MINDANNYIAN hiszünk abban, hogy Jehova vezeti és fenntartja a népét ezekben „az utolsó napokban” (2Tim 3:1). De természetesen mindenkinek egyéni felelőssége, hogy odafigyeljen rá. Hasonló helyzetben vagyunk, mint amilyenben az izraeliták voltak a pusztában. Nekik akkor kellett cselekedniük, amikor trombitaszót hallottak.

Jehova arra utasította Mózest, hogy készítsen két trombitát vert ezüstből, és azokkal „[hívja] össze a közösséget, és [indítsa] el a táborokat” (4Móz 10:2). A papok különféle módokon fújták meg a trombitákat attól függően, hogy mit kellett tennie a népnek (4Móz 10:3–8). Isten népe napjainkban többféle módon kap vezetést, például nagyobb összejöveteleken, a felvigyázóknak adott képzéseken, és a gyülekezetekre vonatkozó útmutatásokban. Nézzük meg ezeket, és lássuk, miben hasonlítanak az ókori trombitaszóra!

A papok mindkét trombitát megfújták, amikor Jehova azt akarta, hogy az egész közösség gyűljön össze a hajlék keleti oldalánál, a bejáratnál (4Móz 10:3). A törzsek a hajlék körül táboroztak négy részre osztva, és mindegyikük hallotta a határozott trombitaszót. Akik a bejárathoz közelebb táboroztak, valószínűleg pár perc alatt odaértek. Azoknak viszont, akik messzebb voltak, ez több időbe és erőfeszítésbe tellett. De Jehova mindenkitől elvárta, hogy odamenjen és figyeljen.

Nekünk nem kell összegyűlnünk egy hajléknál, de mi is meghívást kapunk Isten népének nagyobb összejöveteleire. Ilyenek például a regionális kongresszusok és más különleges események, ahol létfontosságú oktatásban részesülünk. Jehova népe az egész világon ugyanazt a programot élvezheti. Mindenki, aki elmegy ezekre az összejövetelekre, sok-sok boldog emberrel lehet együtt. Némelyeknek ehhez többet kell utazniuk, másoknak kevesebbet, de abban mindannyian biztosak, hogy nagyon is megéri az erőfeszítést.

Mi a helyzet azokkal, akik elszigetelt helyen szolgálnak? A modern technikának köszönhetően sokan közülük hasznot meríthetnek a különleges programokból, és úgy érezhetik, mintha ők is ott lennének. Például a benini Bétel a főhivatal képviselőjének látogatásakor közvetítette a programot egy nigeri bányászvárosba, Arlitba, amely a Szaharában található. Huszonegyen figyelték a  közvetítést, testvérek, testvérnők és érdeklődők. Bár távol voltak, ők is a 44 131 fős hallgatóság részének érezhették magukat. Az egyik testvér ezt írta: „Szívből hálásak vagyunk nektek a közvetítésért. Újra megerősödött bennünk, hogy mennyire szerettek minket.”

Amikor Izrael táborában csak egy trombita szólalt meg, „akkor csak a fejedelmek, Izrael ezreinek a vezetői” kellett hogy megjelenjenek a találkozás sátránál (4Móz 10:4). Ilyenkor Mózes olyan tudnivalókat mondott el nekik, amelyek segítették őket abban, hogy ellássák a feladataikat a saját törzsükben. Ha te is fejedelem lettél volna akkoriban, biztosan minden tőled telhetőt megtettél volna, hogy ott legyél ezeken az alkalmakon.

Ma a gyülekezeti vének nem fejedelmek, és nem is hatalmaskodnak Isten gondjaikra bízott nyája felett (1Pét 5:1–3). De igyekeznek a tőlük telhető legjobban terelgetni a nyájat. Ezért szívesen veszik, ha ehhez további képzést kapnak, például a királyságszolgálati iskolán. A vének ezen az oktatáson segítséget kapnak ahhoz, hogy hatékonyabban tudják ellátni a gyülekezeti feladataikat. Még ha te személyesen nem is kaptál ilyen képzést, hasznot meríthetsz azoknak a munkájából, akik részt vettek ezen az iskolán. Így a gyülekezetben mindenki közelebb kerülhet Jehovához.

Az izraelita papok hullámzó trombitaszót fújtak, amikor Jehova azt akarta, hogy a tábor induljon útnak (4Móz 10:5, 6). A tábor elköltöztetése nagyon szervezetten történt, de egyúttal kemény munkát is jelentett. Lehettek olyan izraeliták, akik nem örültek a változásnak. Vajon miért?

Talán úgy érezték, hogy túl gyakran vagy túl váratlanul érkezik a felszólítás. „Néha. . . a felhő csak estétől reggelig maradt” a hajlék fölött, és aztán újra indulniuk kellett, máskor „két napig. . . egy hónapig vagy még hosszabb ideig” is ugyanazon a helyen táboroztak (4Móz 9:21, 22). És hányszor költözött a tábor új helyre? Mózes 4. könyvének a 33. fejezete mintegy 40 táborhelyet említ meg.

Lehet, hogy némelyek árnyékos helyen tudták felverni a sátrukat, ami kellemesebbé tette a mindennapokat a „hatalmas és félelmetes” pusztában (5Móz 1:19). Ők könnyen úgy érezhették, hogy a változással rosszabbra fordulnak majd a körülményeik.

Amikor a törzsek induláshoz készülődtek, néhányan talán türelmetlenül várták, hogy sorra kerüljenek. Mindenki hallotta a hullámzó trombitaszót, de nem mindenki indulhatott útnak egyszerre. Amikor először szólalt meg a trombita, az azt jelezte, hogy a keletre táborozó törzseknek kell elindulniuk, azaz Júdának, Issakárnak és Zebulonnak (4Móz 2:3–7; 10:5, 6). Ezután a papok másodszor is megfújták a trombitát, hogy jelt adjanak a délre táborozó három törzsnek. És ez így folytatódott, míg fokozatosan az egész tábor felkerekedett.

Bizonyos szervezeti változásokat nehéznek tűnhet elfogadni. Talán volt már olyan érzésed, hogy rövid időn belül túl sok minden változott. Az is lehet, hogy valami előnyös volt számodra, és ezért nem szeretted volna, hogy változtassanak rajta. Egy-egy intézkedés próbára tehette a türelmedet, és időbe telhetett, mire alkalmazkodtál. De ha igyekszel helyesen fogadni az új útmutatásokat, biztosan tapasztalni fogod Isten áldását.

Mózes napjaiban Jehova több millió férfit, nőt és gyermeket vezetett át a pusztán. A törődése és az irányítása nélkül nem maradtak volna életben. Jehova vezetésének köszönhetően mi is életben tartjuk a hitünket. Sőt, egyre jobban megerősítjük! Ezért mindannyian határozzuk el, hogy a hűséges izraelitákhoz hasonlóan mindig odafigyelünk a trombita hangjára!