Kanadában, Québec városában születtem, amely a francia nyelvű Québec tartományban található. A szüleim, Louis és Zélia szeretetteljes légkörben neveltek. Édesapám csöndes ember volt, és szeretett olvasni. Én újságíró szerettem volna lenni, mivel szívesen írogattam.

12 éves koromban apukám egyik kollégája, Rodolphe Soucy meglátogatott minket az egyik barátjával. Jehova Tanúi voltak. Nem sokat tudtam a Tanúkról, és nem különösebben érdekelt a vallásuk. Az viszont tiszteletet ébresztett bennem, hogy milyen logikus válaszokat tudtak adni a Bibliából. A szüleim is hasonlóképpen voltak ezzel, úgyhogy elfogadtuk a bibliatanulmányozást.

Akkoriban egy katolikus iskolába jártam. Időnként beszéltem róla az osztálytársaimnak, hogy mit tudtam meg a Bibliából. Ez végül a tanárok fülébe jutott, akik papok voltak. Az egyikük az egész osztály előtt lázadónak bélyegzett; meg sem próbálta cáfolni az állításaimat a Szentírásból. Ez megrázó élmény volt, de áldásnak bizonyult, mert ráébresztett, hogy az iskolám vallásos tanításai nincsenek összhangban a Bibliával. Felismertem, hogy semmi keresnivalóm ott. A szüleim engedélyével iskolát váltottam.

Folytattam a bibliatanulmányozást, de lassan fejlődtem, mert féltem a házankénti szolgálattól. A katolikus egyháznak nagy befolyása volt, és ádázul ellenezte a prédikálómunkánkat.  Maurice Duplessis, Québec miniszterelnöke az egyház politikai szövetségese volt. Szerepe volt abban, hogy a Tanúk folyamatos zaklatásnak és csőcseléktámadásoknak voltak kitéve. Nagy bátorság kellett akkoriban a prédikáláshoz.

John Rae, aki a Gileád-iskola kilencedik osztályában végzett, sokat segített nekem, hogy bátrabb legyek. Nagyon tapasztalt volt, szerény és barátságos. Ritkán kaptam tőle tanácsot, de a példája önmagáért beszélt. Johnnak nehezen ment a francia, ezért gyakran elkísértem a szolgálatba, hogy kisegítsem. A vele töltött idő nagyban hozzájárult, hogy végül állást foglaltam az igazság mellett. Tíz évvel azután, hogy először találkoztam a Tanúkkal, 1951. május 26-án megkeresztelkedtem.

A québeci kis gyülekezetünk javarészt úttörőkből állt, és az ő példájukat követve én is úttörő lettem. Úgy prédikáltunk ajtóról ajtóra, hogy csak a Bibliát használtuk. Mivel nem terjeszthettünk kiadványokat, hatásosan kellett érvelnünk a Szentírásból. Én is igyekeztem jártasságot szerezni a bibliaversek használatában, hogy meg tudjam védeni az igazságot. Ám sokan még a Bibliával szemben is bizalmatlanok voltak, ha nem a katolikus egyház által jóváhagyott fordításból idéztünk.

1952-ben feleségül vettem a gyülekezetünkből egy hűséges testvérnőt, Simone Patryt. Montrealba költöztünk, és egy éven belül megszületett a kislányunk, Lise. Bár nem sokkal az esküvőnk előtt abbahagytam az úttörőzést, Simone-nal igyekeztünk egyszerű életet élni, hogy családként minél jobban ki tudjuk venni a részünket a gyülekezeti tevékenységekből.

Csak tíz évvel később gondolkodtam el újra komolyan azon, hogy hogyan tehetnék többet a szolgálatban. 1962-ben részt vettem a véneknek tartott egy hónapos királyságszolgálati iskolán a kanadai Bételben. A szobatársam, Camille Ouellette szolgálat iránti buzgalma nagy hatással volt rám, különösen azért, mert családapa volt. Akkortájt szinte példa nélküli volt Québecben, hogy egy szülő úttörő legyen, Camille-nak mégis ez volt a célja. Arra ösztönzött, hogy  gondoljam át a körülményeimet. Néhány hónappal később arra jutottam, hogy újra tudnék általános úttörőként szolgálni. Nem mindenki tartotta ezt bölcs döntésnek, de én eltökélt voltam, bízva abban, hogy Jehova megáldja majd az erőfeszítéseimet.

1964-ben a feleségemet és engem kineveztek különleges úttörőnek a szülővárosunkba, Québecbe. A következő években itt folytattuk a szolgálatot. Addigra némileg kedvezőbbek lettek a körülmények a prédikáláshoz, de sokszor még mindig ellenállásba ütköztünk.

Egy szombat délután letartóztattak Sainte-Marie-ban, egy Québechez közeli kisvárosban. Egy rendőrtiszt bevitt az őrsre, és őrizetben tartottak, amiért engedély nélkül prédikáltam házról házra. Később meg kellett jelennem Baillargeon bíró előtt, aki igencsak tekintélyt parancsoló ember volt. Megkérdezte, hogy ki képvisel majd a tárgyaláson. Amikor megemlítettem neki Glen Howt *, egy Tanú-ügyvédet, idegesen felcsattant: „Jaj, csak őt ne!” Glen How arról volt ismert, hogy sok jogi győzelmet aratott a Tanúk védelmében. A bíróság nem sokkal később értesített, hogy ejtették az ellenem szóló vádat.

A Québecben tapasztalt ellenállás azt is megnehezítette, hogy megfelelő összejöveteli helyeket béreljünk. A mi kis gyülekezetünk csak egy öreg, fűtetlen garázst talált. A hideg telek alatt egy olajkályhával próbáltunk némi meleget csinálni. Sokszor már órákkal a kezdés előtt köré gyűltünk, és buzdító élményeket meséltünk egymásnak a szolgálatból.

Csodálatos látni, ahogyan a prédikálómunka kiterjedt az évek során. Az 1960-as években csak néhány kis gyülekezet volt Québec környékén, a Côte-Nord régióban és a Gaspé félszigeten. De mára már több mint kétkörzetnyi hírnök tevékenykedik ezeken a helyeken, és gyönyörű királyságtermekben gyűlhetnek össze.

1970-ben kineveztek minket a körzetmunkába, 1973-ban pedig a kerületmunkába. Ezek alatt az évek alatt sokat tanultam a tapasztalt társaimtól, például Laurier Saumur és David Splane * testvértől, akik szintén utazófelvigyázók voltak. Daviddel minden kongresszus után javaslatokat adtunk egymásnak, hogy csiszoljuk a tanítói képességeinket. Emlékszem, egyszer ezt mondta: „Léonce, tetszett a záró előadásod. Jól sikerült, de három előadást is meg lehetett volna tartani ennyi anyagból!” Igen, hajlamos voltam túl sok mindent belezsúfolni az előadásaimba. Meg kellett tanulnom tömörebbnek lenni.

A kerületfelvigyázók feladatához az is hozzátartozott, hogy bátorítsák a körzetfelvigyázókat.  Engem sok hírnök ismert Québecben, és a kiszolgálási héten többen is szerettek volna elkísérni a szolgálatba. Noha élvezetes volt együtt prédikálni a testvérekkel, így nem töltöttem elég időt a körzetfelvigyázóval. Egy alkalommal az egyik kedves körzetfelvigyázó így emlékeztetett a felelősségemre: „Dicséretes, hogy időt fordítasz a testvérekre, de ne felejtsd el, hogy ez most az én hetem. Nekem is szükségem van a buzdításra!” Ez a szeretetteljes tanács segített, hogy kiegyensúlyozottabb legyek.

1976-ban váratlan tragédia ért. Drága feleségem, Simone súlyosan megbetegedett, és elhunyt. Önfeláldozó jellem volt, aki nagyon szerette Jehovát, és ezért csodálatos társ volt. Az, hogy elfoglalt maradtam a szolgálatban, sokat segített, hogy el tudjam viselni a veszteséget, és nagyon hálás vagyok Jehovának, amiért szeretettel támogatott abban a nehéz időszakban. Később feleségül vettem Carolyn Elliottot, egy lelkes, angol ajkú úttörőt, aki azért jött Québecbe, hogy támogassa a prédikálómunkát. Carolyn egy igazán megközelíthető testvérnő, aki őszintén törődik másokkal, különösen azokkal, akik szégyellősek vagy magányosak. Nagyon nagy segítséget jelentett, hogy csatlakozott hozzám az utazómunkában.

1978 januárjában felkértek oktatónak az első québeci úttörőszolgálati iskolán. Eléggé izgultam, ugyanis a tananyag nekem éppolyan új volt, mint a tanulóknak. De szerencsére az első osztályomban számos tapasztalt úttörő volt. Igaz, hogy oktatóként voltam ott, de én is sokat tanultam tőlük.

Később, még abban az évben a montreali olimpiai stadionban megrendeztük a „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszust. Ez volt a valaha tartott legnagyobb  kongresszusunk Québecben – 80 000-nél is többen voltak jelen. Engem a hírszolgálati osztályra jelöltek ki. Sok újságíróval beszéltem, és örömmel láttam, hogy milyen kedvező beszámolók jelentek meg a médiában. Több mint húszórányi tévé- és rádióinterjú került adásba, és több száz cikket írtak rólunk. Rendkívüli tanúskodás volt.

1996-ban nagy változás következett. Keresztelkedésem óta a francia nyelvű Québecben szolgáltam, most pedig Toronto környékére, egy angol nyelvű kerületbe küldtek. Nem éreztem magam alkalmasnak a feladatra, és rémisztő volt arra gondolni, hogy az ügyetlen angolommal kell előadásokat tartanom. Többet kellett imádkoznom, és még jobban Jehovára kellett támaszkodnom.

Visszatekintve most már őszintén úgy érzem, hogy két csodás évet töltöttünk Toronto környékén. Carolyn türelmesen segített javítani az angoltudásomon, és a testvérek is sokat támogattak és bátorítottak. Nem kellett hozzá sok idő, hogy számos új barátra tegyünk szert.

A hétvégi kongresszusokra való felkészülés mellett péntek esténként gyakran még a szolgálatra is szántam egy órát. Miért mentem prédikálni egy ilyen sűrű hétvége előtt? Mert a szolgálat során folytatott jó beszélgetések feltöltöttek. Még most is nagyon fellelkesít a tanúskodómunka.

1998-ban Carolynnal Montrealba küldtek minket különleges úttörőkként. Ott éveken át részt vehettem a különleges helyszíneken történő közterületi tanúskodás megszervezésében. Emellett a média képviselőivel is együttműködtem, hogy segítsek lerombolni a Tanúkkal szembeni előítéletet. Carolynnal nagyon élvezzük, hogy most frissen betelepült külföldieknek tanúskodhatunk, akik közül sokan kíváncsiak a Bibliára.

Ha visszatekintek a keresztelkedésem óta eltelt 68 évre, igazán boldognak mondhatom magam. Sok örömet adott, hogy megszerettem a szolgálatot, és hogy sokakat az igazsághoz tudtam vezetni. Miután a lányom, Lise és a férje felnevelték a gyerekeiket, elkezdték az általánosúttörő-szolgálatot. Szívmelengető látni, hogy a mai napig mekkora buzgalom ég benne. Különösen hálás vagyok a hittársaimnak, akik a kitűnő példájukkal és a bölcs tanácsaikkal segítettek érettebb kereszténnyé válnom, és ellátnom a különféle feladataimat a szervezetben. Megtanultam, hogy csak akkor tudok hűségesen kitartani egy megbízatásban, ha Jehova szent szellemére támaszkodom (Zsolt 51:11). Továbbra is hálát adok Jehovának, amiért abban a felbecsülhetetlen kiváltságban részesít, hogy dicsőíthetem a nevét (Zsolt 54:6).