1983-ban születtem, és tízéves koromig úgy éltem, mint bármelyik gyerek. De aztán nagy fájdalmak jelentkeztek az egész testemben. Körülbelül két évvel később egyik reggel arra ébredtem, hogy nem bírok mozogni. Akárhogy próbáltam megmozdítani a lábamat, semmi erő sem volt benne. Azóta nem tudok járni. A növésben is megálltam, így ma akkora vagyok, mint egy kisgyerek.

Miután már néhány hónapja nem hagytam el az otthonomat, felkeresett két hölgy, akik Jehova Tanúi voltak. Általában elbújtam a látogatók elől, de velük szóba elegyedtem. Amikor a paradicsomról beszéltek nekem, eszembe jutott az, amit ötéves korom körül hallottam. Akkoriban egy misszionárius, Jethro havonta egyszer eljött Suriname-ból a falunkba, és tanulmányozta a Bibliát apukámmal. Igazán kedvesen bánt velem, és én nagyon megszerettem. A nagyszüleim még néhány összejövetelre is elvittek, amelyet a Tanúk tartottak a falunkban. Így amikor az egyik testvérnő, Florence megkérdezte, hogy szeretnék-e többet megtudni, igent mondtam.

Florence a férjével, Justusszel visszajött hozzám, és elkezdtük a bibliatanulmányozást. Amikor kiderült, hogy nem tudok olvasni, kedvesen segítettek, hogy megtanuljak. Nemsokára már egyedül is ment az olvasás. Aztán egyik nap elmondták, hogy új megbízatást kaptak Suriname-ban. Sajnos senki sem volt a falunkban, aki tudta volna folytatni velem a tanulmányozást. De Jehova nem feledkezett el rólam.

Nem sokkal később egy úttörő érkezett Oreallába, Floyd, aki kunyhóról kunyhóra tanúskodva talált rám. Amikor a bibliatanulmányozást említette, elmosolyodtam. „Miért mosolyogsz?” – kérdezte. Elmeséltem neki, hogy már áttanulmányoztam a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzetet, és hogy az Ismeret, amely örök élethez vezet * című könyvet is elkezdtük. Azt is elmondtam, hogy miért szakadt meg a tanulmányozás. Floyd átvette velem az Ismeret könyv hátralévő részét, de aztán őt is máshová nevezték ki. Újra tanító nélkül maradtam.

 2004-ben két különleges úttörő jött a falunkba, Granville és Joshua. Ők is rám találtak, miközben kunyhóról kunyhóra prédikáltak. Amikor megkérdezték, hogy szeretnék-e tanulmányozni, én csak mosolyogtam. Kértem őket, hogy kezdjük elölről az Ismeret könyvet, mert kíváncsi voltam, hogy ugyanazt fogják-e tanítani, mint a korábbi tanítóim. Granville-től megtudtam, hogy a faluban tartanak összejöveteleket, és bár már közel tíz éve nem hagytam el az otthonomat, szerettem volna elmenni. Granville eljött értem, kerekesszékbe ültetett, és eltolt a királyságteremhez.

Később Granville buzdított, hogy vegyek részt a teokratikus szolgálati iskolán. Ezt mondta: „Járni ugyan nem tudsz, de beszélni igen. Egy nap még nyilvános előadást is fogsz tartani. Ebben biztos vagyok.” A szavai erőt öntöttek belém.

Granville-lel elkezdtem a prédikálószolgálatot. De sok helyen a földutak annyira hepehupásak voltak, hogy nem tudtunk haladni a kerekesszékemmel. Ezért megkértem Granville-t, hogy inkább egy talicskában toljon. Ez a megoldás remekül bevált. 2005 áprilisában megkeresztelkedtem. Nem sokkal ezután a testvérek rám bízták a gyülekezet irodalomkészletét, és megtanították, hogyan kell kezelni a hangosító berendezést.

2007-ben az apukám sajnos meghalt egy hajóbalesetben. Ez nagyon megrázta a családunkat. Granville imádkozott velünk, és vigasztaló bibliaverseket olvasott fel. Két évvel később egy újabb tragédia ért minket: Granville is meghalt egy hajóbalesetben.

Így a kis gyülekezetünk vén nélkül maradt, és csak egy kisegítőszolgánk volt. Nagyon fájt, hogy elvesztettem drága barátomat. Granville-re mindig számíthattam, sokat segített szellemi és fizikai dolgokban is. A halála utáni első összejövetelen én voltam kijelölve olvasónak az Őrtorony-tanulmányozáson. Az első két bekezdés után sírva fakadtam, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni; le kellett jönnöm az emelvényről.

Akkor kezdtem visszanyerni az örömömet, amikor néhány testvér egy másik gyülekezetből eljött Oreallába, hogy segítsen nekünk. A fiókhivatal pedig küldött hozzánk egy különleges úttörőt, Kojót. Nagyon boldog voltam, amikor az anyukám és az egyik öcsém elkezdett tanulmányozni, és megkeresztelkedett. Aztán 2015 márciusában kineveztek kisegítőszolgának. Idővel megtarthattam az első nyilvános előadásomat. Könnyekkel a szememben, hálás szívvel gondoltam vissza Granville bátorító szavaira: „Egy nap még nyilvános előadást is fogsz tartani. Ebben biztos vagyok.”

A JW TV-n keresztül megismertem olyan Tanúkat, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. A korlátaik ellenére boldogok, és tartalmas az életük. Én is sok mindent meg tudok tenni. Szívből vágytam rá, hogy minden erőmet Jehovának adhassam, és ezért általános úttörő lettem. 2019 szeptemberében pedig nagy meglepetésemre kineveztek vénnek a 40 fős kis gyülekezetünkben.

Hálás vagyok azoknak a drága testvéreknek és testvérnőknek, akik tanulmányoztak velem, és segítettek a szolgálatom végzésében. De legfőképpen Jehovának vagyok hálás, amiért nem feledkezett el rólam.