Valódi szeretetre és békére leltem

Egidio Nahakbria elmondása alapján

A gyerekkoromat végigkísérte a mellőzöttség és a szeretetlenség érzése. Most viszont sokan szeretnek, és béke hat át. Hadd meséljem el, hogy minek köszönhetem ezt a változást.

EGY földpadlós kunyhóban láttam meg a napvilágot 1976-ban Kelet-Timor hegyvidékén, mely akkor Indonéziához tartozott. Tíz gyermek közül én voltam a nyolcadik. Mivel a szüleink szegények voltak, és nem tudtak mindnyájunkról gondoskodni, az ikertestvéremet megtartották, engem pedig az unokatestvéremre bíztak, hogy neveljen fel.

Nem sokkal a születésem előtt, 1975 decemberében Indonézia megszállta Kelet-Timort, és ezzel kezdetét vette egy több mint húsz évig tartó gerillaháború. Az első emlékeim ezért erőszakról és szenvedésről szólnak. Tisztán látom magam előtt, amint katonák támadnak a falunkra, és mindenkit elűznek. Az unokatestvéremmel egy hegyre menekültünk, ahol már timoriak ezrei kerestek menedéket.

A katonák azonban felfedezték a búvóhelyünket, és nemsokára bombázni kezdtek minket. Szörnyű emlékeim vannak az ezt követő rettegésről, a halottakról és a pusztításról. Hiába tértünk vissza a faluba, az életem másból sem állt, csak félelemből. Sok szomszédunk eltűnt vagy meghalt, és rettegtem, hogy én leszek a következő.

Tízéves voltam, amikor az unokatestvérem megbetegedett és meghalt. A szüleim a nagymamámhoz küldtek. Ő özvegy volt, belekeseredett az életbe, és csak tehernek tekintett. Rabszolgaként bánt velem. Egyszer annyira beteg voltam, hogy nem bírtam dolgozni, mire ő megvert, és magamra hagyott. Azt sem bánta volna, ha meghalok. Az egyik unokatestvérem szerencsére eljött értem, és elvitt magukhoz.

Már tizenkét éves voltam, amikor végre elkezdtem iskolába járni. Nem sokkal később az unokatestvérem súlyos depresszióba esett, mert a felesége megbetegedett. Mivel nem akartam a terhükre lenni, elszöktem, és csatlakoztam egy indonéz katonai csoporthoz, melynek a dzsungelben volt a bázisa. A táborban mindenféle munkát elláttam: mostam, főztem, takarítottam. Jól bántak velem, és úgy éreztem, szükség van rám. Aztán néhány hónap elteltével a rokonaim megtaláltak, és rávették a katonákat, hogy vigyenek vissza a faluba.

 Politikai aktivista leszek

A középiskola befejezése után Kelet-Timor fővárosába, Dilibe költöztem, és egyetemre kezdtem járni. Ott sok olyan fiatalt ismertem meg, akik olyasmiket éltek át, mint én. Arra jutottunk, hogy csak politikai eszközökkel vívhatjuk ki az országunk függetlenségét, és érhetünk el társadalmi változásokat. Számos politikai tüntetést szerveztünk, melyek legtöbbször zavargássá fajultak. Sok barátom megsérült, néhányan pedig meg is haltak.

Mire Kelet-Timor 2002-ben elnyerte a függetlenségét, az ország romokban hevert, több tízezren meghaltak, és százezreknek kellett elhagyniuk az otthonukat. Reménykedtem, hogy majdcsak jobbra fordul a helyzet. De aztán mégsem akart szűnni a nagyfokú munkanélküliség és a szegénység, és továbbra is káosz uralkodott a politikai életben.

Új irányt vesz az életem

Akkoriban néhány rokonommal laktam együtt, köztük egy távoli rokonnal, egy fiatal fiúval, Andréval, aki tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival. Hithű katolikusként nem örültem, hogy egy másik vallással került kapcsolatba, de mivel érdekelt a Biblia, néha beleolvastam a Bibliájába, melyet a hálószobájában tartott. Ez még kíváncsibbá tett.

2004-ben kaptam Andrétól egy meghívót Jézus halálának az emlékünnepére, és úgy döntöttem, elmegyek. Mivel valamit elnéztem a meghívón, két órával korábban érkeztem. Amikor megjöttek a Tanúk – onnan helyből, és más településekről is –, barátságosan kezet fogtak velem, és örömmel üdvözöltek. Ez nagyon jólesett. Az előadás közben felírtam minden bibliaverset, és később kikerestem őket a katolikus fordításomból, mert ellenőrizni akartam, hogy igazat mondott-e az előadó. Minden úgy volt, ahogy mondta.

A következő héten elmentem egy misére a templomba. Másokkal együtt elkéstem, mire a pap felkapott egy fadarabot, és dühösen kikergetett minket. Odakint hallottuk, hogy a szertartás végén így szól az egybegyűltekhez: „Jézus békéje legyen veletek!” Egy bátor asszony felszólalt: „Hogy beszélhet a békéről, mikor az előbb zavarta ki azokat az embereket a templomból?” A pap rá sem hederített. Ezek után soha többet nem mentem templomba.

Nem sokkal később tanulmányozni kezdtem a Bibliát a Tanúkkal, és Andréval együtt járni kezdtem az összejöveteleikre. A rokonaink megijedtek, és ellenségesen viselkedtek velünk. Andre nagymamája meg is fenyegetett minket: „Ha nem szakítotok ezzel az új vallással, ások egy gödröt, és betemetlek titeket.” De nem tudott eltántorítani. Elhatároztuk, hogy folytatjuk az ismeretszerzést.

Sokat változom

A Biblia tanulmányozása ráébresztett, hogy még soha nem éreztem, mi is a valódi szeretet. Meg voltam keményedve, senkit sem engedtem közel magamhoz, és nemigen tudtam megbízni másokban. A Tanúk azonban őszintén törődtek velem. Amikor megbetegedtem, a rokonaimra nem számíthattam, a Tanúk viszont meglátogattak és segítettek. Nem csupán szóval szerettek, „hanem cselekedettel és valóságosan” (1János 3:18, Újfordítású revideált Biblia).

A zord külsőm és nyers modorom ellenére együtt érzően és „testvéri vonzalommal” bántak velem (1Péter 3:8). Életemben először úgy éreztem, hogy szeretnek. Sokkal szelídebb lettem, és kezdtem szeretetet érezni Isten és az embertársaim iránt. 2004 decemberében aztán megkeresztelkedtem, jelképezve ezzel, hogy átadtam magam Jehovának. Nem sokkal később Andre is megkeresztelkedett.

Jó a rosszban

A keresztelkedésem után égő vágyat éreztem rá, hogy segítsek olyanoknak, akik nem tudják, mi a valódi szeretet és igazságosság. Ezért elkezdtem a teljes idejű evangéliumhirdető munkát, melyet Jehova Tanúi úttörőszolgálatnak neveznek. Sokkal felüdítőbb volt a Biblia építő üzenetéről beszélni, mint tüntetéseken és zendülésekben részt venni. Végre igazán tudtam segíteni másoknak!

2006-ban újra zavargások törtek ki Kelet-Timor egyes vidékein. A rivális csoportok régóta meglevő feszültségek miatt csatároztak.  Diliben ostromállapot alakult ki, és az ország keleti részéről származó embereknek menekülniük kellett az életükért. Más Tanúkkal együtt Baucauba, egy nagy városba menekültem, mely Dilitől nagyjából 120 kilométerre keletre fekszik. A nehézségek közepette valami jó is történt velünk, hiszen meg tudtuk alapítani a fővároson kívüli első gyülekezetet.

Három évvel később, 2009-ben meghívtak egy különleges képzésre, melyet teljes idejű szolgáknak tartottak Jakartában, Indonéziában. A helyi Tanúk kitárták előttem az otthonukat, és a szívüket is. Őszinte szeretetük nagyon nagy hatással volt rám. Éreztem, hogy a testvérek világméretű közösségéhez tartozhatok, egy olyan nemzetközi „családhoz”, amely igazán törődik velem (1Péter 2:17).

Végre béke!

A képzés után visszatértem Baucauba, és még most is itt élek. Örömmel segítek másoknak megismerni a Bibliát, ahogy annak idején nekem is segítettek. Van például egy elszigetelt falu, ahol más Tanúkkal együtt húsz emberrel tanulmányozzuk a Bibliát, köztük idősekkel is, akik nem tudnak írni-olvasni. Mindnyájan járnak a hetenkénti összejövetelekre, és hárman már csatlakoztak a szellemi „családunkhoz” mint a gyülekezet megkeresztelt tagjai.

Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem egy kedves lánnyal, Felizardával, aki elfogadta a Biblia igazságát, és gyorsan eljutott a keresztelkedésig. 2011-ben összeházasodtunk. Annak is örülök, hogy Andre most Jehova Tanúi kelet-timori hivatalában szolgál. A legtöbb rokonom már tiszteletben tartja a hitemet, még Andre nagymamája is, aki annak idején el akart temetni minket.

Régebben indulatos ember voltam, úgy éreztem, hogy nem szeretnek, és hogy engem nem is lehet szeretni. De Jehovának hála végre valódi szeretetre és békére leltem!

[Kép a 19. oldalon]

Politikai aktivistaként

[Kép a 21. oldalon]

Felizardával és a baucaui gyülekezet tagjaival