OHIO ÁLLAMBAN, Crooksville-ben születtem 1926-ban. Nyolcan voltunk testvérek. A szüleink nem voltak vallásosak, de minket, gyerekeket járattak templomba. Én a metodista egyházhoz jártam. 14 éves koromban a lelkész megjutalmazott, amiért egész évben egyetlen vasárnap sem hiányoztam az istentiszteletről.

Abban az időben az egyik szomszédunk, Margaret Walker, aki Jehova Tanúja volt, rendszeresen átjött anyukámhoz, hogy a Bibliáról beszélgessenek. Egyik nap én is oda akartam ülni hozzájuk. Anya azt gondolta, hogy zavarni fogom őket, ezért kiküldött a házból. De én továbbra is igyekeztem belehallgatni a beszélgetéseikbe. Néhány látogatás után Margaret ezt kérdezte tőlem: „Tudod, mi Isten neve?” „Ezt mindenki tudja: Istennek hívják” – válaszoltam. Erre ő ezt mondta: „Keresd meg a Bibliádban a Zsoltárok 83:18-at.” Így is tettem, és felfedeztem, hogy Isten neve Jehova. Kiszaladtam a barátaimhoz, és erre biztattam őket: „Ha ma este hazamentek, keressétek meg a Bibliában a  Zsoltárok 83:18-at, és nézzétek meg, mi Isten neve.” Szóval rögtön el is kezdtem prédikálni.

Tanulmányoztam a Bibliát, és 1941-ben megkeresztelkedtem. Hamarosan megbíztak, hogy vezessem a gyülekezeti könyvtanulmányozást. Arra ösztönöztem anyukámat és a testvéreimet, hogy ők is jöjjenek el az összejövetelekre, és mind el is kezdtek járni. De apa nem érdeklődött.

Több feladatot bíztak rám a gyülekezetben, ezért kialakítottam a saját teokratikus könyvtáramat. Egyik nap apa a könyveimre mutatva ezt mondta: „Nem akarom többé látni ezeket a házban, és te is mehetsz, ahová akarsz.” Így hát elköltöztem a közeli Zanesville-be, de gyakran hazautaztam, hogy bátorítsam a családot.

Apa próbálta megakadályozni, hogy anya eljárjon az összejövetelekre. Volt, hogy mikor anya már elindult, apa utánarohant, és visszarángatta a házba. De ő kifutott a másik ajtón, és elment a gyülekezetbe. Ezzel vigasztaltam: „Ne aggódj, úgyis bele fog fáradni, hogy utánad szaladgáljon.” Idővel apa tényleg feladta, és anyának nem kellett harcolnia, hogy eljusson az összejövetelekre.

1943-ban elindult a teokratikus szolgálati iskola, és én is tartottam programokat a gyülekezetünkben. A tanácsok, amelyeket kaptam, segítettek fejleszteni az előadói képességeimet.

Akkoriban már javában dúlt a II. világháború. 1944-ben behívtak katonai szolgálatra. Jelentkeztem a columbusi Fort Hayes támaszponton, elvégezték az orvosi vizsgálatot, és kitöltöttem a papírokat. Elmondtam a tiszteknek, hogy nem leszek katona. Akkor elengedtek, de néhány nap múlva egy rendőr jelent meg az ajtómban, és közölte: „Corwin Robison, parancsom van a letartóztatására.”

Két hét múlva a tárgyaláson a bíró ezt mondta: „Ha rajtam múlna, életfogytiglanra ítélném. Van valami mondanivalója?” „Bíró úr – válaszoltam –, engem valójában lelkésznek kellene tekinteni. Nekem minden ajtó egy-egy szószék, és már sokaknak prédikáltam a Királyság jó híréről.” A bíró így szólt az esküdtszékhez: „Nem azért vannak itt, hogy megállapítsák, ez a fiatalember lelkész-e vagy sem. Azt kell eldönteniük, hogy eleget tett-e a sorkatonai kötelezettségének.” Az esküdtszék fél órán belül ítéletet hozott: bűnösnek mondtak ki. A bíró 5 évre ítélt, és az ashlandi szövetségi fegyházba kerültem, Kentucky államba.

Kezdetben két hétig egy columbusi börtönben voltam, és az első napot végig a cellámban töltöttem. Így imádkoztam: „Nem bírok öt évig egy cellában lenni. Nem tudom, mit csináljak.”

Másnap az őr kiengedett. Odamentem egy magas, széles vállú rabhoz. Ahogy néztünk kifelé az ablakon, megszólított:

 – Te miért vagy itt, Tökmag?

– Mert Jehova Tanúja vagyok.

– Tényleg? És mit csináltál?

– Tudod, Jehova Tanúi nem fognak fegyvert, és nem ölnek meg senkit.

– Téged lecsuktak, mert nem gyilkolsz. Mások meg pont azért kerülnek ide, mert embert öltek. Ennek így mi értelme?

– Hát nem sok.

Kiderült, hogy Paulnak hívják, és elmesélte, hogy 15 évig egy másik börtönben volt, ahol elolvasta néhány kiadványunkat. Gyorsan imádkoztam: „Jehova, add, hogy jóban lehessek ezzel a férfival.” Ebben a pillanatban Paul megszólalt: „Ha itt bárki egy ujjal is hozzád ér, csak kiálts. Gondom lesz rá.” Így aztán nem volt problémám azzal az 50 elítélttel, akik a részlegünkhöz tartoztak.

Amikor átvittek Ashlandbe, ott jó néhány érett testvérrel találkoztam. A társaságuk segített nekem, és másoknak is, hogy erősek maradjunk szellemileg. Kijelölték a heti bibliaolvasást, és kérdésekkel, illetve válaszokkal készültünk az általuk szervezett összejövetelekre. Egy hatalmas hálóteremben voltunk elhelyezve, ahol a fal mentén végig ágyak sorakoztak. Volt egy területszolga, akitől ezt a feladatot kaptam: „Robison, te azért az ágyért vagy felelős. Bárki kerül oda, mindenképpen tanúskodj neki, mielőtt elmenne.” Így szervezett módon tudtunk prédikálni.

A II. világháború 1945-ben véget ért, de még egy ideig börtönben voltam. Aggódtam a családom miatt, mert apa egyszer ezt mondta: „Ha tőled sikerül megszabadulnom, a többi már gyerekjáték lesz.” Miután kiengedtek a börtönből, kellemes meglepetésben volt részem. Bár apa ellenséges volt, a családomból heten eljártak az összejövetelekre, és az egyik húgom meg is keresztelkedett.

Amikor 1950-ben kitört a koreai háború, újra behívót kaptam Fort Hayesbe. Az alkalmassági vizsga után egy tiszt ezt mondta: „Magának van az egyik legmagasabb pontszáma a csoportjában.” „Ez remek – válaszoltam –, de én nem fogok bevonulni.” Idéztem a 2Timóteusz 2:3-at, és hozzátettem:  „Én már Krisztus katonája vagyok.” Hosszas hallgatás után ezt mondta: „Elmehet.”

Nem sokkal ezután részt vettem a Bétel-összejövetelen egy kongresszuson Cincinnatiben. Milton Henschel testvér arról beszélt, hogy mindenkit fel tudnak használni, aki szeretne keményen dolgozni a Királyságért. A buzdítás hatására jelentkeztem a Bételbe. Meg is hívtak, és 1954 augusztusában megérkeztem Brooklynba. Azóta is ott szolgálok.

Mindig is bőven volt munkám. Évekig kezeltem a kazánokat a nyomdában és az irodaépületben, gépészként dolgoztam, és zárakat javítottam. Kongresszusi termeknél is dolgoztam New Yorkban.

Nagyon megszerettem a Bétel-élettel járó szellemi programokat, például a reggeli imádatot és a családi Őrtorony-tanulmányozást, és a szántóföldi szolgálatot is élveztem a gyülekezetemmel. Ha belegondolunk, ezekben a tevékenységekben bármelyik Tanú-család részt vehet, sőt így is kell tennie. Ha a szülők és a gyerekek együtt vizsgálják meg a napiszöveget, rendszeresen megtartják a családi imádatot, és buzgón részt vesznek az összejöveteleken és a jó hír hirdetésében, az biztosan az egész családra jó hatással lesz.

Sok barátot szereztem a Bételben és a gyülekezetben. Néhányan közülük felkentek voltak, és már elnyerték az égi jutalmukat. De a reménységétől függetlenül Jehova minden szolgája tökéletlen, még a bételesek is. Ha összetűzésem van egy testvérrel, mindig igyekszem helyreállítani a békét. A Máté 5:23, 24-re gondolok, és arra, hogy miként kell rendeznünk a nézeteltéréseket. Nem könnyű bocsánatot kérni, de azt tapasztaltam, hogy ha megteszem, azzal szinte mindig sikerül elsimítani a dolgokat.

A korom miatt már nehezen tudok házról házra prédikálni, de nem adom fel. Tanultam egy kicsit kínaiul, és szívesen megszólítok kínai embereket az utcán. Egy-egy délelőtt akár 30-40 folyóiratot is elterjesztek.

 Még egy újralátogatásom is volt Kínában! Egyik nap egy kedves fiatal lány rám mosolygott, miközben szórólapot osztogatott egy zöldséges standot reklámozva. Visszamosolyogtam rá, és felajánlottam neki Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot kínai nyelven. Elfogadta őket, és elmondta, hogy Katie-nek hívják. Ezután mindig, amikor meglátott, odajött beszélgetni. Megtanítottam neki a gyümölcsök és zöldségek nevét angolul. Ezenkívül több bibliaverset is megbeszéltünk, és elfogadta A Biblia tanítása könyvet. De aztán néhány hét múlva eltűnt.

Hónapokkal később egy másik lány, aki szórólapokat osztogatott, szintén elfogadta a folyóiratokat. A rá következő héten odaadta nekem a mobiltelefonját, és azt mondta, hogy Kínából keresnek. „De hát senkit sem ismerek Kínában” – válaszoltam. Ő azonban nem tágított, ezért végül beleszóltam a telefonba, és bemutatkoztam. A vonal másik végén egy hang ezt mondta: „Robby, itt Katie. Visszajöttem Kínába.” „Kínába?” – kérdeztem. „Igen. Robby, tudod, ki az a lány, aki odaadta neked a telefont? A húgom. Én annyi jó dolgot tanultam tőled. Kérlek, tanítsd őt is úgy, ahogy engem.” „Megteszem, ami tőlem telik – válaszoltam. – Köszönöm, hogy tudattad velem, hol vagy.” Nem sokkal később Katie húgával is megszakadt a kapcsolatom. Bárhol legyen is ez a két lány, remélem, hogy azóta is tanulnak Jehováról.

73 éve Jehova szent szolgálata a munkám. Boldog vagyok, hogy segített semlegesnek maradnom és megőriznem a hűségemet a börtönben. A testvéreim elmondták, hogy nekik is erőt adott az, hogy nem adtam fel apa ellenségeskedése miatt. Közülük hatan megkeresztelkedtek, és anya is Jehova szolgája lett. Apa idővel megenyhült, és még néhány összejövetelre is elment, mielőtt meghalt.

Ha Jehova is úgy akarja, az elhunyt családtagjaim és a barátaim fel fognak támadni az új világban. Micsoda öröm lesz mindörökké együtt imádni Jehovát a szeretteinkkel! *