A KÖNYVEKET szivárvány kollekcióként emlegették. A bennük lévő színes képek megmozgatták a fantáziámat. Így már kicsi koromban vágyni kezdtem rá, hogy szert tegyek arra a bibliai ismeretre, amelyet ezek a különleges könyvek is feltártak.

Amikor India kezdett belesodródni a II. világháborúba, úgy tűnt, hogy darabokra hullik az életem. A szüleim különköltöztek, aztán el is váltak. Nem értettem, hogyan hagyhatja el egymást két ember, akit annyira szeretek. Fásultnak és magányosnak éreztem magam. Egyke voltam, és nem kaptam meg azt a vigaszt és támogatást, amely annyira jólesett volna.

Anya és én Karacsiban, a tartományi fővárosban laktunk. Egy nap bekopogott hozzánk Fred Hardaker, egy idős orvos, aki Jehova Tanúja volt. Ugyanazt a hitet vallotta, mint az a misszionárius, akitől annak idején a könyvsorozatot kaptuk. Hardaker testvér felajánlotta anyának a bibliatanulmányozást. Anya visszautasította, de azt mondta,  hogy engem talán érdekel a dolog. A következő héten bele is vágtunk a tanulmányozásba.

Néhány hét múlva járni kezdtem az összejövetelekre Hardaker testvér rendelőjébe. Általában 12 idős Tanú vett részt ezeken az alkalmakon. Megvigasztaltak és olyan törődéssel vettek körül, mintha a fiuk lettem volna. Még ma is szívesen emlékszem rá, hogy kedvesen mellém ültek, hogy egy magasságban legyünk, és igaz barátokként beszélgettek velem. Ez úgy kellett nekem akkor, mint egy falat kenyér.

Hardaker testvér kis idő múlva meghívott, hogy menjek el vele a szolgálatba. Megtanította, hogyan kell használni a hordozható gramofont, amelyen rövid, bibliai témájú előadásokat játszottunk le. Voltak közöttük meglehetősen szókimondóak is, és nem mindegyik házigazda fogadta örömmel az üzenetünket. Én ezzel együtt igazán élveztem a tanúskodómunkát. Lelkesedtem az igazságért, és nagyon szívesen megosztottam másokkal.

Amikor a japán hadsereg Indiát fenyegette, a brit hatóságok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Jehova Tanúira. Ezt személyesen is tapasztaltam 1943 júliusában. Az iskolaigazgató, aki anglikán pap volt, kicsapott az iskolából, mivel „alkalmatlan jellemnek” ítélt. Azt mondta az édesanyámnak, hogy rossz példát mutatok a többi diáknak azzal, hogy kapcsolatot ápolok Jehova Tanúival. Anya megijedt, és megtiltotta, hogy találkozzam a Tanúkkal. Később elküldött apához Pesavarba, közel 1400 km-re északra. A szellemi táplálék és a testvéri társaság hiányában teljesen legyengültem.

1947-ben visszatértem Karacsiba munkát keresni. Elmentem Hardaker doktor rendelőjébe, és ő nagyon szívélyesen fogadott.

– Mondd csak, mi a panaszod? – kérdezte, mert azt hitte, hogy orvosi tanácsért fordulok hozzá.

– Nem fizikailag vagyok beteg, hanem szellemileg – feleltem. – Tanulmányoznom kellene a Bibliát.

– És mikor szeretnéd elkezdeni? – kérdezte.

– Ha lehet, most rögtön – mondtam.

Az aznap estét tanulmányozással töltöttük. Csodálatos volt! Úgy éreztem, hazaérkeztem Jehova népe közé. Anya mindent megtett, hogy elválasszon a Tanúktól, de ezúttal eltökéltem, hogy állást foglalok az igazság mellett. Miután átadtam magam Jehovának, 1947. augusztus 31-én megkeresztelkedtem. Nem sokkal ezután, 17 évesen általános úttörő lettem.

Az első megbízatásom Kvettába szólt, ahol korábban brit helyőrség volt. 1947-ben létrejött a független India és Pakisztán *. A vallási ellentétek miatt sok helyen harcok alakultak ki, ami a történelem egyik legnagyobb népvándorlásához vezetett. Körülbelül 14 millióan váltak menekültté: az indiai muszlimok Pakisztánba vándoroltak, a pakisztáni hinduk és szikhek pedig Indiába. Ebben a kaotikus helyzetben felszálltam egy zsúfolt vonatra Karacsiban, és egy külső kapaszkodón fogódzkodva nagy nehezen eljutottam Kvettába.

Kvettában megismerkedtem egy 25 év körüli különleges úttörővel, George Singh-gel. Kaptam tőle egy régi biciklit, amely nagyon jól jött a dimbes-dombos területen, bár néha inkább csak toltam. Legtöbbször egyedül prédikáltam. Fél éven belül 17 bibliatanulmányozást vezettem be, és néhányan meg is keresztelkedtek. Az egyikük egy katonatiszt volt, Sadiq Masih. Ő segített George-nak és nekem, hogy néhány kiadványunkat lefordítsuk a helyi nyelvre, urdura. Sadiq később a jó hír buzgó hirdetője lett.

Egy idő után visszatértem Karacsiba, és együtt szolgáltam Henry Finch-csel és Harry Forresttel, akik nem sokkal azelőtt végezték el a Gileád Iskolát. Rendkívül értékes képzést kaptam tőlük. Egyszer elkísértem Finch testvért egy prédikálóútra Pakisztán északi részére. A magas hegyek lábánál fekvő falvakban sok alázatos, urdu ajkú embert találtunk, akik szomjazták a Biblia igazságát. Két évvel később jómagam is részt vehettem a Gileádon. Visszaküldtek Pakisztánba, és részidejű körzetfelvigyázó  lettem. Lahorban, egy misszionáriusotthonban laktam három másik misszionárius testvérrel.

1954-ben a misszionáriusok között sajnos akkora feszültség alakult ki az eltérő személyiségük miatt, hogy a fiókhivatal jobbnak látta, ha némelyiküknek új megbízatást ad. Mivel nem túl bölcs módon állást foglaltam a vitában, határozott tanácsot kaptam. Teljesen összetörtem, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam keresztényként. Előbb visszaköltöztem Karacsiba, aztán Londonba mentem, hogy új életet kezdjek, és helyrejöjjek szellemileg.

Londonban egy olyan gyülekezetbe jártam, ahová sok Bétel-szolga volt beosztva. Pryce Hughes, a fiókhivatal-szolga kedvesen a szárnyai alá vett. Elmesélte, hogy egyszer ő is szigorú tanácsot kapott Joseph F. Rutherfordtól, aki a világszerte folyó prédikálómunkát felügyelte. Amikor Hughes testvér igazolni próbálta magát, Rutherford testvér keményen megdorgálta. Csodálkoztam, hogy Hughes testvér mindezt mosolyogva mondja el. Beismerte, hogy először fel volt háborodva, de aztán rájött, hogy szüksége volt a határozott tanácsra, és hogy abban Jehova szeretete nyilvánult meg (Héb 12:6). Ez a történet szíven talált, és sokat segített, hogy újra örömmel tudjak szolgálni.

Az édesanyám akkortájt Londonba költözött, és elfogadta a bibliatanulmányozást John E. Barrtól, aki később a vezetőtestület tagja lett. Anya szépen előrehaladt, és 1957-ben megkeresztelkedett. Utóbb megtudtam, hogy az édesapám is tanulmányozott, mielőtt meghalt.

1958-ban feleségül vettem egy dán testvérnőt, Lenét, aki Londonban telepedett le. A következő évben megszületett Jane, öt gyermekünk közül az első. A Fulham Gyülekezetbe jártunk, ahol többféle kiváltságom is volt. Idővel azonban Lene egészségi állapota miatt melegebb éghajlatra kellett költöznünk. Így kerültünk 1967-ben Ausztráliába, Adelaide-be.

A gyülekezetünkbe járt 12 idősebb felkent keresztény, akik nagyon buzgón végezték a prédikálómunkát. Gyorsan bekapcsolódtunk a keresztényi tevékenységekbe.

1979-ben boldogan fogadtuk az ötödik gyermekünk, Daniel érkezését. Sajnos a Down-szindróma * olyan mértékben jelentkezett nála, hogy nem  számíthattunk rá, hogy sokáig életben marad. Még most is nehéz szavakba önteni, hogy mennyire le voltunk sújtva. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy gondoskodjunk róla, miközben igyekeztünk a többi gyermekünkre is odafigyelni. Danielnek volt két lyuk a szívén, és az oxigénhiány miatt időnként bekékült. Ilyenkor rohanni kellett vele a kórházba. A betegsége ellenére nagyon intelligens kisfiú volt, tele szeretettel. Jehovát is nagyon szerette. Amikor étkezés előtt együtt imádkoztunk, összekulcsolta a kis kezét, lehajtotta a fejét, és szívből áment mondott. Csak utána látott neki az evésnek.

Danielnél négyéves korában akut leukémiát állapítottak meg. Lenével testileg és lelkileg egyaránt kimerültünk. Közel álltam az idegösszeomláshoz. Amikor mélyponton voltunk, a körzetfelvigyázónk, Neville Bromwich egy este meglátogatott minket. Mindkettőnket átölelt, és együtt sírt velünk. A szavaiból szeretet és együttérzés tükröződött, ami nagyon-nagyon jólesett. Hajnali egykor ment el. Nem sokkal ezután Daniel meghalt. Életünk legmegrázóbb eseménye volt, hogy elveszítettük. De aztán sikerült feldolgoznunk a gyászt, mert tudjuk, hogy semmi sem képes elválasztani a fiunkat Jehova szeretetétől, még a halál sem (Róma 8:38, 39). Már alig várjuk, hogy újra együtt lehessünk vele Isten új világában (Ján 5:28, 29).

Túl vagyok két súlyos stroke-on, de még mindig gyülekezeti vénként szolgálok. Mindaz, amin keresztülmentem, megtanított rá, hogy átérezzem mások helyzetét, főleg amikor komoly gondokkal küzdenek. Igyekszem nem elítélni a testvéreket, hanem inkább átgondolom a következőket: „Hogyan formálták a tapasztalataik az érzésvilágukat és a gondolkodásmódjukat? Hogyan tudnám kimutatni, hogy őszintén törődöm velük? Hogyan ösztönözhetném őket, hogy Jehova akaratát tegyék?” Nagyon élvezem a pásztori munkát a gyülekezetünkben. Amikor másokat vigasztalok vagy erősítek, magam is erőre kapok.

A zsoltáríró így dicsérte Jehovát: „Amikor eluralkodtak rajtam aggodalmaim, te megvigasztaltál és megnyugtattál engem” (Zsolt 94:19). Pontosan ezt érzem én is. Jehova mindig mellettem volt: a családi gondjaimban, akkor, amikor bántottak a hitem miatt, amikor csalódtam, és amikor elcsüggedtem. Igen, olyan ő nekem, mint egy igazi Atya!