HADD meséljem el, miért kerültem ebbe a helyzetbe. 1929. július 29-én születtem, és egy Fülöp-szigeteki faluban nőttem fel, Bulacan tartományban. A gazdasági válság miatt szegények voltunk. Gyerek voltam, amikor kitört a háború. A japánok megszállták az országot, de mi nem sokat érzékeltünk a harcokból, mert eléggé félreeső helyen laktunk. Nem volt rádió, tévé vagy újság, úgyhogy csak annyit tudtunk a háborúról, amennyit másoktól hallottunk.

Nyolc gyerek közül én voltam a második, és a nagyszüleim nyolcéves koromban magukhoz vettek. Bár katolikusok voltunk, nagyapát más vallások is érdekelték, és a barátaitól összegyűjtött néhány vallásos kiadványt. Emlékszem, hogy megmutatta nekem a tagalog nyelven kiadott Védelem, Biztonság (Safety) és Felderítve című füzeteket *, illetve egy Bibliát is. Igazán szerettem a Szentírást olvasni, különösen a négy evangéliumot. Az olvasottak arra ösztönöztek, hogy kövessem Jézus példáját (Ján 10:27).

1945-ben véget ért a japán megszállás. Ekkor a szüleim megkértek, hogy költözzek vissza hozzájuk. A nagyapám is így látta jónak, úgyhogy hazamentem.

Nem sokkal később, 1945 decemberében Jehova Tanúi eljöttek Angat városából, hogy a falunkban prédikáljanak. Minket egy idősebb Tanú keresett fel, és elmagyarázta, hogy mit ír a Biblia az utolsó napokról (2Tim 3:1–5). Meghívott minket egy bibliatanulmányozásra egy közeli faluba. A szüleim nem mentek el, de én igen. Mintegy húszan voltunk, és néhányan bibliai kérdéseket tettek fel.

Nem igazán értettem, hogy miről beszélgetnek, ezért haza akartam menni, de ekkor elkezdtek egy királyságéneket énekelni. Annyira tetszett, hogy inkább ott maradtam. Végül imádkoztunk,  és mindenkit meghívtak a vasárnapi összejövetelre Angatba.

Jó néhányan vagy 8 kilométert gyalogoltunk, hogy elmenjünk az összejövetelre a Cruz családhoz, ahol 50-en gyűltünk össze. Nagy hatással volt rám, hogy még a kisgyerekek is hozzá tudtak szólni a komoly bibliai témákhoz. Pár ilyen összejövetel után Damian Santos testvér, egy idős úttörő, aki korábban polgármester volt, meghívott, hogy maradjak nála éjszakára. Szinte egész éjjel a Bibliáról beszélgettünk.

Akkoriban sokan rövid idő alatt állást foglaltak az igazság mellett. Mindössze néhány összejöveteli alkalom után a testvérek feltették nekünk a kérdést: „Szeretnétek megkeresztelkedni?” Igennel válaszoltam, mivel tudtam, hogy Krisztust, az Urat akarom szolgálni (Kol 3:24). 1946. február 15-én egy közeli folyóban megkereszteltek egy másik érdeklődővel együtt.

Felismertük, hogy keresztényekként rendszeresen részt kell vennünk a prédikálómunkában, ha Jézus példáját akarjuk követni. Ez nagyon nem tetszett édesapámnak. Ezt mondta: „Túl fiatal vagy ehhez. És attól még nem leszel prédikátor, hogy bemerítettek a vízbe.” Elmagyaráztam neki, hogy Istennek az az akarata, hogy hirdessük a királyságáról szóló jó hírt (Máté 24:14). „Teljesítenem kell, amit megfogadtam Istennek” – érveltem. Ekkor fenyegetett meg, ahogy azt a bevezetőben említettem. Eltökélt szándéka volt, hogy megakadályoz a prédikálásban. Ez vezetett oda, hogy első ízben hagytam hátra valamit Isten szolgálatáért.

A Cruz család felajánlotta, hogy lakhatok náluk Angatban. Arra ösztönöztek engem és a legfiatalabb lányukat, Norát, hogy legyünk úttörők. Mindketten elkezdtük a teljes idejű szolgálatot 1947. november 1-jén. Nora egy másik városban prédikált, én pedig továbbra is Angatban tevékenykedtem.

Harmadik éve úttörőztem, amikor Earl Stewart, egy testvér a fiókhivatalból előadást tartott Angat főterén egy több mint ötszáz fős hallgatóságnak. Angolul beszélt, én pedig összefoglaltam az előadását tagalog nyelven. Bár csak hét évet jártam iskolába, segített megtanulnom az angolt, hogy a tanáraim sokszor angolul beszéltek. És mivel csak néhány bibliai kiadványunk volt tagalog nyelven, sokat tanulmányoztam angolul. Így elsajátítottam a nyelvet annyira, hogy tolmácsolni tudjam ezt az előadást, és később még továbbiakat is.

Aznap, amikor Stewart testvért tolmácsoltam, ő megemlítette a helyi gyülekezetnek, hogy a fiókhivatalban szükség lenne egy vagy két úttörő testvérre. A misszionáriusokat kellett helyettesíteni, amíg ők az 1950-es „Teokrácia növekedése” jeligéjű kongresszuson vettek részt New Yorkban. Én voltam az egyik, akit meghívtak. Megint hátrahagytam a megszokott életem, ezúttal azért, hogy a Bételben dolgozhassak.

1950. június 19-én érkeztem a Bételbe, amely egy hatalmas, régi épület volt, nagy fákkal körülvéve egy egyhektáros birtokon. Tizenvalahány egyedülálló testvér szolgált itt. Kora reggel a konyhán kezdtem, aztán 9-től a mosodában vasaltam. Délután ugyanígy alakult a beosztásom. Végül azután is maradhattam a Bételben, hogy visszajöttek a misszionáriusok a nemzetközi kongresszusról. Folyóiratokat csomagoltam, nyilvántartottam az előfizetéseket, és a recepción is dolgoztam. Bármit elvégeztem, amire megkértek.

1952-ben az az izgalmas meglepetés ért, hogy hat másik Fülöp-szigeteki testvérrel együtt meghívtak a Gileád Iskola 20. osztályába. Az Egyesült Államokban sok minden furcsa és merőben új volt számunkra. Egészen más világba csöppentem, mint amilyen a falum volt, ahol felnőttem.

Például meg kellett tanulnunk használni a háztartási gépeket és a konyhai eszközöket. És persze az időjárás is szokatlan volt. Az egyik reggel, amint kiléptem, gyönyörű, fehérbe öltözött táj  fogadott. Akkor láttam először havat. Aztán az is kiderült, hogy ilyenkor mennyire hideg van!

Ez a sok alkalmazkodás azonban egyáltalán nem tűnt megterhelőnek, mert nagyon élveztem a képzést a Gileádon. Az oktatók hatékony módszereket alkalmaztak. Segítettek, hogy fejlődjünk a kutatásban és a tanulmányozásban. Az iskolán kapott oktatás által érettebb keresztény lettem.

A diplomaosztó után ideiglenesen kineveztek különleges úttörőnek Bronxba, New Yorkba. Így 1953 júliusában részt vehettem az „Új világ társadalma” jeligéjű kongresszuson, amelyet pont ebben a városnegyedben tartottak. Utána a Fülöp-szigeteken kaptam új megbízatást.

A fiókhivatalban azt mondták, hogy a körzetmunkában folytassam a szolgálatot. Ezáltal szó szerint az Úr nyomdokaiba léphettem, hiszen ő távoli városokba is elment, hogy Jehova juhait tanítsa (1Pét 2:21). A körzetem magában foglalta Luzon nagy részét, amely a Fülöp-szigetek legnagyobb szigete. Bejártam Bulacan, Nueva Ecija, Tarlac és Zambales tartományt. Néhány településre a sziklákkal tűzdelt Sierra Madre hegységen keresztül lehetett eljutni. Arrafelé nem volt tömegközlekedés, úgyhogy farönkszállító teherautók sofőrjeit kértem meg, hogy hadd üljek fel a rakomány tetejére. Többnyire megengedték, de nem volt valami kényelmes így utazni.

A legtöbb gyülekezet viszonylag kis létszámú és új volt. A testvérek hálásak voltak, hogy segítettem nekik hatékonyabban megszervezni az összejöveteleket és a szántóföldi szolgálatot.

Később egy másik körzetbe kerültem, amely a Bicol régiót fedte le. Ehhez főként kis, elszigetelt csoportok tartoztak, és olyan ki nem utalt területek, ahol különleges úttörők prédikáltak. Az egyik szálláson az illemhely egy gödör volt, felette két farönkkel. Amikor rájuk léptem, beestek a gödörbe, velem együtt. Eltartott egy ideig, mire letisztítottam magamat, hogy aztán megreggelizhessek.

Akkoriban sokat gondoltam Norára, aki még Bulacanban kezdett úttörőzni. Közben kinevezték különleges úttörőnek Dumaguete városába, ahol meg is látogattam őt. Utána levelezni kezdtünk, 1956-ban pedig összeházasodtunk. Az esküvőnk utáni héten már egy újabb gyülekezetet látogattunk Rapu Rapun. A szigeten rengeteget gyalogoltunk, sokszor hegyeken át, de hatalmas örömet adott, hogy házaspárként szolgálhatjuk a testvéreinket ezen a félreeső helyen.

Közel négyévnyi körzetmunka után meghívtak minket, hogy dolgozzunk a fiókhivatalban. Így hát 1960 januárjában elkezdtük a Bétel-munkát, és azóta is itt szolgálunk. Sokat tanultam abból, hogy együtt dolgoztam olyan testvérekkel, akik súlyos felelősséget hordoztak, és Nora is sokféle feladatot kapott az évek során.

Kiváltságnak tartom, hogy a Bételből megfigyelhettem, milyen nagy növekedés megy végbe a Fülöp-szigeteken. Amikor egyedülálló fiatalként a Bételbe jöttem, nagyjából 10 000 hírnök volt az egész országban. Ám mostanra már a 200 000-et is meghaladta a Tanúk száma, és több száz Bétel-szolga támogatja a prédikálómunkát.

Ahogy egyre fokozódott a munka, a Bétel idővel kicsinek bizonyult. A vezetőtestület arra kért minket, hogy keressünk telket, ahol egy nagyobb létesítményt építhetnénk fel. A nyomda felvigyázójával házról házra jártuk a környéket, hogy megérdeklődjük, ki adná el a telkét. Senki sem akarta, sőt, az egyik kínai tulajdonos ezt mondta: „A kínaiak nem adnak el semmit. Mi csak vásárolunk.”

Aztán egy nap az egyik tulajdonos váratlanul felkínálta a telkét megvételre, mivel az Egyesült Államokba készült költözni. Ez egy egészen hihetetlen láncreakciót indított el. Egy másik telektulajdonos is el akarta adni az ingatlanát, és a szomszédait is erre ösztönözte. Még annak a férfinak a telkét is sikerült megvennünk, aki azt mondta, hogy „a kínaiak nem adnak el semmit”. Nemsokára megháromszorozódott a fiókhivatalunk területe. Meg vagyok róla győződve, hogy ebben benne volt Jehova Isten keze.

1950-ben én voltam a legfiatalabb a Bételben. Most a feleségemmel mi vagyunk a legidősebbek. Soha nem bántam meg, hogy bárhová kész voltam elmenni, hogy az Urat kövessem. Igaz ugyan, hogy a szüleim kidobtak otthonról, de Jehova egy nagy szellemi családdal áldott meg. Cseppnyi kétségem sincs, hogy Jehova mindig gondoskodik a szolgáiról, bármi legyen is a megbízatásuk. Norával nagyon hálásak vagyunk Jehova kedves gondviseléséért, és mindenkit arra buzdítunk, hogy tegye őt próbára (Mal 3:10).

Jézus egyszer így szólt egy adószedőhöz, Máté Lévihez: „Légy a követőm!” Erre ő „mindent hátrahagyva felkelt, és követni kezdte” Jézust (Luk 5:27, 28). Nekem is sokszor volt lehetőségem ugyanilyen lelkesen válaszolni Jézus felhívására. Szívből kívánom másoknak, hogy tegyenek hasonlóan, hiszen ez bőséges áldásokkal jár.