1954-ben születtem egy középosztálybeli katolikus családban, St. Paul városában (Minnesota állam, Egyesült Államok). Öt gyermek közül én vagyok a második. Katolikus általános iskolába jártam, és ministráns voltam, de alig ismertem a Bibliát. Hittem abban, hogy lennie kell egy Teremtőnek, de az egyházban megingott a bizalmam.

Amikor elsőéves hallgató voltam a William Mitchell Jogi Főiskolán, becsöngettek hozzám Jehova Tanúi. Mivel épp mostam, a házaspár kedvesen felajánlotta, hogy később visszajönnek. Így is tettek, és nekem volt hozzájuk két kérdésem: „Miért nem a jó emberek érvényesülnek az életben?” és „Mi kell a boldogsághoz?” Elfogadtam Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, és a szép zöld borítójú Új világ fordítást. Elkezdtük a bibliatanulmányozást, és ez felnyitotta a szememet. Lenyűgözött az a gondolat, hogy Isten királysága egy kormányzat, amely át fogja venni az irányítást a föld felett. Számomra is egyértelmű  volt, hogy az emberi uralom kudarcot vallott, és csak szenvedést és igazságtalanságot hozott.

1982 elején átadtam magam Jehovának, és még abban az évben megkeresztelkedtem a „Királyság-igazság” jeligéjű kongresszuson, amelyet a St. Paul-i művelődési központban tartottak. A következő héten ugyanitt tettem le az ügyvédi vizsgát. Október elején megtudtam, hogy sikeres lett a vizsgám, és így elkezdhettem ügyvédként dolgozni.

A kongresszuson találkoztam Mike Richardsonnal, egy brooklyni bételessel, aki elmondta, hogy létrehoztak egy jogi osztályt a főhivatalban. Az etióp eunuch szavai jutottak eszembe a Cselekedetek 8:36-ból, és ezt kérdeztem magamtól: „Mi tart vissza attól, hogy felajánljam a segítségemet a jogi osztálynak?” Így aztán jelentkeztem a Bételbe.

A szüleim nem örültek neki, hogy Jehova Tanúja lettem. Apa megkérdezte, hogy elősegíti-e a jogi karrieremet, ha az Őrtoronynál fogok dolgozni. Elmagyaráztam neki, hogy önkéntes munkát fogok végezni, és mindössze havi 75 dollár költségtérítést kapok majd, mint mindenki a Bételben.

Miután letudtam a munkahelyi kötelezettségeimet, 1984-ben elkezdtem a Bétel-szolgálatot Brooklynban, a jogi osztályon. Az időzítés tökéletes volt.

1983 novemberében a szervezet megvásárolta a Stanley Színházat Jersey Cityben (New Jersey állam). A testvérek engedélyt kértek, hogy felújíthassák az épület elektromos és vízhálózatát. Elmondták a helyi hivatalnokoknak, hogy Jehova Tanúi kongresszusi teremként szeretnék használni a színházat. Ezzel volt egy kis gond. Egy városi rendelet szerint vallási épület csak a lakóövezetben lehetett. A Stanley Színház azonban a belvárosban volt, az üzleti negyedben, ezért a hivatal megtagadta az engedélyt. A testvérek fellebbeztek a döntés ellen, de hiába.

A Bétel-szolgálatom első hetében a szervezet pert indított a szövetségi kerületi bíróságon. Mivel előtte két évig ügyvédjelöltként dolgoztam a St. Paul-i szövetségi kerületi bíróságon, jól ismertem az ilyen ügyeket. Az egyik ügyvédünk azzal érvelt, hogy a Stanley Színházban már többféle  nyilvános eseményt rendeztek, például filmvetítést vagy rockkoncertet. Akkor miért ütközne törvénybe, ha vallási rendezvényeknek adna helyszínt? A bíróság megvizsgálta az ügyet, és kimondta, hogy Jersey City megsértette a vallásszabadságunkat. Elrendelte, hogy a város adja meg a szükséges engedélyeket. Onnantól kezdve láttam, hogy Jehova áldása van azon, hogy a szervezete jogi úton is előmozdítja a munkáját. Boldoggá tett, hogy én is részt vehetek ebben.

A testvérek belefogtak a hatalmas felújításba. Kevesebb mint egy évvel később, 1985. szeptember 8-án már az új kongresszusi teremben tartották meg a Gileád 79. osztályának diplomaosztóját. Kiváltságnak éreztem, hogy a jogi csapat részeként én is támogathatom a királyságot. Ez sokkal nagyobb megelégedést adott, mint bármi, amit a Bétel előtt jogászként átéltem. Nem is sejtettem, hogy Jehova mennyi megtisztelő feladatot tartogat még nekem.

Az 1980-as években sokszor előfordult, hogy a kórházak és az orvosok nem tartották tiszteletben felnőtt Tanúk kérését, hogy vérkészítmények nélkül kezeljék őket. A várandós nők helyzete még rosszabb volt, mivel sok bíró úgy gondolta, hogy nekik nincs joguk elutasítani a vérátömlesztést. Azzal érveltek, hogy ha nem kapnak vért, a csecsemő anya nélkül maradhat.

1988. december 29-én Denise Nicoleau testvérnő rengeteg vért veszített, miután megszülte a kisfiát. A hemoglobinszintje 5,0 alá süllyedt, és az orvosa arra kérte, hogy egyezzen bele a transzfúzióba. De Nicoleau testvérnő nemet mondott. Másnap reggel a kórház bírósági végzésért folyamodott, hogy a személyzet végrehajthassa a transzfúziót. Anélkül, hogy a bíróság meghallgatta, vagy akár csak tájékoztatta volna Nicoleau testvérnőt vagy a férjét, felhatalmazta a kórházat a beavatkozásra.

December 30-án, pénteken a kórház személyzete beadta a vért Nicoleau testvérnőnek, annak ellenére, hogy a férje és más családtagok, akik ott voltak vele, erősen tiltakoztak. Azon az estén néhány családtagot és vént letartóztattak, amiért állítólag élő falat alkottak Nicoleau testvérnő ágya körül, hogy megakadályozzák a transzfúziót. December 31-én, szombaton a New York-i és a Long Island-i média beszámolt a letartóztatásokról.

Fellebbeztünk, és hétfő reggel beszéltem az elnöklő bíróval, Milton Mollennel. Vázoltam neki az ügyet, és hangsúlyoztam, hogy  a bíróság meghallgatás nélkül rendelte el a transzfúziót. Mollen bíró arra kért, hogy délután menjek el az irodájába, hogy megvitassuk a tényeket és a kapcsolódó jogszabályokat. A találkozóra a felvigyázóm, Philip Brumley is velem jött, a bíró pedig meghívta a kórház ügyvédjét. Heves vita kerekedett. Egy ponton Brumley testvér üzent nekem a jegyzettömbjén, hogy csillapodjak le. Ez bizony jó tanács volt, mivel egyre ingerültebbé váltam, ahogy igyekeztem megcáfolni az ügyvéd érveit.

Körülbelül egy óra után Mollen bíró azt mondta, hogy másnap reggel ezt az ügyet fogják először tárgyalni. Miközben távoztunk az irodájából, megjegyezte, hogy a kórház ügyvédjének nem lesz könnyű dolga. Mintha Jehova arról biztosított volna, hogy nyert ügyünk van. Hihetetlen érzés volt, hogy így felhasznál minket!

Éjszakába nyúlóan készülődtünk a másnapi tárgyalásra. A bíróság csak néhány saroknyira volt a brooklyni Bételtől, ezért a kis jogi osztályunk legtöbb tagja átsétált a tárgyalásra. Miután a négy bíróból álló ítélőtábla meghallgatta az érvelésünket, érvénytelenítették a transzfúzióról szóló végzést. Nicoleau testvérnő javára döntöttek, és megállapították, hogy alkotmányos jogokat sért az a gyakorlat, hogy a beteg meghallgatása nélkül bocsátanak ki egy végzést.

Végül New York állam legfelsőbb bírósága is megerősítette Nicoleau testvérnő jogát a vér nélküli kezeléshez. Különböző államok legfelsőbb bíróságain négy kedvező döntés is született vérkérdéssel kapcsolatos ügyekben, és ez volt az első, amelyben én is közreműködhettem. (Lásd a „ Győzelmek a legfelsőbb bíróságokon” című részt.) Ezenkívül segítettem más bételes ügyvédeknek gyermekelhelyezéssel, válással és ingatlanokkal kapcsolatos ügyekben.

Amikor megismertem Dawnt, már elvált volt, és három gyermeket nevelt. Ő tartotta el a családot, és mellette úttörőzött. Sok nehézségen ment már keresztül, és lenyűgözött, hogy milyen eltökélten szolgálja Jehovát. 1992-ben a „Fényhordozók” jeligéjű  New York-i kerületkongresszuson megkérdeztem tőle, hogy udvarolhatok-e neki. Egy évvel később összeházasodtunk. Igazi ajándék Jehovától egy ilyen szellemi gondolkodású, vidám feleség. Dawnról tényleg elmondható, hogy a közös életünk minden napján jóval jutalmaz engem (Péld 31:12).

Amikor házasságot kötöttünk, a gyerekek 11, 13 és 16 évesek voltak. Szerettem volna jó apa lenni, ezért figyelmesen elolvastam mindent, amit a kiadványainkban találtam a mostohaszülőkről, és alkalmaztam is a tanácsokat. Az évek során akadtak problémák, de nagyon örülök, hogy a gyerekek elfogadtak mint barátjukat és apukájukat. Az otthonunk mindig nyitva állt a barátaik előtt, és igazán élveztük, hogy életvidám kamaszok vettek minket körül.

2013-ban Dawnnal Wisconsin államba költöztünk, hogy gondoskodjunk az idős szüleinkről. Meglepetésemre így is támogathattam a Bétel munkáját; megkértek, hogy segítsek a jogi ügyekben ideiglenes önkéntesként.

2018 szeptemberében arra lettem figyelmes, hogy gyakran köszörülöm a torkom. A háziorvosunk megvizsgált, de nem tudta megmondani, mi okozza a tünetet. Később egy másik orvos azt javasolta, hogy menjek el a neurológiára. 2019 januárjában a neurológus megállapította, hogy valószínűleg egy ritka betegségem van, progresszív szupranukleáris parézis (PSP).

Három nap múlva korcsolyázás közben elestem, és eltört a jobb csuklóm. Egész életemben korcsolyáztam, ezért otthonosan mozogtam a jégen. Rögtön felismertem, hogy a mozgáskoordinációm elkezdett romlani. Az állapotom nem várt gyorsasággal rosszabbodott. A betegségem miatt egyre nehezebb lett a beszéd, a mozgás és a nyelés.

Nagy kiváltságnak tartom, hogy az ügyvédi tapasztalatommal egy kicsit én is támogathattam Jehova szervezetét. Sok cikket írtam szaklapokba, és szerte a világon előadásokat tartottam orvosjogi szemináriumokon, hogy megvédjem Jehova szolgáinak a vér nélküli kezeléshez való jogát. Mégis azt kell mondanom a Lukács 17:10-zel összhangban, hogy semmirekellő rabszolga vagyok. Azt tettem, amit tennem kellett.