„MICSODA apa az ilyen! – vágta oda a KGB-tiszt *. – Elhagyta a várandós feleségét és a kislányát. Ki fog róluk gondoskodni? Tagadja meg a hitét, és menjen haza!” Ezt feleltem: „Nem hagytam el a családomat. Maguk tartóztattak le! És mégis miért?” Mire ő: „Nincs annál súlyosabb bűn, mint az, ha valaki Jehova Tanúja.”

Erre a párbeszédre 1959-ben került sor egy irkutszki börtönben, Oroszországban. Hadd meséljem el, hogy a feleségemmel, Marijával miért voltunk felkészülve rá, hogy szenvednünk kell az igazságosságért, és milyen áldásokban volt részünk, amiért hűségesek maradtunk Jehovához (1Pét 3:13, 14).

1933-ban születtem Ukrajnában, egy Zolotniki nevű faluban. 1937-ben meglátogatott minket a nagynéném és a férje, akik Jehova Tanúi voltak, és Franciaországban éltek. Kaptunk tőlük egy Kormányzat (Government) és egy Szabadulás című könyvet, melyeket a Watch Tower Society adott ki. Ezek a könyvek felélesztették édesapámban az istenhitet. Sajnos két évvel később súlyos beteg lett, de a halála előtt az édesanyám lelkére kötötte: „Tanítsd erre a gyerekeket, mert ez az igazság.”

1951 áprilisában a hatóságok elkezdték Szibériába száműzni a Tanúkat a Szovjetunió nyugati részéről. Az édesanyámat, az öcsémet, Grigorijt és engem is kitelepítettek Nyugat-Ukrajnából. Egy több mint 6000 kilométeres vonatút után megérkeztünk Tulun városába, Szibériába. Két héttel később a bátyám, Bogdan egy közeli táborba került, Angarszkba. 25 év kényszermunkára ítélték.

Amikor anyával és Grigorijjal a Tulun környéki településeken tanúskodtunk, találékonynak kellett lennünk. Sokszor csak megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e eladó tehenük. Ha igennel válaszolt, arról kezdtünk vele beszélgetni, hogy milyen bámulatosan vannak megalkotva a tehenek, így könnyű volt áttérni a teremtés témájára. Emlékszem, egy újságcikkben azt írták a Tanúkról, hogy tehenek után kérdezősködnek, de mi igazából juhokat kerestünk. És tényleg találtunk juhokhoz hasonló embereket. Nagy öröm volt ezen a ki nem utalt területen alázatos és vendégszerető emberekkel tanulmányozni a Szentírást.  Ma már egy több mint 100 hírnökből álló gyülekezet működik Tulunban.

A feleségem, Marija Ukrajnában ismerte meg az igazságot a II. világháború idején. Amikor 18 éves volt, egy KGB-tiszt zaklatni kezdte, és megpróbálta rávenni, hogy erkölcstelenséget kövessen el vele, de ő határozottan visszautasította. Egy nap arra ért haza, hogy a férfi az ágyában fekszik. Marija elfutott. A tiszt nagyon dühös lett, és megfenyegette, hogy bezáratja a hite miatt. Aztán 1952-ben tényleg elítélték tíz évre. Úgy érezte magát, mint annak idején József, akit a feddhetetlensége miatt vetettek börtönbe (1Móz 39:12, 20). A sofőr, aki a tárgyalásról a börtönbe vitte, ezt mondta neki: „Ne féljen. Attól, hogy valaki börtönbe kerül, nem feltétlenül veszíti el a méltóságát.” A szavai erőt öntöttek Marijába.

1952-től Marija egy munkatáborban dolgozott az oroszországi Gorkij közelében (ma Nyizsnyij Novgorod). Fatönköket kellett kiásnia, még a legzordabb időben is. Ez nagyon megviselte egészségileg, de 1956-ban szabadon engedték. Ezután Tulunba költözött.

Amikor egy testvértől megtudtam, hogy érkezik egy testvérnő Tulunba, kimentem elé biciklivel a buszmegállóba, hogy vigyem a csomagjait. Marija első látásra megtetszett. Nem volt könnyű meghódítani, de végül sikerült, így 1957-ben összeházasodtunk. Egy évre rá megszületett a lányunk, Irina. De sajnos nem sokáig lehettünk együtt, ugyanis 1959-ben letartóztattak bibliai témájú kiadványok nyomtatásáért. Fél évig magánzárkában voltam. Úgy próbáltam megőrizni a belső békémet, hogy állandóan imádkoztam, királyságénekeket énekeltem, és elképzeltem, hogyan fogok prédikálni, ha kiszabadulok.

Egy kihallgatás során a nyomozó rám förmedt: „Hamarosan eltapossuk magukat, mint egy férget!” Így válaszoltam: „Jézus azt mondta, hogy a királyság jó hírét minden nemzetnek prédikálni fogják, és ezt senki sem akadályozhatja meg.” Erre a nyomozó taktikát váltott, és megpróbált rábeszélni, hogy tagadjam meg a hitemet, ahogy a bevezetőben már említettem. Mivel így sem ért célt, hétévnyi kényszermunkára ítéltek egy Szaranszk melletti táborba. Úton odafelé kaptam a hírt, hogy megszületett a második lányunk, Olga. Bár távol voltam a családomtól, megnyugtatott az a tudat, hogy Marijával együtt hűséges maradtam Jehovához.

Marija évente egyszer meglátogatott Szaranszkban, pedig Tulunból az út vonattal oda-vissza 12 napig tartott. Minden alkalommal hozott egy új bakancsot, amelynek a sarkában el volt rejtve néhány Őrtorony. Emlékszem egy nagyon különleges látogatására, amikor a két kislányunkat is elhozta magával. Gondolhatjátok, milyen boldog voltam, hogy láthatom őket!

1966-ban szabadon engedtek, és ezután a családunk a Fekete-tenger közelében lévő Armavirba  költözött. Ott megszületett Jaroszlav és Pavel fiunk.

Kis idő múlva a KGB házkutatásokat tartott nálunk. Kiadványokat kerestek. Mindent átnéztek, még a tehenek takarmányát is. Az egyik alkalommal a tisztek már izzadtak a nagy melegben, a ruhájukat pedig belepte a por. Marija megsajnálta őket, hiszen csak parancsot teljesítettek. Megkínálta őket egy kis üdítővel, és hozott nekik ruhakefét, egy lavór vizet és törülközőt. Később, amikor megérkezett a felettesük, a tisztek elmondták neki, hogy milyen figyelmesen bántunk velük. A felettesük mosolyogva intett búcsút. Örömmel tapasztaltuk, hogy milyen jó eredménye lehet annak, ha a rosszat igyekszünk legyőzni a jóval (Róma 12:21).

A házkutatások ellenére továbbra is tanúskodtunk Armavirban, és emellett támogattuk a közeli Kurganyinszkban élő néhány hírnököt. Nagyon jó tudni, hogy Armavirban ma már hat gyülekezet van, Kurganyinszkban pedig négy.

Az évek folyamán voltak olyan időszakok, amikor egy kicsit meggyengült a szellemiségünk. De hálásak vagyunk Jehovának, hogy hűséges testvérek által tanácsot adott nekünk, és megerősített minket (Zsolt 130:3). Az is komoly hitpróba volt, hogy a gyülekezetekbe KGB-ügynökök szivárogtak be. Buzgó testvéreknek látszottak, és némelyikük még felelős pozícióba is került a szervezetben. Idővel aztán megtudtuk, hogy kik is ők valójában.

1978-ban Marija 45 évesen ismét teherbe esett. Mivel krónikus szívbeteg volt, az orvosok féltették az életét, és megpróbálták rábeszélni az abortuszra. Ő nem egyezett bele, ezért a kórházban néhány orvos mindenhová követte, hogy egy injekcióval beindítsák nála a szülést. Marija kénytelen volt elmenekülni a kórházból, hogy megvédje a gyermekét.

A KGB felszólított minket, hogy hagyjuk el a várost. Egy faluba költöztünk Tallinn közelébe, az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Észtország területére. Az orvosi véleményeket megcáfolva Marija egy egészséges kisfiúnak adott életet, akit Vitalijnak neveztünk el.

Később Oroszország déli részére, Nyezlobnajába költöztünk. Óvatosan prédikáltunk a közeli üdülővárosokban, ahová az ország minden tájáról érkeztek emberek. Gyógyulni jöttek, de némelyikük az örök élet reménységét is megtalálta.

Mindig törekedtünk rá, hogy a gyermekeinkkel megszerettessük Jehovát, és elültessük bennük a vágyat, hogy őt szolgálják. Gyakran hívtunk meg magunkhoz testvéreket, akik jó hatással voltak a gyerekekre. Köztük volt az öcsém, Grigorij is, aki 1970-től 1995-ig körzetfelvigyázóként szolgált. Az egész család élvezte a látogatásait, mivel vidám ember volt, és könnyen megnevettetett másokat. Amikor vendégek voltak nálunk, sokszor játszottunk bibliai játékokat, így a gyermekeink megszerették a bibliai történeteket.

 1987-ben az egyik fiunk, Jaroszlav Rigába költözött, Lettországba, ahol szabadabban lehetett prédikálni. De aztán a katonai szolgálat megtagadása miatt elítélték másfél évre. Kilenc börtönben töltötte le a büntetését. Sokat segített neki az, amit a börtönéveimről meséltem. Később úttörő lett. 1990-ben Pavel fiunk 19 évesen közölte, hogy szeretne a Japántól északra fekvő Szahalin szigetén úttörőzni. Eleinte nem örültünk ennek, mert az egész szigeten mindössze 20 hírnök élt, és több mint 9000 kilométer választott volna el minket egymástól. Végül mégis beleegyeztünk, hogy odaköltözzön, és ez jó döntésnek bizonyult. Az emberek fogékonyak voltak a jó hírre, és néhány éven belül már nyolc gyülekezet működött a szigeten. Pavel 1995-ig szolgált ott. Addigra már csak a legkisebb fiunk, Vitalij maradt otthon velünk, aki kicsi korától szerette olvasni a Bibliát. 14 évesen elkezdte az úttörőszolgálatot, és két évig együtt úttörőztünk. Csodálatos időszak volt. 19 éves korában Vitalijt kinevezték különleges úttörőnek, így ő is elköltözött.

Még 1952-ben egy KGB-tiszt ezt mondta Marijának: „Ha nem tagadja meg a hitét, tíz évre bezárjuk. Amikor szabadul, öreg lesz, és nem lesz senkije.” Ám a dolgok teljesen másképp alakultak. Nagyon sok szeretetet kaptunk hűséges Istenünktől, Jehovától, a gyermekeinktől, és attól a sok érdeklődőtől, akiknek segíthettünk megismerni az igazságot. Marijával ellátogathattunk azokra a helyekre, ahol a gyermekeink szolgáltak. Láttuk, hogy mennyire értékelik őket azok, akik tőlük hallottak Jehováról.

1991-ben törvényesen elismerték Jehova Tanúi tevékenységét. Ez nagy lendületet adott a prédikálómunkának. A gyülekezetünk még egy buszt is vásárolt, hogy minden hétvégén elmehessünk a környező városokba és falvakba.

Nagyon jó érzés, hogy Jaroszlav és a felesége, Aljona, valamint Pavel és a felesége, Raja a Bételben szolgálnak, Vitalij pedig a feleségével, Szvetlanával a körzetmunkában van. Az idősebbik lányunk, Irina Németországban él a családjával. A férje, Vlagyimir és a három fiuk vénként szolgálnak. Olga lányunk pedig Észtországban lakik, és rendszeresen felhív. Szeretett feleségem, Marija 2014-ben elhunyt. Már alig várom, hogy újra találkozhassunk a feltámadáskor! Most Belgorodban élek, és az itteni testvérek szeretettel támogatnak.

Az évek alatt megtanultam, hogy a feddhetetlenségünk megőrzéséért áldozatokat kell hoznunk, de Jehova olyan belső békét ad jutalmul, amely semmihez sem fogható. Marijával nem is számítottunk rá, hogy milyen nagyszerű áldásokban lesz részünk, ha hűségesek maradunk Jehovához. 1991-ben, a Szovjetunió felbomlása előtt alig több mint 40 000 hírnök volt az állam területén. Ma viszont már több mint 400 000 Tanú tevékenykedik a volt Szovjetunió országaiban! Jómagam 83 éves vagyok, és még most is vénként szolgálok. Jehova mindig adott erőt, hogy kitartsak. Igen, gazdagon megjutalmazott (Zsolt 13:5, 6).