A SZÜLEIM Grúziából, Tbilisziből az 1910-es években kivándoroltak Kanadába. Az ország nyugati részében, Saskatchewan tartományban telepedtek le, ahol volt egy kis farmjuk Pelly közelében. 1928-ban születtem a hatodik gyermekükként. Apa fél évvel a születésem előtt meghalt, és édesanyámat is elveszítettem még csecsemőkoromban. Nem sokkal később a legidősebb nővérem, Lucy is meghalt, aki még csak 17 éves volt akkor. A nagybátyánk, Nick bácsi vett magához engem és a testvéreimet.

Kisgyermek koromban egy nap a családom észrevette, hogy egy csődör farkát húzgálom. Szörnyen megijedtek, hogy a ló meg fog rúgni, ezért rám kiabáltak, hogy hagyjam abba. De mindhiába, mert háttal voltam nekik, és nem hallottam őket. Bár szerencsére nem esett bajom, kiderült, hogy siket vagyok.

Az egyik barátunk javaslatára Nick bácsikám beíratott egy olyan iskolába, ahol más siket gyerekekkel tanultam együtt. Ezért el kellett költöznöm Saskatoonbe, többórányi távolságra az otthonomtól. Nagyon féltem, mivel csupán ötéves voltam akkor. A családomat csak ünnepekkor és a nyári szünetben tudtam meglátogatni. Viszont az iskolában megtanultam a jelnyelvet, és élveztem a közös játékot a többi gyerekkel.

1939-ben az idősebbik nővérem, Marion hozzáment Bill Danylchuckhoz, és magukhoz vettek engem és Frances nővéremet. A családunkból ők ismerkedtek meg először Jehova Tanúival. A nyári szünetek alatt igyekeztek minél többet megosztani velem abból, amit a Bibliából megtanultak. Hogy őszinte legyek, elég nehézkesen ment a  kommunikáció, mivel nem ismerték a jelnyelvet. De azt így is látták, hogy nagyon szeretek Jehováról tanulni. Megértettem, hogy összefüggés van a prédikálómunka és aközött, amit a Biblia mond, ezért elmentem velük a szolgálatba. Nem sok idő telt el, és én is szerettem volna megkeresztelkedni. Ezért 1941. szeptember 5-én Bill megkeresztelt egy fémtartályban, amelyet kútvízzel töltöttek meg. Szörnyen hideg volt az a víz!

1946-ban a vakáció idején elmentünk az Egyesült Államokba egy kongresszusra, melyet az ohiói Clevelandben tartottak. Az első nap a nővéreim felváltva jegyzeteltek nekem, hogy én is tudjam követni a programot. Mennyire boldog voltam, mikor másnap felfedeztem, hogy az előadásokat jelnyelvre is tolmácsolják egy siket emberekből álló csoportnak. Csatlakoztam hozzájuk, így sokkal jobban élveztem a programot. Végre tisztán értettem az igazságot!

Abban az időben ért véget a II. világháború, és a nacionalizmus egyre nagyobb méreteket öltött. A kongresszusról hazatérve elhatároztam, hogy ki fogok állni a hitem mellett az iskolában. Ezért például már nem tisztelegtem a zászló előtt, nem jeleltem a nemzeti himnuszt, nem vettem részt az ünnepekben, és nem mentem el a kötelező istentiszteletekre sem. Persze ez nem tetszett a tanároknak, és fenyegetőzéssel meg mindenféle hazugsággal próbáltak jobb belátásra bírni. Az iskolatársaim közt is nagy port kavart a dolog, de így legalább sok alkalmam adódott a tanúskodásra. Néhányan végül elfogadták az igazságot, például Larry Androsoff, Norman Dittrick és Emil Schneider, akik a mai napig hűségesen szolgálják Jehovát.

Amikor más városokban jártam, mindig törekedtem rá, hogy megosszam a jó hírt az ott élő siketekkel. Például Montrealban egy siketek által látogatott klubban tanúskodtam egy fiatalnak, Eddie Tagernek. Ő a tavaly bekövetkezett haláláig egy jelnyelvű gyülekezethez tartozott Lavalban. Találkoztam egy másik fiatalemberrel, Juan Ardanezzel is, aki az első századi bereaiakhoz hasonlóan alaposan utánajárt, hogy igaz-e, amit a Biblia ír (Csel 17:10, 11). Ő is megkeresztelkedett, és vénként szolgált Ottawában egészen a haláláig.

1950-ben Vancouverbe költöztem. Bár nagyon szerettem siketeknek prédikálni, az egyik kedvenc történetem mégis egy halló hölgyhöz, Chris Spicerhez kapcsolódik. Az utcán tanúskodtam neki, és elfogadott egy folyóirat-előfizetést. Szerette volna, hogy a férjével, Garyvel is találkozzak, ezért elmentem hozzájuk. Hosszasan beszélgettünk papírt és tollat használva. Évek teltek el, mire  újra láttuk egymást, ám az egy nagyon kellemes meglepetés volt. Egy torontói kongresszuson futottunk össze, pont aznap, mikor Gary készült megkeresztelkedni. Ez az eset belém véste, mennyire fontos kitartóan prédikálnunk, hiszen nem tudhatjuk, mikor és hol találunk olyan személyt, akinek fogékony a szíve az igazságra.

Idővel visszaköltöztem Saskatoonbe. Ott megismerkedtem egy anyukával, aki megkért, hogy tanulmányozzam a Bibliát a siket ikerlányaival, Jeannel és Joannal. A Rothenberger lányok ugyanabba az iskolába jártak, ahová én is annak idején. Amit megtanultak, azt hamar meg is osztották másokkal, így végül öt osztálytársuk is Jehova Tanúja lett. Az egyikük Eunice Colin volt. Őt még az iskolában ismertem meg, amikor utolsó éves voltam. Odajött hozzám, adott egy cukrot, és megkérdezte, hogy leszünk-e barátok. Ami azt illeti, idővel nagyon fontos szereplője lett az életemnek, hiszen ő lett a feleségem!

Amikor Eunice édesanyja rájött, hogy a lánya tanulmányozza a Bibliát, megkérte az iskolaigazgatót, hogy beszélje le a lányát. Az igazgató még Eunice kiadványait is elkobozta. Azonban ez a fiatal lány szilárdan eltökélte, hogy ragaszkodni fog Jehovához. Amikor úgy döntött, hogy megkeresztelkedik, a szülei ezt mondták neki: „Nyugodtan legyél csak Jehova Tanúja. De aztán mehetsz, ahova akarsz!” Eunice 17 évesen eljött otthonról, és egy helyi Tanú-család kedvesen befogadta őt. Folytatta a tanulmányozást, és idővel megkeresztelkedett. 1960-ban összeházasodtunk, de a szülei nem jöttek el az esküvőnkre. Ám ahogy teltek-múltak az évek, tisztelni kezdtek minket a hitünkért, és azért, ahogyan a gyermekeinket neveltük.

Siket szülőkként hét halló fiút neveltünk fel, és ez nem volt könnyű feladat. Gondoskodtunk róla, hogy ők is tudjanak jelelni, mert mindenképp szerettünk volna beszélgetni velük, és megtanítani nekik az igazságot. A gyülekezetünk tagjaitól sok segítséget kaptunk. Egyszer például a királyságteremben egy szülő leírta nekünk egy papírra, hogy az egyik fiunk csúnyán beszélt, így azon nyomban tudtunk foglalkozni a helyzettel. A fiaink közül négyen, James, Jerry, Nicholas és Steven a családjukkal együtt hűségesen szolgálják Jehovát, és mind a négyen felvigyázók. Ezenfelül Nicholas és a felesége, Deborah a jelnyelvű fordítói munkát támogatja a nagy-britanniai fiókhivatalban. Steven a feleségével, Shannannel pedig az egyesült államokbeli fiókhivatalban szolgál a jelnyelvű fordítói csapatban.

Egy hónappal a 40. házassági évfordulónk előtt Eunice-t végül legyőzte a rák. Nagyon bátran viselte ezt a borzasztó betegséget, és a feltámadásba vetett hite sok erőt adott neki. Már alig várom, hogy újra lássam őt.

2012 februárjában elestem és combnyaktörésem lett, ezért már nem tudtam tovább önállóan élni. Odaköltöztem az egyik fiamhoz és a feleségéhez. Most egy jelnyelvű gyülekezetbe járunk Calgaryben, ahol továbbra is vénként szolgálok. Képzeljétek, életemben először tartozom egy jelnyelvű gyülekezethez! Igen, 1946 óta csak halló gyülekezetbe jártam. Akkor mégis hogyan tartottam életben a hitemet? Jehova az ígéretéhez hűen gondoskodott rólam mint apátlan gyermekről (Zsolt 10:14). Igazán hálás vagyok mindazoknak, akik az évek során jegyzeteket készítettek nekem az összejövetelek alatt, megtanulták a jelnyelvet, és a legjobb tudásuk szerint tolmácsolták a programokat.

Őszintén szólva voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, feladom, mert nem értettem, amit mondtak nekem, vagy mert úgy tűnt, hogy senki nem látja, mire van szükségük a siketeknek. Ilyenkor mindig Péter szavaira gondoltam, melyeket Jézusnak mondott: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszédei vannak nálad” (Ján 6:66–68). A hozzám hasonló korú siket testvérekkel együtt megtanultam várni Jehovára és a szervezetére. És mennyire megérte türelmesnek lenni! Ma már bőséges szellemi táplálékot kapok a saját nyelvemen, amerikai jelnyelven, és élvezhetem a testvéreim társaságát a jelnyelvű összejöveteleken és kongresszusokon. Igazán boldog életem lehetett nagyszerű Istenünk, Jehova szolgálatában.