Ebben a kérdésben többféle szempontot is figyelembe kell venni. A keresztényeknek becsületesnek kell lenniük. Kötelességük betartani az országuk törvényeit, ha azok nem ütköznek Jehova törvényeivel (Máté 22:21; Róma 13:1, 2; Héb 13:18). Emellett igyekeznek tiszteletben tartani a helyi szokásokat és az általános szemléletmódot, és törekszenek rá, hogy úgy szeressék a felebarátjukat, mint önmagukat (Máté 22:39; Róma 12:17, 18; 1Tessz 4:11, 12). Ezek az alapelvek alighanem hatással vannak arra, hogy a világ különböző részein hogyan gondolkodnak a keresztények a fenti kérdésről.

Sok helyen nem várják el egy közösség tagjaitól, hogy bármit is adjanak a közalkalmazottaknak, ha szeretnének megkapni valamit, ami jár nekik. A közalkalmazottak ellátják a feladatukat, amiért az államtól fizetést kapnak, és a bérükön felül semmit sem kérnek vagy várnak el. Számos országban törvénybe ütközik, hogy az állami alkalmazottak pénzt vagy más értéket kérjenek vagy fogadjanak el a feladatuk elvégzéséért, még akkor is, ha egyébként teljesen törvényes módon tesznek eleget a kötelességüknek. Az ilyen ajándékozás megvesztegetésnek számít, még abban az esetben is, ha nem befolyásolja magát az eljárást. Ilyen helyzetben fel sem merül a kérdés, hogy egy keresztény adjon-e ajándékot vagy pénzt. Ez egyszerűen helytelen lenne.

Azonban a világnak azokon a részein, ahol nincsenek ilyen törvények, vagy nem tartatják be őket olyan szigorúan, a közalkalmazottak másként viszonyulnak a szerepükhöz. Bizonyos országokban a hivatalnokok visszaélnek a helyzetükkel, és pénzt vagy valamilyen szívességet csikarnak ki azoktól, akiket szolgálniuk kellene, és semmit sem hajlandók tenni, amíg nem kapnak ajándékot. Így például csúszópénzre számítanak az anyakönyvvezetők, az adóhivatalban dolgozók és az építési engedélyekért felelős hivatalnokok. Ha pedig nem kapnak pénzt, szándékosan akadályozzák az ügymenetet, hogy az állampolgárok csak nagyon nehezen vagy egyáltalán ne kaphassák meg, ami a törvény szerint jár nekik. Az egyik  országban még az is előfordul, hogy a tűzoltók addig el sem kezdik az oltást, amíg nem adnak nekik egy nagyobb összeget.

Ahol jellemzőek az ilyen szokások, ott némelyek úgy érzik, hogy lehetetlen elkerülni a csúszópénzt. Egy keresztény úgy gondolkodhat, hogy az ilyen ajándék egy fajta pluszdíj, amelyet a szolgáltatásért kell fizetni. De egy olyan környezetben, ahol megszokott a korrupció, nagyon résen kell lenni, hogy ne mosódjon el a határvonal aközött, ami elfogadható Isten előtt, és aközött, ami nem az. Az, hogy valaki pénzt ad azért, amit a törvény biztosít számára, nem ugyanaz, mint ha jogtalan előnyhöz akarna jutni. Néhányan azért fizetnek le egy tisztviselőt, hogy olyan szolgáltatást vehessenek igénybe, amely nem illeti meg őket, vagy azért adnak pénzt egy rendőrnek vagy egy kormányzati ellenőrnek, hogy elkerüljenek egy jogos bírságot. Természetesen senkit sem lenne helyes megvesztegetni, és az sem lenne helyénvaló, ha elfogadnánk egy ilyen célból adott ajándékot. Mindkét esetben elferdítenénk az igazságosságot (2Móz 23:8; 5Móz 16:19; Péld 17:23).

A legtöbb érett kereszténynek zavarná a Biblia alapján képzett lelkiismeretét, ha csúszópénzt adna egy hivatalnoknak, aki ezt elvárja. Úgy érzik, hogy ezzel elnéznék vagy támogatnák a korrupciót. Ezért semmilyen ajándékot sem hajlandók adni.

Az érett keresztények felismerik, hogy ha egy törvénybe ütköző szívességért adnak ajándékot, az megvesztegetésnek számíthat. Mindamellett a helyi körülmények és az általános szemléletmód talán lehetővé teszi, hogy valaki az értékelése jeléül adjon valami apróságot, hogy hozzájuthasson egy szolgáltatáshoz, vagy elkerülje, hogy méltánytalanul hosszúra nyúljon az ügyintézés. Az is lehet, hogy egy keresztény hálából ajándékot ad az orvosoknak és az ápolóknak, miután egy kórházban államilag biztosított orvosi ellátásban részesült. A kezelés után már nyugodt lelkiismerettel teszi ezt meg. Ha előtte tenné, az úgy tűnhetne, hogy megvesztegeti a személyzetet, hogy kivételes figyelemben részesítsék.

Képtelenség ebben a cikkben minden lehetséges helyzetet megvizsgálni, mely a különböző országokban felmerülhet. Ezért az a legfontosabb, hogy a keresztények a helyi körülményektől függetlenül úgy döntsenek, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretük (Róma 14:1–6). Semmiképpen ne tegyenek olyat, ami törvénybe ütközik (Róma 13:1–7). Kerüljék az olyan szokásokat, amelyek szégyent hoznának Jehova nevére, vagy megbotránkoztatnának másokat (Máté 6:9; 1Kor 10:32). És a döntéseik tükrözzék az embertársaik iránti szeretetüket (Márk 12:31).

Lukács evangéliumának a 15. fejezetében Jézusnak egy sokatmondó szemléltetéséről olvashatunk. Egy férfiról beszélt, akinek van száz juha. Amikor az egyik elkóborol, a férfi otthagyja a többi kilencvenkilencet a pusztában, és addig keresi az elveszett juhot, „míg meg nem találja”. Jézus így folytatta: „És amikor megtalálja, vállára veszi, és örvendezik. Mikor pedig hazaér, összehívja barátait és szomszédait, és így szól hozzájuk: »Örvendezzetek velem, mert megtaláltam az én elveszett juhomat.«” Jézus még hozzáfűzte: „Mondom nektek, hogy ilyenformán nagyobb öröm lesz az égben egyetlen bűnös miatt, aki megbánást tanúsít, mint kilencvenkilenc igazságos miatt, akinek nincs szüksége megbánásra” (Luk 15:4–7).

A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Jézus ezzel a szemléltetéssel az írástudók és a farizeusok gondolkodását akarta helyreigazítani, akik megszólták őt, amiért adószedőkkel és bűnösökkel ápolt kapcsolatot (Luk 15:1–3). Jézus rámutatott, hogy öröm támad az égben, amikor egy bűnös személy megbánást tanúsít. Felmerül a kérdés: Ha az égben örülnek, nem kellene a földön is örülnünk, amikor egy bűnös megbánja a vétkét, megtér, és „egyenes ösvényeket” készít a lábának? (Héb 12:13).

Ha valakit visszafogadnak a gyülekezetbe, minden okunk megvan az örömre. Igaz, továbbra is meg kell őriznie a feddhetetlenségét, de ahhoz, hogy visszafogadják, már meg kellett bánnia a vétkét, és mi szívből örülünk, hogy ezt megtette. Ezért amikor a vének bejelentik a visszafogadását, a jelenlévők tapsolhatnak, ha szeretnének, de ezt méltósággal tegyék.

Jézus napjaiban sokan úgy gondolták Jeruzsálemben, hogy a Betzata tavának gyógyító ereje van, amikor a vize „felkavarodik” (Ján 5:1–7). Ezért a tó körül számos beteg ember várakozott.

Ezt a tavat a zsidók szertartási megtisztulásra használták. A vizét egy mellette lévő víztárolóból táplálták, mellyel össze volt kötve. A helyszínen végzett kutatások során kiderült, hogy a két medencét egy gát választotta el egymástól. A gáton belül fel lehetett nyitni egy zsilipet, így a tárolóból a víz egy csatornán átfolyhatott a tó aljába. Ilyenkor a beáramló víz nyilvánvalóan a tó felszínét is felkavarta.

Megjegyzendő, hogy a János 5:4, mely szerint egy angyal kavarta fel a vizet, nem található meg az elismert ókori görög kéziratokban, mint amilyen a negyedik századi Codex Sinaiticus is. Jézus azonban meggyógyított egy 38 éve beteg férfit a Betzata tavánál. A férfinak be sem kellett mennie a vízbe, azonnal meggyógyult.