JÓL emlékszem egy csípős reggelre a Dél-Dakota államban fekvő Brookingsban (Egyesült Államok). Tudtam, hogy hamarosan beköszönt a tél. Vajon mit kerestünk néhányan egy fűtetlen istállóban, egy nagy itatóvályú előtt dideregve? Elmesélem, hogy kerültem oda.

1936. március 7-én születtem, négy gyermek közül a legfiatalabbként. Egy kis farmon éltünk Dél-Dakota keleti részén. A családunk életében fontos szerepet töltött be a gazdálkodás, mégsem ez volt a legfontosabb. A szüleim 1934-ben Jehova Tanúi lettek. Mivel átadták magukat égi Atyánknak, Jehovának, az egész életük az ő akaratának a cselekvése köré épült. A kis gyülekezetünkben, Condeban édesapám, Clarence, később pedig a nagybátyám, Alfred volt a csoportszolga (ma a vének testületének koordinátora elnevezést használjuk).

A mindennapjainkhoz hozzátartozott, hogy eljártunk a gyülekezeti összejövetelekre, és házról házra felkerestük az embereket a Biblia reménykeltő üzenetével. Bennünk, gyermekekben mély nyomot hagyott a szüleink jó példája, és az, ahogyan neveltek minket. A nővérem, Dorothy és én hatévesen lettünk hírnökök. 1943-ban beiratkoztam az újonnan indult teokratikus szolgálati iskolába.

A kongresszusok meghatározó események voltak az életünkben. Még mindig emlékszem Grant Suiter testvér egyik előadására, melyet 1949-ben tartott egy Sioux Falls-i kongresszuson „Később van, mint gondoljátok!” címmel. Kiemelte, hogy minden önátadott kereszténynek  arra kell összpontosítania, hogy hirdesse Isten királyságának a jó hírét. Ennek hatására átadtam az életemet Jehovának. A következő brookingsi körzetkongresszuson, 1949. november 12-én négyen készültünk megkeresztelkedni abban a hideg istállóban, amelyet a bevezetőben említettem. Nos, a fémvályú volt a „keresztelőmedence”.

Kitűztem célul az úttörőszolgálatot, és 1952. január 1-jén, 15 éves koromban bele is vágtam. A Biblia azt írja, hogy „aki bölcsekkel jár, maga is bölcs lesz”, és a családomban sok ilyen bölcs személy volt, akik támogattak ebben a döntésemben (Péld 13:20). A nagybátyám, Julius lett az úttörőtársam. Ő 60 éves volt akkor, de a nagy korkülönbség ellenére nagyon élveztem a közös szolgálatot. Az élettapasztalatából sokat merítettem. Hamarosan Dorothy is elkezdte az úttörőszolgálatot.

Gyerekkoromban a szüleim sokszor adtak szállást a körzetfelvigyázónak és a feleségének. Az egyik ilyen házaspár Jesse és Lynn Cantwell volt, akiktől nagyon sok segítséget kaptam. Részben az ő buzdításukra döntöttem az úttörőszolgálat mellett. A törődésük arra ösztönzött, hogy teokratikus célokat tűzzek ki. Előfordult, hogy amikor közeli gyülekezeteket látogattak meg, elhívtak a szolgálatba. Szívesen emlékszem vissza ezekre az építő alkalmakra.

Utánuk Bud Miller és a felesége, Joan került hozzánk az utazómunkában. Mivel betöltöttem a 18-at, sorköteles lettem. A helyi sorozóbizottságtól kapott beosztás érzésem szerint sértette a politikai semlegességet, amelyre Jézus parancsot adott a követőinek. Ezenkívül nem akartam, hogy bármi is akadályozzon a jó hír hirdetésében (Ján 15:19). Ezért kérvényeztem a bizottságtól, hogy minősítsenek lelkésznek.

Nagyon jólesett, hogy Miller testvér felajánlotta, hogy eljön velem a sorozóbizottság elé. Biztonságérzetet adott, hogy egy ilyen érett keresztény van mellettem, aki határozott egyéniség, és nem ijed meg egykönnyen. A meghallgatás  után, 1954 nyarának a vége felé a bizottság lelkésznek minősített. Így egy másik szellemi cél felé is kitárult az ajtó.

Akkortájt meghívtak, hogy szolgáljak a Bételben, a Staten Islanden levő Őrtorony-farmon. Az a mintegy három év, amíg kiváltságom volt ott szolgálni, tele volt csodálatos élményekkel, mivel sok bölcs személyt ismerhettem meg, miközben együtt dolgoztam velük.

A farmon működött Jehova Tanúi rádióállomása, a WBBR, amelyet 1924 és 1957 között használtak. A Bétel-családnak mindössze 15-20 tagja dolgozott a farmon. A legtöbbünk fiatal és tapasztalatlan volt. De velünk szolgált egy idősebb felkent testvér, Eldon Woodworth is, akit igazán bölcs embernek ismertünk meg. Olyan volt, mintha az apánk lett volna, és segített, hogy érettebben tudjunk gondolkodni. Ha néhanap felbosszantottak mások hibái, csak ennyit mondott: „Hát nem csodálatos, hogy milyen nagy dolgokra képes az Úr az ő gyarló szolgáival?”

Abban a különleges kiváltságban is részünk lehetett, hogy velünk szolgált Frederick W. Franz testvér. Igen jó hatással volt ránk a bölcsessége, a rendkívüli bibliaismerete, és az, hogy mindegyikőnkkel személyesen törődött. A szakácsunk Harry Peterson volt (könnyebben kimondtuk ezt a nevet, mint a valódi családnevét, a Papargirópuloszt). Ő szintén a felkentekhez tartozott, és nagyon buzgón végezte a szolgálatot. A Bételben is jól ellátta a feladatát, de a szántóföldi szolgálatot sem hanyagolta el. Minden hónapban több száz folyóiratot terjesztett el. Mélységében ismerte a Szentírást, így sok kérdésünkre választ tudott adni.

A farmon termelt gyümölcsöket és zöldségeket ott, helyben dolgoztuk fel. Évente mintegy 45 000 üveget töltöttünk meg a Bétel-család számára. Ebben a munkában egy nagyon bölcs testvérnő, Etta Huth is részt vett; tőle származott az összes recept. Amikor idényszerűen helyi testvérnők is besegítettek, Etta szervezte meg a munkájukat. Bár nélkülözhetetlen  szerepe volt, mindig ügyelt rá, hogy megadja a tiszteletet a farm felvigyázásával megbízott testvéreknek. Kiváló példát mutatott a teokratikus alárendeltségben.

Etta kedvesen támogatott egy fiatal testvérnőt, Angela Romanót, amikor megismerte az igazságot. Később Angela is azok közt volt, akik segítettek nekünk a farmon. Szóval így történt, hogy megismertem még egy bölcs személyt, és most már 58 éve közös az utunk. Angie-vel 1958 áprilisában házasodtunk össze, és jó néhány szolgálati kiváltságban lehetett részünk együtt. Az évek során Angie megingathatatlanul ragaszkodott Jehovához, és ez még erősebbé tette a kapcsolatunkat. Tudom, hogy számíthatok rá, bármilyen nehézséggel nézünk is szembe.

Amikor 1957-ben a szervezet eladta a WBBR állomást, egy rövid ideig a brooklyni Bételben szolgáltam. Aztán az esküvőnk után eljöttem a Bételből, és Angie-vel úgy három évig úttörőztünk Staten Islanden. Egy ideig a rádióállomás új tulajdonosainak is dolgoztam. Akkor már WPOW volt az állomás hívójele.

Elhatároztuk, hogy nem bonyolítjuk túl az életünket, hogy ott tudjunk szolgálni, ahol szükség van ránk. Így 1961 elején nem okozott gondot, hogy elfogadjuk a különleges úttörői megbízatást Nebraska államba, Falls Citybe. Alighogy odaköltöztünk, meghívtak minket a királyságszolgálati iskolára. Az egy hónapos oktatásra a New York állambeli South Lansingbe kellett utaznunk. Nagyon tetszett a képzés, és arra számítottunk, hogy majd Nebraskában kamatoztatjuk a tanultakat. Ezért nem kis meglepetést okozott, hogy új megbízatást kaptunk: Kambodzsába küldtek minket misszionáriusokként. Ebben az egzotikus délkelet-ázsiai országban mindenféle szokatlan látvány, hang és illat vett körül minket. Alig vártuk, hogy megosszuk a jó hírt az ott élő emberekkel.

De aztán a politikai helyzet miatt kénytelenek voltunk Dél-Vietnamba költözni. Sajnos súlyosan megbetegedtem, és két év múlva haza kellett térnünk az Egyesült Államokba. Eltartott egy ideig, amíg talpra álltam, de utána folytattuk a teljes idejű szolgálatot.

1965 márciusától kezdve 33 éven át gyülekezeteket látogattunk meg a körzet- és a kerületmunka keretében. Ez idő alatt sokszor segítettem kongresszusok szervezésében és lebonyolításában, amit nagyon élveztem, mert a kongresszusok mindig is közel álltak a szívemhez. Néhány évig New York környékén szolgáltunk, és számos kongresszust a Yankee Stadionban tartottunk meg.

Ahogyan az sok mindenkire igaz a különleges teljes idejű szolgák közül, Angie-re és rám is további izgalmas megbízatások vártak. Például 1995-ben megkértek, hogy szolgáljak oktatóként a szolgálati kiképzőiskolán. Három évvel később meghívtak minket a Bételbe. Nagyon  örültem, hogy újra ott lehetek, ahol több mint 40 évvel korábban elkezdtem a különleges teljes idejű szolgálatot. Egy ideig a szolgálati osztályon dolgoztam, és több iskolán is oktató voltam. A vezetőtestület 2007-ben létrehozta a teokratikus iskolák osztályát. Néhány évig én lehettem a felvigyázója ennek az osztálynak, ahol a Bételben tartott képzések szervezése folyt.

Ami a teokratikus oktatást illeti, az utóbbi időben jelentős változásoknak lehettünk tanúi. 2008-ban elindult a gyülekezeti vének iskolája. Az első két éve alatt több mint 12 000 vén kapott oktatást Pattersonban és a brooklyni Bételben. Azóta különböző helyszíneken szervezik meg ezt az iskolát, képzett oktatókkal, akik nem a Bételben szolgálnak. 2010-ben a szolgálati kiképzőiskola elnevezése egyedülálló testvérek bibliaiskolája lett, és emellett létrejött a házaspárok bibliaiskolája.

A 2015-ös szolgálati évtől kezdve ez a két iskola egybeolvadt, és a királysághirdetők iskolája nevet kapta. Házaspárok, valamint egyedülálló testvérek és testvérnők is részt vehetnek rajta. Számos országban lelkesen fogadták a hírt, hogy náluk is megszervezik ezt az iskolát. Izgalmas látni, hogy így még többen kaphatnak képzést, és nagyon örülök, hogy sok tanulót megismerhettem, akik úgy alakították az életüket, hogy eljöhessenek.

Visszatekintve az életemre, a keresztelkedésem előtti időtől egészen mostanáig tapasztaltam, hogy Jehova mindig gondoskodott olyan bölcs személyekről, akik támogattak az igazság útján. Voltak nálam fiatalabbak és idősebbek, és volt, aki más kultúrából származott. De a viselkedésük és a gondolkodásuk arról tanúskodott, hogy szívből szeretik Jehovát. Az ő szervezetében sok-sok bölcs testvér és testvérnő van. Mivel én is ilyen bölcsekkel jártam, gazdagabb lett az életem.