Soha nem túl késő Isten barátjává válni

Olavi J. Mattila elmondása alapján

„Gondolkodott már azon, hogy vajon lehetséges-e pontos ismeretet szerezni a Teremtőről?” Ezt a kérdést egyszer egy Jehova Tanúja tette fel nekem, és nagyon elgondolkodtatott vele. Akkoriban már a 80-as éveimben jártam, és sok híres embert ismertem, köztük politikai vezetőket is. De ennyi idősen tényleg megismerhetem Istent, és a barátjává válhatok?

FINNORSZÁGBAN születtem, Hyvinkää városában 1918 októberében. Már egész fiatalon kivettem a részem a ház körüli munkákból. A családom marhákat, lovakat, csirkéket és libákat tartott. Megtanultam keményen dolgozni, és azt is, hogy büszke lehetek a munkámra.

Fiatalkoromban a szüleim ösztönöztek, hogy tekintsem fontosnak az iskolai oktatást. Így a középiskola elvégzése után elköltöztem otthonról, hogy főiskolára járjak. Az iskola mellett atletizáltam, és megismerkedtem a Finn Atlétikai Szövetség elnökével, Urho Kekkonennel. Akkor még nem sejtettem, hogy Kekkonen úr Finnország miniszterelnöke lesz, később pedig köztársasági elnök, mely tisztségeket összesen mintegy 30 éven át töltötte be. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy óriási hatással lesz az életemre.

Befolyásos ember lettem

1939-ben Finnország és a Szovjetunió között háború tört ki. Abban az évben, novemberben besoroztak a fegyveres erőkhöz. Először tartalékosokat képeztem ki, később pedig a gépfegyveres osztag parancsnoka lettem. A harcvonal Karéliánál húzódott, a Finnország és Szovjetunió közötti határvidéken. 1941 nyarán, amikor Viborg közelében harcoltunk, egy robbanólövedék súlyosan megsebesített, így egy katonai kórházba kerültem. A sérüléseim miatt nem harcolhattam többé.

1944 szeptemberében felmentettek a katonai szolgálat alól, és visszamentem a főiskolára. Folytattam az atletizálást, és háromszoros országos bajnok lettem, kétszer váltófutásban, egyszer pedig gátfutásban. A sportolás mellett műszaki és közgazdasági diplomát szereztem.

Időközben Urho Kekkonenből befolyásos politikus lett. 1952-ben, a miniszterelnöksége idején felkért, hogy dolgozzak diplomataként Kínában. Az ott végzett munkám során számos politikai vezetővel találkoztam, köztük Mao Ce-tunggal is, aki akkoriban Kína első embere volt. De a legfontosabb személy, akivel Kínában megismerkedtem, egy aranyos fiatal hölgy volt, Annikki, aki a finn Külügyminisztériumnak dolgozott. 1956 novemberében összeházasodtunk.

Az ezt követő évben áthelyeztek az argentínai finn nagykövetségre. Ott született meg első két gyermekünk, két fiú. 1960 januárjában  visszatértünk Finnországba. Nem sokkal később egy lányunk is született.

A legmagasabb kormányzati körökben dolgozom

Bár soha nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, 1963 novemberében Kekkonen úr, aki ekkor már köztársasági elnök volt, felkért, hogy legyek külkereskedelmi miniszter. Az ezt követő 12 évben különböző tisztségeket töltöttem be a kabinetben, például kétszer voltam külügyminiszter. Azokban az időkben szilárd meggyőződésem volt, hogy emberi erőfeszítésekkel meg lehet oldani a világ problémáit. De rá kellett jönnöm, hogy mennyire hataloméhesek az emberek. Első kézből tapasztaltam, milyen káros következményei vannak a bizalmatlanságnak és a kapzsiságnak (Prédikátor 8:9).

Természetesen azt is láttam, hogy sokan vannak olyanok is, akik őszintén szeretnék jobbá tenni a világot. De még a legjobb szándékú vezetők sem képesek elérni a céljaikat.

1975 nyarán 35 ország magas rangú képviselői gyűltek össze Helsinkiben, hogy részt vegyenek az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten. Akkoriban én voltam a külügyminiszter, és Kekkonen elnök úr közeli tanácsadója. Nekem kellett megszerveznem az értekezletet, és fogadni az érkező küldötteket.

Az alatt a néhány nap alatt a diplomáciai képességeim a végsőkig próbára lettek téve. Már az sem volt kis feladat, hogy rábírjam a résztvevőket, hogy fogadják el az ülésrendet. Mindazonáltal arra gondoltam, hogy az értekezlet és az azt követő tanácskozások mind előmozdítják az emberi jogok figyelembevételét, és a szuperhatalmak közötti jobb kapcsolatot.

Pontos ismeretre vágyom

1983-ban nyugdíjba mentem, és Franciaországba költöztünk, ahol a lányom élt. Később súlyos tragédia ért minket, amikor 1994 novemberében Annikkinél mellrákot diagnosztizáltak. Ugyanebben az évben egy olyan üzletbe fektettem be, amelyről kiderült, hogy nem volt törvényes. Egész életemben keményen dolgoztam azért, hogy jó hírnevem legyen. Ez egyszer azonban hibásan ítéltem meg egy helyzetet, és odalett a hírnevem.

Az életem folyamán többször is találkoztam Jehova Tanúival. Bár örültem, ha felkerestek, és elfogadtam a folyóirataikat, nagyon elfoglalt voltam, és nem volt időm vallásos dolgokkal foglalkozni. 2000-től azonban Annikkit ápoltam, aki még mindig küzdött a rákkal. 2002 szeptemberében egy nap felkerestek Jehova Tanúi. Ekkor tette fel egyikük a cikk elején említett kérdést. A beszélgetés után eltűnődtem: „Tényleg lehetséges megtudni az  igazságot Istenről? A barátjává válhatunk?” Megkerestem a rég elfeledett Bibliámat, és rendszeresen beszélgettem a Tanúkkal szentírási témákról.

2004 júniusában drága feleségem meghalt, és magamra maradtam. A gyermekeim persze támogattak érzelmileg, de arra, hogy mi történik velünk, amikor meghalunk, még mindig nem tudtam a választ. Megkérdeztem két evangélikus lekészt. Ők annyit tudtak mondani, hogy „nos, ez fogós kérdés”. Engem ez nem nyugtatott meg. Egyre inkább éreztem, hogy több ismeretre lenne szükségem.

A Tanúkkal folytatott bibliatanulmányozásnak köszönhetően végre pontos ismeretet szereztem. A Biblia például feltárja, hogy a halál az alváshoz hasonló öntudatlan állapot, és hogy a halottak majd újra élhetnek emberekként itt a földön (János 11:25). Ez reményt öntött belém, és nagyon megvigasztalt.

Nem sok idő telt bele, és az egész Bibliát elolvastam. Az egyik vers, amely különösen megfogott, a Mikeás 6:8 volt: „Hát nem azt kívánja meg tőled Jehova, hogy igazságosságot gyakorolj, szeresd a kedvességet, és szerényen járj Isteneddel?” Ezek az egyszerű, de bölcs szavak megérintettek. Megmutatták, hogy Jehova Isten mennyire szeret minket, és milyen igazságos.

Reménnyel tekintek a jövőbe

Amikor megismertem az igazságot Istenről, megerősödött a belé vetett hitem és bizalmam. A Teremtőm igaz barátom lett! Nagy hatással voltak rám a szavai, melyeket az Ézsaiás 55:11-ben olvashatunk: „úgy lesz az én beszédem is, amely elhagyja a számat. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem mindenképpen véghezviszi azt, amiben kedvem lelem, és sikeres lesz abban, amiért elküldtem.” Igen, Isten eddig is hű volt az ígéreteihez, és ez a jövőben sem lesz másként. Meg fogja valósítani azt a célt, melyet az emberi kormányzatok és a politikai konferenciák képtelenek elérni. A Zsoltárok 46:9 például ezt írja róla: „Háborúkat szüntet meg a föld végéig.”

Nagy hasznot merítek abból, hogy rendszeresen részt veszek Jehova Tanúi összejövetelein. Közöttük tapasztalhatom a valódi keresztényi szeretetet, amely Jézus igaz követőit azonosítja (János 13:35). Ez a szeretet legyőzi a nacionalizmust, és ismeretlen a politika vagy a kereskedelem világában.

A legértékesebb kiváltság

Már elmúltam 90 éves, és a legnagyobb megtiszteltetésnek, melyben éltem során részem lehetett, azt tekintem, hogy én is Jehova Tanúja lehetek. Már nincsenek bennem megválaszolatlan kérdések: tudom, hogy mi az élet értelme, és azt is, hogy mi az igazság Istenről.

Az is örömmel tölt el, hogy a korom ellenére ki tudom venni a részemet a keresztény tevékenységekből. Jóllehet sok befolyásos embert megismertem, és komoly feladatokat láttam el, semmi sem ér fel azzal a kiváltsággal, hogy megismerhettem a Teremtőt, Jehova Istent, és a barátomnak tudhatom. Nagyon hálás vagyok neki, és szeretném dicsőíteni őt, nagyra értékelve azt a lehetőséget, hogy a munkatársa lehetek (1Korintusz 3:9). Soha nem túl késő a Teremtő, Jehova Isten barátjává válni!

[Kép a 25. oldalon]

Kekkonen és Ford elnök úrral az 1975-ös helsinki értekezleten

[Kép a 25. oldalon]

Kekkonen és Brezsnyev elnök úrral

[Kép a 26. oldalon]

Keresztényként tevékeny életet élek

[Képek forrásának jelzése a 25. oldalon]

Bal alsó kép: Ensio Ilmonen/​Lehtikuva; jobb alsó kép: Esa Pyysalo/​Lehtikuva