MIÉRT foglalkozzunk egy ókori római császárral? Akit érdekel a keresztényi hit, az jó, ha tisztában van vele, hogy Konstantin politikai és vallási intézkedései számos egyház hittételeire és gyakorlataira a mai napig hatással vannak. Miért állíthatjuk ezt?

I. sz. 313-ban Konstantin uralkodott a Római Birodalom nyugati területei fölött, míg Licinius és Maximinus a keleti területek fölött. Konstantin és Licinius vallásszabadságot biztosított minden alattvalójának, beleértve a keresztényeket is. Konstantin megvédte a kereszténységet, mivel úgy vélte, hogy ez a vallás egységesítheti a birodalmát. *

Ám Konstantin megdöbbenve szembesült azzal, hogy az egyházat viták osztják meg. Minthogy a megegyezés volt a leghőbb vágya, igyekezett kialakítani, majd érvényre juttatni a „helyes” tantételeket. A püspökök csak úgy nyerhették el a császár kegyét, ha vallási kérdésekben megalkudtak. Így felmentést kaptak bizonyos adók megfizetése alól, és élvezhették a császár nagylelkű támogatását. „A keresztény tantételek »helyes« változatának elfogadása nemcsak az ég felé nyitott ajtót, hanem a földi javak sokasága felé  is” – jelentette ki Charles Freeman történész. A papság így a világi ügyekben is fontos szerephez jutott. „Az Egyház kapott egy pártfogót, de egyúttal egy urat is” – mondja A. H. M. Jones történész.

Konstantin és a püspökök szövetsége egy olyan vallást eredményezett, melynek részben keresztény, részben pogány tantételei voltak. Aligha történhetett ez másképp, hiszen a császár célja nem az igazság keresése, hanem a vallási sokszínűség megőrzése volt. Elvégre ő egy pogány birodalom fölött uralkodott. Egy történész szerint „tudatosan kétértelmű volt a tetteiben és a kormányzásban”, hogy mindkét vallási tábornak a kedvére tegyen.

Miközben a kereszténység bajnokának tüntette fel magát, a pogány hittől sem pártolt el. Foglalkozott például csillagjóslással és jövendöléssel, vagyis olyan okkult szokásokkal, melyeket a Biblia elítél (5Mózes 18:10–12). Rómában a diadalívén úgy ábrázolják, mint aki éppen pogány istenségeknek mutat be áldozatot. Hódolt a napistennek, hiszen a pénzérméire is annak képmását verette, és támogatta a kultuszát. Élete vége felé pedig még arra is engedélyt adott, hogy az itáliai Umbria egyik kisvárosában templomot emeljenek neki és a családjának, és papok szolgáljanak benne.

Konstantin csak néhány nappal a halála előtt, i. sz. 337-ben keresztelkedett meg. Sok tudós úgy véli, hogy azért halogatta ezt a lépést, hogy a birodalmon belül megtarthassa mind a keresztények, mind a pogányok politikai támogatását. A tettei és a késői megkeresztelkedése mindenesetre kérdéseket vet fel a Krisztusba vetett hitének őszinteségét illetően. Egy dolog biztos: az általa elismert egyház befolyásos politikai és vallási tényezővé vált, mely hátat fordított Krisztusnak, és magához ölelte a világot. Jézus ezt mondta a követőinek: „ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (János 17:14). Ebből az immáron elvilágiasodott egyházból aztán számtalan felekezet származott.

Mi a jelentősége mindennek számunkra? Az, hogy ne fogadjuk el feltétel nélkül bármely egyház tanításait, hanem vizsgáljuk meg azokat a Biblia fényében (1János 4:1).