, hogy néhányan az egyik iskolába mentek. Reggel 7-kor körülbelül tízen összegyűltünk, és rizsgombócot készítettünk, majd hárman kocsiba ültünk, hogy elvigyük az ennivalót. A legtöbb út járhatatlan volt. Nem kis erőfeszítések árán, de eljutottunk az iskolába. Még azok is segítettek másokon, akik elveszítették az otthonaikat.”

Szellemi segítségnyújtás

Jehova Tanúi rendszeresen összegyűlnek, hogy tanulmányozzák a Bibliát. Néhány gyülekezet ezt péntek este teszi meg. Így volt ez Rikudzentakatában is, csakhogy a szökőár elsodorta a Királyság-termet, a Tanúk imádati helyét. „Akárhol is, de tartsuk meg az összejövetelt” – vetette fel az egyik Tanú. Kiválasztottak hát egy olyan otthont, amely nem szenvedett súlyos károkat, és értesítették a gyülekezet tagjait.

Noha nem volt áram, kerítettek egy generátort, hogy világítani tudjanak. Tizenhatan voltak jelen. „Sírtunk örömünkben – emlékszik vissza Jaszujuki, aki a szökőár miatt maga is elvesztette az otthonát. – Ez volt a legnagyszerűbb menedék számunkra.” Hideko így mesél erről: „Az erős utórengések sűrűn megzavarták az összejövetelt, de amíg együtt voltunk, elszállt minden félelmem és aggodalmam.”

A gyülekezet később is minden egyes összejövetelét megtartotta. Két nap múlva, a vasárnapi előadás témájának a következőt választották: „Egy egész világra kiterjedő testvériség megmenekül a katasztrófától”.

Szervezett segélyakció

Különböző kormányhivatalok gyorsan megkezdték a segítségnyújtást. Ezt tette Jehova Tanúi fiókhivatala is, mely Ebinában található, nem messze Tokiótól. A földrengés másnapjára, szombatra, a fiókhivatal a katasztrófa által sújtott hatalmas területet három körzetre osztotta. Hétfőn a fiókhivatal képviselői ellátogattak ezekbe a körzetekbe.

A Tanúk az ezt követő hetekben és hónapokban sokat fáradoztak, hogy segítsenek a katasztrófa érintettjein. Többtonnányi létszükségleti cikket osztottak szét, melyet a Tanúk küldtek. Három segélyközpontban, valamint huszonegy raktárban és elosztó ponton dolgoztak azért, hogy a segélyek célba érjenek. Az első két hónapban több száz önkéntes 250 tonnánál is több élelmet, ruhát és más fontos cikket juttatott el a rászorulókhoz. Sok Tanú pedig megosztotta a szomszédaival, amit kapott.

A rikudzentakatai és a közeli ófunatói gyülekezet tagjai arra használják újjáépített Királyság-termüket, hogy szellemileg erősítsenek  másokat. Ez segít majd a környéken élő embereknek, hogy megküzdjenek a nehézségekkel, miközben próbálják újra felépíteni az életüket, valamint feldolgozni a pusztító földrengés és cunami okozta traumát. A katasztrófa sújtotta vidéken élő több mint 14 000 Tanú közül tizenketten biztosan meghaltak, ketten pedig eltűntek.

Sokan, akik Jehova Tanúi közül áldozatul estek ennek a borzalmas katasztrófának, ahhoz hasonlókat mondtak, mint amit az egyik család: „Meneküléskor mindegyikünk csak egyetlen táskát vitt magával. A hívőtársainknak köszönhetően azonban semmiben sem szenvedtünk hiányt.” Milyen nagyszerű, hogy az igaz Isten, Jehova szolgái egy egész világra kiterjedő testvériséget alkotnak, melyről Jézus és az apostolok is beszéltek! Ezt az erős köteléket nem tudja elszakítani sem cunami, sem semmilyen más természeti katasztrófa (János 13:34, 35; Héberek 10:24, 25; 1Péter 5:9).

[Kiemelt rész/​kép a 18. oldalon]

NUKLEÁRIS KATASZTRÓFA

Az egész világon vezető hír lett, hogy a szökőár kárt tett a Fukusima Daiicsi atomerőmű reaktoraiban. A radioaktív sugárzás egész Japánra és más országokra is kiterjedt. Több ezer embert telepítettek ki, mivel feltételezték, hogy a sugárszennyezés halálos lehet.

„A házunk nem messze volt az atomerőműtől – számol be Megumi. – A földrengés másnapján hallottuk, hogy az erőmű megsérült, és azt mondták, hogy meneküljünk.” Megumi húga, Nacumi így emlékszik vissza: „Helikopterek köröztek a levegőben, szóltak a szirénák, és a hangosbemondóban újra meg újra elmondták, hogy el kell hagynunk a környéket.” Az elkövetkezendő hetekben kilenc különböző helyre mentek, míg végül megengedték nekik, hogy csupán két órára visszatérjenek, és magukhoz vegyenek néhány holmit.

Csikako, aki már elmúlt 60 éves, éppen Namiéban (Fukusima prefektúra) volt. „A földrengés miatt a közelünkben lévő egyik kijelölt óvóhelyre mentem. Két gyermekemmel ott töltöttük az éjszakát, de hunyásnyit sem aludtunk az erős utórengések miatt. Másnap reggel 7 órakor szóltak, hogy azonnal át kell mennünk egy másik városban lévő menedékhelyre.

Az utak zsúfolásig voltak autókkal, így csak délután 3 órára jutottunk át a másik helyre. Ott tudtuk meg, hogy az atomerőműben robbanás történt. Mivel azt hittem, hogy nemsokára hazamehetünk, semmit sem vittünk magunkkal.” Csikako a családjával egyik hely után a másikra ment, míg végül találtak egy lakást messze az otthonuktól.

[Forrásjelzés]

Photo by DigitalGlobe via Getty Images

[Kiemelt rész/​kép a 20. oldalon]

TANULSÁG MINDANNYIUNKNAK

Joicsi, aki korábban már beszámolt a vele történtekről, csaknem mindenét elvesztette. Ezt mondja: „Tanúsíthatom, hogy az anyagi dolgok nem nyújtanak biztonságot.” Isten szolgái már régóta ezt vallják, különösen azok, akik megértették Jézus tanítását. Ő beszélt arról, hogy az anyagi javak kevésbé fontosak, mint az, hogy Isten tetszését és áldását élvezzük (Máté 6:19, 20, 33, 34).

Egy másik tanulság az, hogy ha figyelmeztetést kapunk, cselekedjünk azonnal. Ezen múlhat, hogy életben maradunk-e, vagy sem. Japánban azoknak a többsége, akik rögtön magasabban fekvő részekre siettek, megmenekültek.

 [Térkép/​képek a 16. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

JAPÁN

TOKIÓ

Kamaisi

Rikudzentakata

Minamiszanriku

Isinomaki

Szóma

A fukusimai atomerőmű

Ebina

Jehova Tanúi fiókhivatala

[Képek]

Rikudzentakata (Ivate)

Szóma (Fukusima)

Isinomaki (Mijagi)

Kamaisi (Ivate)

Minamiszanriku (Mijagi)

[Kép a 14. oldalon]

Harumi és Tadajuki

[Kép a 15. oldalon]

Joicsi és Tacuko

[Kép a 17. oldalon]

Juko és Midori

[Kép a 17. oldalon]

Toru

[Kép a 17. oldalon]

Toru autója

[Kép a 17. oldalon]

Takajuki

[Kép a 18. oldalon]

Sundzsi

[Kép a 19. oldalon]

Midzuki és Jui

[Kép a 19. oldalon]

Hideharu

[Kép a 19. oldalon]

Segélyakcióban részt vevő munkások

[Kép a 20. oldalon]

A rikudzentakatai Királyság-terem a cunami után

[Kép a 20. oldalon]

Három hónappal később az újjáépítéskor

[Kép a 20. oldalon]

Az elkészült Királyság-terem

[Kép forrásának jelzése a 14. oldalon]

JIJI PRESS/​AFP/​Getty Images