GÁJUSZ és más keresztények, akik az első század végén éltek, komoly próbákkal néztek szembe. A gyülekezetekben egyesek hamis tanításokat terjesztettek, amivel azt akarták elérni, hogy széthúzás legyen a testvérek közt (1Ján 2:18, 19; 2Ján 7). Ilyen volt Diotrefész is. „Gonosz szavakkal” fecsegett János apostolról és másokról, nem fogadta vendégszeretően az odalátogató keresztényeket, és másokat is megpróbált rávenni, hogy kövessék a példáját (3Ján 9, 10). Egy ilyen időszakban írt levelet János apostol Gájusznak i. sz. 98 körül. Ez a levél a Keresztény Görög Iratokban János harmadik leveleként szerepel.

Az előbb említett gondok ellenére Gájusz hűségesen szolgálta Jehovát. Miből derül ez ki, és mit tanulhatunk a példájából? János leveléből megtudjuk a választ.

János a levél elején úgy utal magára, mint idősebb férfira. Ebből az ő szeretett szellemi gyermeke, Gájusz már tudhatta, hogy kitől kapta a levelet. Így szólította meg őt János: „a szeretettnek, akit én igazán szeretek.” Ezután pedig kifejezte a reményét, hogy a barátja legalább annyira egészséges fizikailag, mint szellemileg. Milyen kedves dicséret! (3Ján 1, 2, 4).

Bár a levél nem mondja ki, Gájusz valószínűleg vénként szolgált a gyülekezetében. János megdicsérte őt, amiért vendégszeretően fogadta a testvéreket, noha nem ismerte őket. Az apostol számára ez ékesen bizonyította Gájusz hűségét, hiszen tudjuk, hogy Isten szolgáira mindig is jellemző volt, hogy kedvesen bántak az idegenekkel (1Móz 18:1–8; 1Tim 3:2; 3Ján 5).

Abból, hogy János megdicsérte Gájuszt a vendégszeretetéért, még valami kiderül. Valószínűleg voltak olyan keresztények, akik rendszeresen elmentek a gyülekezetekhez, és Jánoshoz is, és beszámoltak az apostolnak a tapasztalataikról. János ilyen módon értesülhetett a gyülekezetek helyzetéről.

Ezek a testvérek az útjuk során biztosan a hittársaiknál szerettek volna szállást kapni. Az akkori fogadók rossz hírben álltak, hiszen gyatra volt az ellátás, és igazi bűnbarlangoknak számítottak. Ezért ahol csak lehetett, a bölcs utazók a keresztény testvéreiknél szálltak meg.

János a levelében arra buzdította Gájuszt, hogy ismét legyen vendégszerető. Azt kérte tőle, hogy „Istenhez méltó módon” bocsássa útjukra az utazókat, vagyis hogy adja meg nekik mindazt, amire szükségük lehet az út hátralévő részén. Gájusz minden bizonnyal ezt tette a korábbi vendégekkel is, hiszen ők elmondták Jánosnak, milyen kedvesen bánt velük ez a hithű testvér (3Ján 3, 6).

Bár nem tudjuk, hogy ezek a vendégek misszionáriusok, János küldöttei vagy utazófelvigyázók voltak-e, de az biztos, hogy a jó hír szolgálatában utaztak. János ezt írta róluk: „az ő nevéért mentek ki” (3Ján 7). Mivel a 6. versben az apostol megemlíti Istent, az „ő nevéért” kifejezés Jehova nevére utalhat. Tehát ezek az utazók a keresztény gyülekezet tagjai voltak, és megérdemelték, hogy szeretettel fogadják őket. János ezt így fogalmazta meg: „Kötelességünk. . . vendégszeretően fogadni az ilyeneket, hogy munkatársakká legyünk az igazságban” (3Ján 8).

János nem csak azért írt Gájusznak, hogy köszönetet mondjon neki. Szerette volna megerősíteni, mivel tudta, hogy egy komoly gonddal kell megküzdenie. A gyülekezet egyik tagja, Diotrefész valamilyen okból nem akart vendégszeretően bánni az arra utazó testvérekkel. Sőt, másokat is próbált megakadályozni ebben (3Ján 9, 10).

Még ha Diotrefész kész is lett volna vendégül látni másokat, a hűséges keresztények biztosan nem szívesen szálltak volna meg nála. Ez az ember ugyanis szerette elfoglalni az első helyet a gyülekezetben, semmit sem fogadott megbecsüléssel Jánostól, és rosszindulatúan beszélt az apostolról és másokról. János sosem nevezte őt hamis tanítónak, de azt tudjuk, hogy Diotrefész nem ismerte el az apostol hatalmát. Mivel erős volt benne a kitűnni vágyás, és más, keresztényekhez nem illő tulajdonságai is voltak, kétségek merültek fel az Isten iránti hűsége felől. Diotrefész esetéből láthatjuk, hogy a becsvágyó és öntelt személyek megpróbálhatják megosztani a gyülekezetet. Ezért János a következő tanácsot adta Gájusznak, és végül is mindannyiunknak: „ne a rosszat utánozd” (3Ján 11).

János apostol megemlített egy jó példát is a testvérek közül. Ezt írta: „Demetriusz mellett mindannyian tanúskodtak. . . Valójában mi is tanúskodunk, és te tudod, hogy a tanúság, amellyel szolgálunk, igaz” (3Ján 12). Demetriusznak bizonyára szüksége volt Gájusz segítségére, ezért János levele egyben talán ajánlólevél is volt. Nagyon valószínű, hogy maga Demetriusz kézbesítette a levelet. János küldöttjeként vagy utazófelvigyázóként biztosan megerősítette azt, amit az apostol írt.

Miért buzdította János Gájuszt arra, hogy legyen vendégszerető, ha már addig is az volt? Talán Gájusznak egy kis bátorításra volt szüksége? Vagy amiatt aggódhatott az apostol, hogy mivel Diotrefész megpróbálta kitaszítani a vendégszerető testvéreket a gyülekezetből, Gájusz is vonakodni kezd a vendéglátástól? Bárhogy volt is, János erőt öntött Gájuszba a szavai által: „Aki jót cselekszik, az Istentől származik” (3Ján 11). Ez bizony nyomós érv amellett, hogy érdemes kitartani a jóban.

Vajon János levele elérte a célját, és Gájusz továbbra is kedvesen fogadta a vendégeket? Feltételezhetjük, hogy igen, hiszen János harmadik levele hozzátartozik a bibliai kánonhoz, és így még sokakhoz eljutott a buzdítás, hogy „ne a rosszat utánozd, hanem a jót”.

Sajnos nem tudunk többet erről a kedves testvérünkről, Gájuszról. Ám ez a néhány részlet az életéről több értékes tanulságot is rejt a számunkra.

Először is, a legtöbben az igazságról szerzett ismeretünk egy részét olyanoknak köszönhetjük, akik készségesen vállaltak több-kevesebb utazást a szolgálatban. Persze nem minden keresztény tesz meg nagy távolságokat a jó hír hirdetéséért, de például a körzetfelvigyázót és a feleségét mi is támogathatjuk és bátoríthatjuk, követve Gájusz példáját. Vagy gyakorlati segítséget nyújthatunk azoknak a testvéreknek és testvérnőknek, akik az országunkon belül vagy külföldön olyan területre költöznek, ahol nagyobb szükség van hírnökökre. Egyszóval kövessük „a vendégszeretet útját” (Róma 12:13; 1Tim 5:9, 10).

Másodszor, nem kell meglepődnünk, ha esetleg azt tapasztaljuk a gyülekezetben, hogy kétségbe vonják valakinek a tekintélyét. János és Pál apostollal is ez történt (2Kor 10:7–12; 12:11–13). Ritkán fordul elő ilyesmi. De mit tegyünk, ha mégis ilyen viselkedést fedezünk fel a gyülekezetünkben? Pál ezt tanácsolta Timóteusznak: „Az Úr rabszolgája pedig ne harcoljon, hanem legyen mindenkihez gyöngéd, tanításra képesített, olyan, aki visszafogja magát rossz körülmények között, és szelídséggel oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat”. Ha még olyankor is szelídek maradunk, amikor kritikus szemléletmódú személyek provokálnak minket, lehet, hogy fokozatosan változtatni fognak a gondolkodásmódjukon. Ennek eredményeként Jehova „talán megbánást ad nekik, amely az igazság pontos ismeretéhez vezet” (2Tim 2:24, 25).

Harmadszor pedig, megérdemlik az őszinte dicséretet azok a testvéreink, akik hűségesen kitartanak Jehova mellett, még ha ellenállást tapasztalnak is. János apostol bátorította Gájuszt, és megnyugtatta afelől, hogy jó az, amit tesz. Ma is fontos, hogy a vének buzdítsák a gyülekezet tagjait, hogy ne lankadjanak el (Ézs 40:31; 1Tessz 5:11).

János harmadik levelének az eredeti görög szövege mindössze 219 szóból áll, így ez a Biblia legrövidebb könyve. Mégis értékes az üzenete, mely a ma élő keresztényekhez is szól.