MIELŐTT Jézus felment az égbe, ezt mondta a tanítványainak: „tanúim lesztek. . . a föld legtávolabbi részéig” (Csel 1:8). De hogyan tudták ezt megvalósítani az első századi keresztények?

Martin Goodman, az Oxfordi Egyetem professzora megjegyezte: „A Római Birodalom történetének elején a keresztények küldetéstudata egyértelműen elkülönítette őket minden más vallási csoporttól, így a zsidóktól is.” Jézus nagy területet járt be, hogy ellássa a szolgálatát. Az igaz keresztények követik a példáját, hiszen tisztában vannak vele, hogy „Isten királyságának jó hírét” csak úgy tudják terjeszteni, ha megkeresik azokat az embereket, akik szeretnék megismerni a Bibliában található igazságot (Luk 4:43). Ez az egyik ok, amiért az első századi gyülekezetben némelyeket „apostoloknak” neveztek. Ez a kifejezés betű szerint olyan személyekre utal, akiket elküldenek mint követeket (Márk 3:14). Jézus megparancsolta a követőinek: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Máté 28:18–20).

Bár Jézus apostolai már nem élnek a földön, ma is sokan igazi küldetéstudattal szolgálják Jehovát. Ha megkérik őket, hogy fokozzák a prédikálótevékenységüket, így válaszolnak: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézs 6:8). Sokan elköltöztek egy távoli országba, köztük több ezren, akik elvégezték a Gileád Iskolát. Mások a saját országukon belül költöztek egy másik vidékre. Megint mások megtanultak egy idegen nyelvet, hogy olyan gyülekezeteket vagy csoportokat támogassanak, amelyek igyekeznek felkeresni a külföldieket. Azok a testvérek és testvérnők, akik szükségterületre költöztek, vagy megtanultak egy másik nyelvet, nem biztos, hogy a legkedvezőbb körülmények közt éltek, vagy hogy könnyű volt ezt megtenniük. Önfeláldozónak kellett  lenniük, hogy kimutassák a szeretetüket Jehova és az emberek iránt. Miután kiszámolták a költségeket, készséggel felajánlották a segítségüket (Luk 14:28–30). Óriási szükség van ilyen testvérekre és testvérnőkre.

Mivel különbözőek a körülményeink, nem mindegyikünk tud elköltözni vagy megtanulni egy másik nyelvet. Ennek ellenére tudnánk a saját gyülekezetünkben „misszionáriusok” lenni?

Az első századi keresztényekben kétségkívül megvolt a küldetéstudat, ám valószínűleg a legtöbben nem költöztek el a szülővárosukból. De a Timóteusznak írt buzdítás nekik is szólt, sőt Isten minden szolgájának: „végezd az evangéliumhirdető munkáját, teljesen lásd el szolgálatodat” (2Tim 4:5). Bárhol éljenek is a keresztények, mindegyikükre vonatkozik az a parancs, hogy hirdessék a Királyságról szóló üzenetet, és képezzenek tanítványokat. Ráadásul a saját gyülekezetünkben végzett tevékenységünk sok szempontból hasonlít a misszionáriusi munkához.

Például egy misszionáriusnak alkalmazkodnia kell a sok új körülményhez egy idegen országban. Tanulhatunk ebből valamit akkor is, ha nem tudunk szükségterületre költözni? Például mit gondolsz, mindent tudsz már a területetekről? Vagy ki tudnál próbálni új módszereket azért, hogy elérd az embereket? 1940-ben arra ösztönözték a testvéreinket, hogy minden héten tervezzenek be egy napot utcai tanúskodásra. Te is részt tudnál venni ebben? Vagy szolgáltál már közterületen bemutatóállvánnyal? A lényeg az, hogy ha nyitott vagy az ilyen módszerekre, még ha újak is neked, akkor igazán lelkes tudsz lenni a szolgálatban.

Gyakran nagyon ügyesek, hatékonyak azok a hírnökök, akik vállalják, hogy olyan helyre költözzenek, ahol nagyobb szükség van a szántóföldön, vagy akik megtanulnak egy idegen nyelvet. Ezért ők igazi áldást jelentenek másoknak, például azzal, hogy élenjárnak a prédikálómunkában. A misszionáriusok gyakran a gyülekezetben is vállalják a vezetést, amíg a helyi testvérek alkalmassá nem válnak erre a feladatra. Ha megkeresztelt testvér vagy, törekszel arra, hogy készségesen szolgáld a hittársaidat a gyülekezetedben? (1Tim 3:1).

Többet is tehetünk annál, mint hogy buzgón részt veszünk a szántóföldi szolgálatban, és felhasználhatóak vagyunk a gyülekezetben különböző feladatokra. Legyünk fiatalok vagy idősek, férfiak vagy nők, „erősítő segítséggé” válhatunk a testvéreink számára (Kol 4:11).

Ahhoz, hogy segíteni tudjunk a testvéreinknek, jól meg kell ismernünk őket. A Biblia arra ösztönöz minket, hogy „figyeljünk egymásra”, amikor találkozunk az összejövetelen (Héb 10:24). Ezek a szavak arra utalnak, hogy bár nem ütjük bele az orrunkat mások dolgába, jó, ha igyekszünk megismerni és megérteni a testvéreinket, akiknek szükségük lehet gyakorlati, érzelmi vagy szellemi támogatásra. Nem csak a vének és a kisegítőszolgák felelőssége, hogy segítsenek a gyülekezet tagjainak. Természetesen vannak olyan helyzetek, amelyekkel kifejezetten ilyen testvéreknek kell foglalkozniuk (Gal 6:1). Azonban mindannyian segíthetünk az idősebb személyeknek, vagy egész családoknak is, akik valamilyen nehézségen mennek keresztül.

Salvatore esete jól mutatja ezt. Súlyos anyagi nehézségek miatt kénytelen volt felszámolni a vállalkozását, sőt el kellett adnia az otthonukat, és sok családi vagyontárgyat is. Nem tudta, hogyan fogják átvészelni a változásokat. A gyülekezetükben egy másik család látta, hogy milyen szorult helyzetbe kerültek. Ezért anyagilag támogatták őket, és segítettek munkát találni Salvatorénak és a feleségének. Sok estét töltöttek a családdal, meghallgatták és bátorították őket. Bár egy aggodalmakkal teli időszak van a hátuk mögött, a két család között életre szóló barátság alakult ki, és sok jó élménnyel gazdagodtak.

Nekünk, igaz keresztényeknek, a vallásunk nem magánügy. Jézus példáját követve mindenkinek el kell mondanunk a Bibliában lévő csodálatos ígéreteket. Akár meg tudjuk tenni, hogy szükségterületre költözünk, akár nem, mindannyian törekedhetünk rá, hogy amennyire csak tőlünk telik, tegyünk jót mindenkivel. Erre biztosan találunk lehetőséget a saját gyülekezetünkben (Gal 6:10). Így boldogok leszünk, hogy adhatunk másoknak, és „továbbra is gyümölcsöt [fogunk teremni] minden jó cselekedetben” (Kol 1:10; Csel 20:35).