GRAZBAN laktunk, Ausztriában. Hétévesen egyházi iskolába küldtek. Ám ott szembesültem vele, hogy a papok és az apácák milyen erkölcstelenül élnek. A megrázó élmények miatt anyukám megengedte, hogy még abban az évben eljöjjek onnan.

Később egy bentlakásos iskolába kerültem. Egyik éjszaka apa értem jött, hogy egy biztonságosabb helyre vigyen, mivel Grazot hevesen bombázták. Egy másik városban, Schladmingban kerestünk menedéket. Ahogy odaértünk és átkeltünk egy hídon, a híd felrobbant. Olyan is történt, hogy egy alacsonyan szálló repülőből ránk lőttek, miközben a nagymamámmal az udvarunkon voltam. Mire véget ért a háború, az egyházban és a kormányban is csalódtunk.

1950-ben anyukám megismerkedett egy Jehova Tanújával, aki elkezdte tanítani őt a Bibliából. Én is hallgattam a beszélgetéseiket, és néhány összejövetelre is elmentem anyával. Miután anya meggyőződött róla, hogy Jehova Tanúinál van az igazság, 1952-ben megkeresztelkedett.

A helyi gyülekezetben úgy éreztem magam, mintha egy nyugdíjas klubban lennék. De aztán később elmentünk egy másikba, ahol sok fiatal volt. Ez már sokkal jobban tetszett! Így amikor hazamentünk, már én is rendszeresen jártam gyülekezetbe, és nem sok idő kellett, hogy anyához hasonlóan magamévá tegyem az igazságot. Megismertem Jehovát, és láttam, hogy ő egy olyan Isten, akiben megbízhatnak a szolgái. Akkor is támogat minket, ha úgy érezzük, magunkra maradtunk valamilyen leküzdhetetlen akadállyal szemben (Zsolt 3:5, 6).

Szerettem volna megosztani másokkal az igazságot. Legelőször a testvéreimnek tanúskodtam. Négy nővérem már elköltözött  otthonról, és különböző falvakban tanítónőkként dolgoztak. Elmentem hozzájuk, és ösztönöztem őket a bibliatanulmányozásra. Végül mindegyik testvérem megkeresztelkedett.

Még csak második hete kapcsolódtam be a házankénti munkába, mikor elkezdtem tanulmányozni a Bibliát egy 30 év körüli hölggyel. Eljutott a keresztelkedésig, és később a férje és a két fia is csatlakozott hozzá. Ez a tanulmányozás az én hitemet is megszilárdította. Hogyhogy? Nos, korábban senki nem tanulmányozta velem módszeresen a Bibliát. Ezért minden alkalomra alaposan fel kellett készülnöm. Úgy is mondhatnám, hogy először magamat kellett tanítanom, hogy taníthassam az érdeklődőmet. Így sokkal jobban megértettem az igazságot. Átadtam magam Jehovának, és 1954 áprilisában megkeresztelkedtem.

1955-ben részt vettem a nemzetközi kongresszusokon Németországban, Franciaországban és Angliában. Londonban találkoztam Albert Schroederrel, aki oktató volt a Gileád Iskolán, és később a vezetőtestület tagjaként szolgált. Schroeder testvér a British Museumban az egyik körbevezetés alatt felhívta a figyelmünket néhány bibliai kéziratra. Elmondta, hogy mi a jelentőségük ezeknek a kéziratoknak, melyekben megtalálható Isten neve héber betűkkel. Ez igazán felvillanyozott, és elmélyítette az értékelésemet az igazság iránt. Még inkább megerősödött bennem a vágy, hogy megismertessem másokkal Isten Szavát.

1956. január 1-jén teljes idejű úttörő lettem. Négy hónappal később kineveztek különleges úttörőnek, és Mistelbachba küldtek, ahol akkoriban nem éltek Tanúk. De volt egy ennél nagyobb kihívás is. Az úttörőtársam és én eléggé különböztünk. Én még 19 sem voltam, és a városból jöttem, ő pedig hat évvel idősebb volt nálam, és vidéken nőtt fel. Én szerettem reggelente sokáig aludni, ő inkább korán kelő volt. Míg én esténként későig fenn maradtam, a társam hamarabb lefeküdt. De a Biblia tanácsait alkalmazva össze tudtunk csiszolódni, és sikeresen végeztük együtt a szolgálatot.

Ám akadtak más komoly nehézségeink is. Még üldözéssel is szembe kellett néznünk, de nem voltunk „cserben hagyva” (2Kor 4:7–9). Egyszer egy faluban prédikáltunk, amikor ránk engedték a kutyákat. A hatalmas állatok ugatva és a fogukat vicsorgatva közeledtek felénk. A társammal összekapaszkodtunk, és így imádkoztam: „Jehova, kérlek, ha elkapnak minket, add, hogy gyorsan végezzenek velünk!” Amikor a kutyák már csak egy karnyújtásnyira voltak, váratlanul megtorpantak, elkezdték csóválni a farkukat, aztán elmentek. Éreztük, hogy Jehova megvédett minket. Utána tanúskodtunk a falu lakóinak, és nagyon örültünk, hogy nyitottak voltak az üzenetünkre – talán azért, mert csodálkoztak rajta, hogy a kutyák nem bántottak minket, vagy mert egy ilyen félelmetes helyzet sem tántorított el a szolgálattól. Néhány ottani lakos végül Tanú lett.

 Egyik nap a házigazdánk ittasan jött haza, és azzal fenyegetőzött, hogy megöl minket. Az dühítette, hogy szerinte zaklattuk a környékben lakókat. A felesége próbálta lecsendesíteni, de hiába. Mindezt az emeleti szobánkból hallgattuk végig. Gyorsan tettünk egy-két széket az ajtó elé, és elkezdtünk összepakolni a bőröndjeinkbe. Amikor kinyitottuk az ajtót, a tulaj ott állt a lépcső tetején egy hatalmas késsel a kezében. Fogtuk a holminkat, kiszöktünk a hátsó ajtón, és a hosszú kerti ösvényen át örökre elhagytuk azt a házat.

Elmentünk egy hotelbe, és kértünk egy szobát, ahol aztán majdnem egy évig laktunk. Ez a hely igazán ideális volt nekünk. A hotelünk a városközpontban helyezkedett el, és néhány bibliatanulmányozónk ott szeretett volna találkozni velünk. Hamarosan a szobánkban tartottuk meg a gyülekezeti könyvtanulmányozást és a heti Őrtorony-tanulmányozást, mintegy 15 résztvevővel.

Több mint egy évig voltunk Mistelbachban, aztán engem áthelyeztek Feldbachba, Graztól délkeletre. Kaptam egy új úttörőtársat a szolgálathoz, de gyülekezet ott sem volt. Egy rönkház emeletén, egy pici szobában laktunk. A szél besüvített a réseken, úgyhogy betömködtük őket újságpapírral, vízért pedig egy kútra jártunk. De igazán megérte ilyen áldozatokat hoznunk. Csupán néhány hónapon belül megalakult ott egy csoport. Az egyik családból, akikkel tanulmányoztunk, végül mintegy 30-an megkeresztelkedtek.

Az ilyen élmények után még jobban értékeltem, hogy Jehova sosem okoz csalódást azoknak, akik a királyságot keresik először. Még amikor emberekre nem is számíthatunk, Jehova akkor is támogat minket (Zsolt 121:1–3).

1958-ban nemzetközi kongresszust tartottak New Yorkban, a Yankee Stadionban és a Polo Groundson. Miután jelentkeztem rá, az ausztriai fiókhivatal megkérdezte, hogy szívesen részt vennék-e a Gileád Iskolán a 32. osztály tanulójaként. Egy ilyen nagy kiváltságra csak igent lehetett mondani!

Az osztályban Martin Pötzinger mellett ültem, aki borzalmas dolgokon ment  keresztül a náci koncentrációs táborokban, később pedig a vezetőtestület tagja lett. Néha óra közben súgva kérdezte tőlem: „Erika, ez mit jelent németül?”

A képzés felénél Nathan Knorr bejelentette a megbízatásunkat. Az enyém Paraguayba szólt, de mivel nagyon fiatal voltam, édesapám engedélye kellett, hogy beléphessek az országba. Miután ezt beszereztem, 1959 márciusában elköltöztem Paraguayba. Az úttörőtársammal egy misszionáriusotthonban laktunk Asunciónban.

Nemsokára megismerkedtem Walter Brighttal, aki a Gileád 30. osztályában végzett. Összeházasodtunk, és attól fogva közösen birkóztunk meg az élet gondjaival. Amikor valamilyen próbával néztünk szembe, elolvastuk Jehova ígéretét az Ézsaiás 41:10-ben: „Ne félj, mert én veled vagyok. Ne aggódj, mert én vagyok Istened. Én megerősítelek, igen, segítek neked.” Ez mindig megnyugtatott minket, hogy amíg igyekszünk hűségesek maradni Istenhez, és első helyre tenni az életünkben a királyságot, ő mellettünk lesz.

Idővel áthelyeztek minket a brazil határ közelébe. Ott a papság felbujtotta a fiatalokat, hogy dobálják meg kövekkel az amúgy sem túl jó állapotban lévő misszionáriusotthonunkat. Aztán Walter elkezdett tanulmányozni a rendőrfőnökkel. Ő gondoskodott róla, hogy egy héten át rendőrök védjék a házunkat, így az ellenségeink nem tudtak több kárt okozni nekünk. Nem sokkal ezután egy jobb lakásba költöztünk a határ túloldalán. Ennek az volt az előnye, hogy Paraguayban is, és Brazíliában is tudtunk összejöveteleket tartani. Mire véget ért az ottani megbízatásunk, két kis gyülekezet jött létre.

Az orvosok azt mondták, hogy nem lehet gyerekem, ezért igen meglepődtünk, amikor 1962-ben várandós lettem. Úgy döntöttünk, hogy Florida államban, Hollywoodban fogunk lakni, Walter családja közelében. Mivel gondoskodnunk kellett a gyermekünkről, egy ideig nem szolgáltunk úttörőként. De továbbra is elsőbbséget biztosítottunk az életünkben a királyságnak (Máté 6:33).

Amikor 1962 novemberében Floridába érkeztünk, egy furcsa jelenséget tapasztaltunk. A helyi emberek érzései miatt a fekete és a fehér bőrű testvérek külön tartották az összejöveteleket, és más-más területeken prédikáltak. De Jehova nem tesz különbséget az emberek közt a bőrszínük alapján, és hamarosan megszűnt ez a megosztottság a gyülekezetekben. Egyértelműen látszott Jehova áldása ezen a változáson, hiszen ma már több tucat gyülekezet van azon a környéken.

Sajnos Walter 2015-ben elhunyt agydaganatban. Csodás férj volt 55 éven át. Szerette Jehovát, és sok testvérnek segített. Már alig várom, hogy újra egészségesen lássam őt a feltámadáskor! (Csel 24:15).

Hálás vagyok, amiért több mint 40 éve végezhetem a teljes idejű szolgálatot, mely sok örömmel és jutalommal jár. Walter és én 136 bibliatanulmányozónkat láthattuk megkeresztelkedni. Persze voltak nehézségek is, de sosem hagytuk, hogy ezek miatt felhagyjunk hűséges Istenünk szolgálatával. Inkább közelebb húzódtunk hozzá, és bíztunk benne, hogy az általa jónak látott időben és módon meg fogja oldani a dolgokat. És ő így is tett! (2Tim 4:16, 17).

Nagyon hiányzik Walter, de az úttörőszolgálat enyhíti a fájdalmam. Különösen sokat segít, amikor taníthatok másokat, és megoszthatom velük a feltámadás reménységét. Jehova az életem során soha nem okozott csalódást, bár talán nem is emlékszem minden egyes esetre, amikor támogatott. Az ígéretéhez hűen megerősített, és szilárdan tartott igazságos jobb kezével (Ézs 41:10).