Az utóbbi évtizedekben a nyugati országokban jelentősen megváltozott a családok élete. Régebben a szülők kezében volt az irányítás, és a gyerekek ezt el is fogadták. De ma ennek épp az ellenkezője figyelhető meg. Nézzünk néhány tipikus példát.

• Egy négyéves kisfiú egy boltban le akar venni egy játékot a polcról. Az anyukája próbálja lebeszélni róla: „Nincs még elég játékod?” Későn jön rá, hogy nem kérdést kellett volna feltennie. „De nekem ez kell!” – nyafog a kisfiú. Az anyuka nem akarja, hogy már megint jelenetet rendezzen, inkább megveszi neki a játékot.

• Egy ötéves kislány az apukája szavába vág, aki egy másik felnőttel beszélget. „Unatkozom. Haza akarok menni!” – jelenti be. Az apukája megáll a mondat közepén, lehajol a kislányhoz, és szelíden ezt mondja: „Csak egypár perc még, kicsim, jó?”

• Egy apuka ismét arról hall, hogy a tizenkét éves fia kiabált a tanárnőjével. Nagyon mérges lesz, de nem a fiára, hanem a tanárnőre. „Biztosan pikkel rád. Szólni fogok az igazgatónak!” – mondja a fiának.

Ezek elképzelt helyzetek, de nagyon is reálisak. Valós probléma, hogy a szülők a gyerekeik minden kívánságát teljesítik, tolerálják a neveletlenségüket, és megmentik őket a tetteik következményeitől. Egy könyv ezt írja: „Egyre többször látni, hogy a szülők átadják a hatalmat a gyerekeiknek. Nem olyan régen a gyerekek még tisztában voltak vele, hogy ki az úr a háznál – és nem ők voltak azok” (The Narcissism Epidemic).

 Persze sok szülő igyekszik helyes értékeket átadni a gyerekeinek, egyrészt azzal, hogy jó példát mutat, másrészt pedig azzal, hogy határozottan, de szeretetteljesen fegyelmezi őket, ha szükséges. El kell ismerni azonban, hogy ezek a szülők „szemben úsznak az árral”, ahogy az imént idézett könyv fogalmaz.

Hogy jutottunk el idáig? Miért nem fegyelmezi sok szülő a gyerekét?

Egyesek szerint a szülői tekintély az 1960-as években kezdett meggyengülni, amikor a szakértők azt tanácsolták a szülőknek, hogy legyenek engedékenyebbek. Azt mondták, hogy a szülő barát legyen, ne felettes. Inkább dicsérjen, mint fegyelmezzen. Ne igazítsa helyre a gyerekeit, amikor rosszat csinálnak, hanem azt figyelje, amikor jót tesznek. A szakértők nem ösztönöztek a dicséret és a fegyelmezés közötti egyensúly megtalálására, mert azt állították, hogy a fegyelmezés miatt sérül a gyerekek törékeny lelkivilága, és felnőttkorukban neheztelni fognak a szülőkre.

Nem sokkal később a tanácsadók azt is kezdték hangoztatni, hogy milyen fontos az önbecsülés. Mintha hirtelen felfedezték volna a gyereknevelés titkát, melyet így fogalmaztak meg: Növeld a gyerekeid önbizalmát. Persze nagyon fontos, hogy a szülők építsék a gyerekeik önértékelését. De a szakértők olyan nagy hangsúlyt fektettek erre, hogy már szélsőséges tanácsokat adtak a szülőknek. Például, hogy sohase használjanak olyan szavakat, mint a „ne” vagy a „rossz”, és mondogassák a gyerekeiknek, hogy különlegesek, és bármit elérhetnek, amit csak szeretnének. Az, hogy a gyerekek jónak érezzék magukat, fontosabbá vált annál, hogy jók legyenek.

Ma már sokan látják, hogy ezzel az irányzattal csak azt értük el, hogy a gyerekek úgy érzik, nekik mindent szabad, és körülöttük forog a világ. Így később sok fiatalt „felkészületlenül ért a kritika és a kudarcok, melyek az élet velejárói”, írja egy könyv (Generation Me). Ez a könyv így idézi egy apa szavait: „A munkahelyen senki sem foglalkozik az önbizalmad erősítésével. . . Ha a főnököd nincs megelégedve a jelentéseddel,  nem azt fogja mondani, hogy tetszik a színe a papírnak, amit beadtál. Ha ehhez szoktatjuk hozzá a gyerekeinket, azzal sokat ártunk nekik.”

Az elmúlt évtizedekben sok mindenben változott az emberek véleménye, és ez gyakran a gyereknevelési szokásokban is megfigyelhető volt. Ronald G. Morrish tanár azt írja, hogy „a fegyelmezésről alkotott vélemények állandóan változnak. Ez abból adódik, hogy a társadalom is folyton változik.” * Ezért a szülőkre könnyen jellemző lehet az, amit a Biblia mond: „akiket mintha hullámok hánynának-vetnének, és akik ide-oda sodródnak a tanítás minden szelében” (Efézus 4:14).

Nyilvánvaló, hogy az engedékeny gyereknevelésnek már tapasztalhatók a következményei. Nemcsak a szülői tekintélyt tépázta meg, hanem attól a vezetéstől is megfosztotta a gyerekeket, melyre szükségük lenne ahhoz, hogy jó döntéseket hozzanak, és egészséges önbizalmuk legyen.

Vajon létezik olyan módszer, amely beválik?