A RÓMAI vízvezetékeket méltán sorolhatjuk az ókorban tervezett remekművek közé. „A vizeknek ilyen és sokaknak hasznos építményével összehasonlíthatom-e a haszontalan piramisokat, vagy a görögöknek bár nagyhírű, de értéktelen műveit” – írta Sextus Julius Frontinus római helytartó és vízvezeték-felügyelő (35–103 körül). *

Az ókori városok általában olyan területen épültek, ahol bőven álltak rendelkezésre vízkészletek. A Tiberis folyó, illetve a közeli források és kutak eredetileg Rómát is elegendő vízzel látták el. Ám ahogy a város az i. e. negyedik századtól egyre népesebb lett, több vízre volt szüksége.

Mivel csak kevés otthonba volt bevezetve a víz, a rómaiak több száz magán- és nyilvános fürdőt építettek. Róma városában az első nyilvános fürdőt az Aqua Virgo vízvezeték táplálta, mely i. e. 19-ben készült el. Az építője, Marcus Agrippa, Augustus Caesar jó barátja a vagyona nagy részét arra áldozta, hogy karbantartsa és bővítse a római vízvezetékrendszert.

A fürdőknek fontos szerepük volt a közösségi életben; a nagyobbaknak még kertjük és könyvtáruk is volt. Mivel a vízvezetékekből a fürdőkbe folyó vizet nem tudták elzárni, az továbbömlött a csatornákba, amelyek a fürdők illemhelyeinek a szennyvizét is elvezették.

Ha a római vízvezetékekre gondolsz, magas boltívek jelennek meg előtted, amelyek messzire elnyúlnak? Meglepő módon ezek a boltívek csupán a 20 százalékát tették ki a vízvezetékeknek, a nagyobb részük pedig a föld alatt húzódott. Ennek a gazdaságos megoldásnak köszönhetően a vízvezetékek nem voltak kitéve az eróziónak, és kisebb részt foglaltak el a szántóföldekből és a lakott területekből. Például az i. e. 140-ben épített  Aqua Marcia körülbelül 92 km hosszú volt, de ebből csak mintegy 11 km-t tettek ki a boltívek.

Mielőtt belefogtak egy vízvezeték építésébe, a mérnökök felmérték a vízkészlet minőségét, ami abból állt, hogy megvizsgálták a víz tisztaságát, ízét és a vízhozamot. Ezenkívül felmérték az egészségi állapotát az ottani lakosoknak, akik azt a vizet itták. Ha ideálisak voltak a körülmények, megtervezték a vízvezeték útvonalát, lejtési szögét, valamint a csatorna szélességét és hosszát. A munkát rabszolgákkal végeztették el. Egy-egy vízvezeték kiépítése évekig is eltarthatott, ezért sok pénzt emésztett fel, főleg ha boltívekre is szükség volt.

Ráadásul a karbantartásra és a védelemre is figyelmet kellett fordítani. Volt, hogy Rómában 700 ember látta el ezeket a feladatokat. Már a tervezésnél ügyeltek rá, hogy a vízvezetékek könnyen karbantarthatók legyenek. A könnyebb hozzáférhetőség érdekében aknákat alakítottak ki a föld alatti részeknél. Ha nagyobb javításokra volt szükség, a mérnökök egy időre elterelték a vizet az adott szakaszról.

Az i. sz. harmadik század elején már 11 nagyobb vízvezeték szolgálta ki Rómát. A legrégebbi, az i. e. 312-ben épített Aqua Appia 16 km hosszú volt, és szinte teljes egészében a föld alatt húzódott. A részben fennmaradt Aqua Claudia 69 km hosszú vízvezetékéből 10 km-t tettek ki a boltívek, melyek közül néhány 27 m magas volt!

Mennyi vizet tudtak szállítani a vízvezetékek? Rengeteget! Például a már említett Aqua Marcia naponta 190 000 m³ vizet szállított Rómába. Amikor a víz a gravitációnak köszönhetően beért a városba, medencékben gyűjtötték össze, majd továbbvezették más tározókba vagy olyan helyekre, ahol felhasználták. Néhányan úgy becsülik, hogy Róma vízvezetékrendszere olyan mértékig fejlődött, hogy naponta átlagosan több mint 1000 l víz jutott egy lakosra.

A Római Birodalom terjeszkedésével „a vízvezetékek mindenhová eljutottak, ahová Róma” – írja egy könyv (Roman Aqueducts & Water Supply). A Kis-Ázsiába, Franciaországba, Spanyolországba vagy Észak-Afrikába látogatókat még ma is ámulatba ejtik az ókori tervezés csodái.