Sikeres mozaikcsaládok

SIKERES MOZAIKCSALÁDOK MÁR NEM CSAK LAKÓTÁRSAK

Philip 20 éves lánya, Elise otthon lakott, és nagyon sok házimunkát ő végzett el. Aztán Philip megnősült, feleségül vette Louise-t. Vajon jó kapcsolat alakult ki Louise és Elise között?

Louise: Eleinte nem volt könnyű. Szeretem a házimunkát, és tudatosítani akartam Elise-ben, hogy én vezetem a háztartást.

Elise: Louise átrendezte a házat, és sok mindent kidobott. Egyszer, amikor takarítottam, rosszul pakoltam vissza, mert nem tudtam, minek hol a helye. Ez felbosszantotta Louise-t, és jól összevesztünk. Egy hétig nem szóltam hozzá.

Louise: Egyszer ezt mondtam Elise-nek: „Nem tudom, mit hoz a jövő, de az biztos, hogy ilyen légkörben nem tudok élni.” Még aznap este odajött, és bocsánatot kért. Megöleltem, és mindketten sírtunk.

Elise: Louise néhány rólam készült képet kint hagyott a falon, és apa sem szerelte le a lámpákat, amiket még én raktam ki a nappaliban. Ez talán apróságnak tűnik, de sokat segített, hogy úgy érezzem, valami megmaradt a régi otthonunkból. Azért is hálás vagyok Louise-nak, hogy olyan kedvesen bánik az öcsémmel, amikor nálunk van. Már két éve, hogy összeházasodtak, és kezdek igazi családtagként tekinteni Louise-ra.

Louise: Úgy érzem, hogy már nem csak lakótársak vagyunk. Elise és én barátnők lettünk.

 „A BÉKE FONTOSABB”

Anton és Marelize mindketten három-három gyereket hoztak az új családba, amikor hat évvel ezelőtt összeházasodtak.

Anton: Vannak közös családi programjaink, például kempingezünk, és a gyerekekkel külön-külön is töltünk időt. Kellett néhány év, hogy összecsiszolódjunk, de a legnagyobb gondokat már megoldottuk.

Marelize: Szerintünk nagyon fontos, hogy úgy tekintsünk a gyerekekre, mint akik a „mi” gyerekeink, nem pedig az „enyém” és a „tiéd”. Emlékszem, hogy egyszer nagy ügyet csináltam abból, amikor Anton igazságtalanul megbüntette az egyik fiamat, és a lányát ültette az első ülésre. Ma már tudom, hogy a béke fontosabb, mint az, hogy ki üljön elöl. Megpróbálunk igazságosak lenni, bár tudjuk, hogy képtelenség minden gyerekkel teljesen egyformán bánni.

Ügyelek rá, hogy ne beszéljek az előző családomban átélt kellemes élményekről, mert azok, akik nem voltak ott, kívülállónak fogják érezni magukat. Inkább elmondom, hogy mennyire örülök a mostani családomnak.

„IGYEKSZÜNK ELŐBB DICSÉRNI”

Francis négy évvel ezelőtt vette el Ceceliát. Velük él Cecelia három felnőtt gyermeke, és Francis tizenéves fia.

Francis: Próbálok megközelíthető lenni, és törekszem rá, hogy ne sértődjek meg mindenen. Rendszeresen együtt étkezünk, és ezek remek alkalmak a beszélgetésre. Mindenkit buzdítok rá, hogy vegye ki a részét az otthoni teendőkből, hiszen ezzel az egész család javát szolgálja.

Cecelia: Külön szánok időt minden gyermekünkre, hogy megoszthassák velem a félelmeiket, aggodalmaikat. Amikor a család összejön, igyekszünk előbb dicsérni, és csak aztán beszélünk róla, hogy min lehetne még javítani. Ha hibázom, mindig elismerem, és őszintén bocsánatot kérek.

 KÉT PÓTSZÜLŐ NEVELT FEL

Juki most húszéves. Ötéves volt, amikor utoljára látta az apukáját. Anyukája később hozzáment Tomonorihoz, ám meghalt, amikor Juki tízéves volt. Öt évvel később Tomonori feleségül vette Mihokót. Jukiról így két pótszülő gondoskodott.

Juki: Amikor a pótapukám eldöntötte, hogy megnősül, úgy voltam vele, hogy nincs szükségem új anyára. Már éppen eleget változott a családom. Mivel nem akartam elfogadni az új helyzetet, nagyon barátságtalanul viselkedtem Mihokóval.

Mihokó: Bár a férjem nem erőltette, hogy ugyanúgy szeressem a nevelt fiát, mint ő, elhatároztam, hogy jó kapcsolatot alakítok ki Jukival. Tomonorival mindent megtettünk, hogy megmaradjanak Juki életében a megszokott dolgok: a keresztényi tevékenységek, a kikapcsolódás és a beszélgetéssel egybekötött vacsorák. Miután sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan élte meg az anyukája elvesztését, sokkal jobban megértettem.

Amikor állapotos lettem, aggódtunk Jukiért. Mindenképpen szerettük volna tudatni vele, hogy biztos helye van a családunkban. Engedtük, hogy Juki is etesse, fürdesse, pelenkázza a kicsit, és mások előtt is sokszor megdicsértük, hogy milyen ügyes. A kis Icuki nagyon megszerette Jukit. Előbb mondta ki azt, hogy niinii, vagyis bátyus, mint azt, hogy anya vagy apa.

Juki: Természetes, ha egy nevelt gyerek olykor magányosnak vagy mellőzöttnek érzi magát. Próbálod másoknak elmagyarázni, hogy mit érzel, de úgy tűnik, nem értenek meg. Mégis örömmel mondhatom, hogy a keresztény társaim rengeteget segítettek. Ma már nem vagyok olyan távolságtartó Mihokóval. Jó tanácsokat ad, és őszintén el tudok neki mondani mindent.

[Oldalidézet a 9. oldalon]

Legyetek türelmesek! A mozaikcsaládok is lehetnek boldogok és sikeresek