A SZÜLEIM – James és Jessie Sinclair – az 1930-as évek közepén New York egyik kerületébe, Bronxba költöztek. Az új ismerőseik között volt Willie Sneddon is, aki hozzájuk hasonlóan Skóciából vándorolt ki. Rögtön az első találkozásuk alkalmával sok mindent elmondtak egymásnak a családjukról. Ez néhány évvel a születésem előtt történt.

Édesanyám elmesélte Willie-nek, hogy nem sokkal a nagy háború előtt az édesapja és a bátyja vízbe fulladt, amikor a halászhajójuk aknára futott az Északi-tengeren. Willie erre kijelentette: „Az apád a pokolban van.” Édesanyám ilyen megdöbbentő módon hallott először a Biblia igazságáról Willie-től, aki Jehova Tanúja volt.

Anya felháborodott, mert tudta, hogy az apja jó ember volt. De aztán Willie még hozzátette: „Az megnyugtatna, ha azt mondanám, hogy Jézus is a pokolba került?” Erről anyának eszébe jutott a hiszekegy, amelyben az áll, hogy Jézus alászállt a poklokra, és harmadnapon feltámadt. Szöget ütött a fejébe, hogy ha a pokol tüzében a gonoszokat kínozzák, akkor hogy került oda Jézus. Hát így keltette fel az igazság édesanyám érdeklődését. Járni kezdett a bronxi gyülekezet összejöveteleire, és 1940-ben megkeresztelkedett.

Abban az időben a keresztény szülőket nem buzdították külön arra, hogy tanulmányozzák a Bibliát a gyermekeikkel. Kicsi koromban az édesapám vigyázott rám, amíg hétvégéken anya elment az összejövetelekre és a szolgálatba. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, mi is elkísértük anyát az összejövetelekre. Édesanyám nagyon lelkesen hirdette a jó hírt, és több bibliatanulmányozást is vezetett. Olyan is volt, hogy csoportosan folyt a tanulmányozás, mivel az érdeklődők közel laktak egymáshoz. Az iskolai szünidőkben rendszeresen elkísértem anyukámat a szolgálatba. Ilyenkor rengeteget tanultam a Bibliáról, és arról, hogy miként lehet tanítani belőle másokat.

 Szégyellem, de kisebb koromban nem igazán értékeltem az igazságot, mert magától értetődőnek vettem. De aztán úgy 12 évesen hírnök lettem, és attól kezdve rendszeresen részt vettem a szántóföldi szolgálatban. 16 éves koromban átadtam az életemet Jehovának, és 1954. július 24-én megkeresztelkedtem egy torontói kongresszuson, Kanadában.

A gyülekezetünkbe járt néhány testvér a Bételből, és olyanok is, akik korábban szolgáltak ott. Nagyon nagy hatással volt rám, hogy milyen jó szónokok, és hogy ügyesen el tudják magyarázni a bibliai tanításokat. Bár a tanáraim szerették volna, hogy egyetemre menjek, én a Bétel-szolgálatot tűztem ki célul. A torontói kongresszuson be is adtam egy Bétel-jelentkezési lapot. 1955-ben újra jelentkeztem a New York-i Yankee Stadionban megtartott kongresszuson. Nem sokkal később, 17 éves koromban meghívtak, hogy 1955. szeptember 19-étől szolgáljak a brooklyni Bételben. A második napomon az Adams Street 117. alatti könyvkötészeten kezdtem meg a munkát. Kis idő múlva már egy összehordógép mellett dolgoztam, amely a könyvek 32 oldalas íveit gyűjtötte össze, hogy előkészítse őket a fűzésre.

Körülbelül egy hónapot töltöttem a könyvkötészeten. Utána áthelyeztek a folyóiratosztályra, mert tudtam gépelni. Akkoriban stencilekre, vagyis kis fémlemezekre gépeltük az Őrtorony és az Ébredjetek! új előfizetőinek a címét. Néhány hónap múlva átkerültem a szállítási osztályra. Az osztályfelvigyázó, Klaus Jensen megkérdezte, hogy elkísérném-e a sofőrt, aki a kiadványokkal teli kartondobozokat a kikötőbe vitte, hogy elszállítsák őket a világ különböző pontjaira. Ezenkívül az egyesült  államokbeli gyülekezetek folyóiratait zsákokban el kellett vinni a postára. Jensen testvér azt mondta, hogy jót tesz majd egy kis fizikai munka. Tudni kell, hogy nagyon vézna voltam: mindössze 57 kiló. A kikötői és postai utak segítettek, hogy megizmosodjak egy kicsit. Jensen testvér tényleg tudta, mire van szükségem!

A folyóiratosztály a gyülekezetek megrendeléseit is teljesítette. Így láthattam, hogy milyen sok nyelven nyomtatunk folyóiratokat Brooklynban. Számos nyelvről még soha nem hallottam, de boldog voltam, hogy folyóiratok tízezreit küldjük el a világ távoli tájaira. Nem is sejtettem, hogy később jó néhány ilyen helyre személyesen is eljuthatok.

1961-ben a pénzügyi osztályon kezdtem dolgozni Grant Suiter felvigyázása alatt. Néhány év elteltével Nathan Knorr, aki akkor vezető szerepet töltött be a világméretű munka megszervezésében, behívott az irodájába. Elmondta, hogy az egyik testvér, aki ott dolgozik az irodán, egy hónapig távol lesz a királyságszolgálati iskolán, utána pedig átmegy a szolgálati osztályra. Az ő munkáját vettem át, és Don Adams mellett dolgoztam. Érdekes, hogy éppen neki adtam oda a Bétel-jelentkezési lapomat az 1955-ös kongresszuson. Az irodán dolgozott még Robert Wallen és Charles Molohan. Mi négyen több mint 50 évig dolgoztunk együtt. Óriási öröm ilyen hűséges, érett keresztényekkel szolgálni! (Zsolt 133:1).

1970-ben azt a feladatot kaptam, hogy évente vagy kétévente utazzak el néhány hétre, és látogassam meg a Watch Tower Society bizonyos fiókhivatalait. Akkoriban zónafelvigyázói látogatásoknak neveztük  ezeket az utakat. Az volt a dolgom, hogy buzdítsam a Bétel-családokat és a misszionáriusokat, valamint tekintsem át a fiókhivatali feljegyzéseket. Nagyszerű volt olyanokkal találkozni, akik a Gileád Iskola első osztályaiban végeztek, és még mindig hűségesen szolgáltak a külföldi megbízatásukban. Kiváltság és egyben élmény volt, hogy több mint 90 országban járhattam a zónamunka kapcsán.

A Bétel-család tagjait különböző New York-i gyülekezetekbe jelölték ki, engem például Bronxba. Egy idő után az ottani gyülekezetet kettéosztották a nagy létszám miatt. Én az eredeti gyülekezetben maradtam, mely az Upper Bronx nevet kapta.

Az 1960-as évek közepén a gyülekezetünk területére költözött egy lett Tanú-család, akik Bronx déli részén ismerték meg az igazságot. A legidősebb lány, Livija a középiskola befejezése után rögtön elkezdte az általánosúttörő-szolgálatot. Néhány hónap múlva Massachusetts államba költözött, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb szükség van hírnökökre. Levelezni kezdtünk: én megírtam neki, hogy mi újság a gyülekezetben, ő pedig beszámolt róla, hogy milyen szép eredményeket ért el a szolgálatban Bostonban.

Pár évvel később Liviját kinevezték különleges úttörőnek. Szeretett volna minden tőle telhetőt megtenni Jehova szolgálatában, ezért jelentkezett a Bételbe, és 1971-ben meg is hívták. Úgy éreztem, hogy ez egy jel Jehovától. 1973. október 27-én összeházasodtunk, és igazán megtisztelő volt, hogy Knorr testvér tartotta az esküvői előadást. „Jó feleséget talált valaki? Jó dologra lelt, és jóakaratot nyer Jehovától” – jelenti ki a Példabeszédek 18:22. Livijával élvezhettük Jehova jóakaratát, hiszen már több mint 40 éve együtt szolgálhatunk a Bételben. És még ma is Bronxnak ugyanazon a környékén járunk gyülekezetbe.

Igazi öröm volt Knorr testvérrel szolgálni. Fáradhatatlanul támogatta az igazság ügyét, és igen nagyra becsülte a világszerte szolgáló misszionáriusokat. Sokan közülük az első Tanúk voltak abban az országban, ahová küldték őket. Nagyon szomorú volt látni, hogy 1976-ban Knorr testvéren elhatalmasodott a rák, és emiatt sokat szenvedett. Egyszer, amikor nem bírt felkelni az ágyból, megkért, hogy olvassak fel neki nyomdai előkészítés alatt álló anyagokat. Mondta, hogy hívjam oda Frederick Franz testvért is, hogy ő is hallgathassa a felolvasást. Később megtudtam, hogy mivel Franz testvér már nagyon rosszul látott, Knorr testvér sok időt töltött azzal, hogy ilyen anyagokat olvasson fel neki.

Knorr testvér 1977-ben meghalt, de akik ismerték és szerették őt, vigaszt merítettek  abból a tudatból, hogy hűségesen fejezte be a földi pályafutását (Jel 2:10). Utána Franz testvér állt a munka élére.

Abban az időben titkári feladatokat láttam el Milton Henschel mellett, aki évtizedekig együtt dolgozott Knorr testvérrel. Henschel testvér tájékoztatott, hogy mostantól az lesz az elsődleges munkám a Bételben, hogy mindig álljak Franz testvér rendelkezésére. Rendszeresen olvastam fel neki nyomtatás előtt álló anyagokat. Fantasztikus memóriája volt, és bámulatos, hogy mennyire tudott koncentrálni a felolvasásra. Nagyon örülök, hogy egészen 1992 decemberéig a segítségére lehettem, amikor is befejezte földi pályafutását.

Gyorsan elrepült az a 61 év, amelyet a Bételben töltöttem. A szüleim Jehovához hűségesen haltak meg, és már alig várom, hogy újra találkozhassak velük egy sokkal jobb világban (Ján 5:28, 29). Ez a régi világrendszer semmi olyat sem tud felkínálni, ami felérne azzal a csodálatos kiváltsággal, hogy az ember hűséges testvérekkel és testvérnőkkel együtt támogathatja Isten népét az egész világon. Livijával őszintén elmondhatjuk, hogy a teljes idejű szolgálatban töltött éveink alatt „Jehova öröme [volt az erődítményünk]” (Neh 8:10).

Jehova szervezetében senki sem pótolhatatlan, és a királyságprédikáló munka rendületlenül halad előre. Boldoggá tesz, hogy az évek folyamán kiváltságom lehetett bátor és hűséges testvérekkel és testvérnőkkel szolgálni. A legtöbben közülük, akik felkentek voltak, már nem élnek a földön. Hálás vagyok, hogy a társuk lehettem Jehova szolgálatában.