Jehova valóban megerősítette ezeket a buzgó prédikálókat. Abban az évben a kolportőrök, vagyis az úttörők száma 225-ről 350-re nőtt. És akkor volt először, hogy több mint 8000 osztálybeli munkás, azaz hírnök adott le jelentést a főhivatalnak. Jehova áldásának köszönhetően rengetegen reagáltak jól az üzenetükre.

1920. március 21-én Joseph F. Rutherford, aki vezető szerepet töltött be a Bibliakutatók között, megtartotta „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című előadást. A Bibliakutatók minden követ megmozgattak, hogy minél többeket meghívjanak erre az eseményre. New York egyik legnagyobb színházát bérelték ki, és mintegy 320 000 meghívót terjesztettek el.

A vártnál jóval többen érdeklődtek az esemény iránt. A színházterem megtelt az 5000 fős hallgatósággal, és 7000 embernek már nem is jutott hely. Az Őrtorony szerint „ez volt minden idők egyik legsikeresebb összejövetele, amelyet a Nemzetközi Bibliakutatók szerveztek”.

A Bibliakutatók széles körben ismertté váltak arról az üzenetükről, hogy „a most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg”. Akkoriban nem értették, hogy a királyságról szóló üzenetet még nagyon sok emberhez el kell juttatni. A buzgalmuk mégis példaértékű volt. Ida Olmstead, aki 1902-ben kezdett el járni az összejövetelekre, így emlékszik vissza: „Tudtuk, hogy sok-sok áldás vár az egész emberiségre, és ezt a jó hírt mindenkinek igyekeztünk elmondani a szolgálatban.”

A testvérek annak érdekében, hogy folyamatosan gondoskodni tudjanak szellemi táplálékról, a kiadványok egy részét maguk kezdték nyomtatni. Vásároltak egy nyomdagépet, melyet a Myrtle Avenue 35. szám alatt helyeztek üzembe, néhány háztömbnyire a brooklyni Bétel-otthontól.

Leo Pelle és Walter Kessler 1920 januárjában jelentkezett Bétel-szolgálatra. Walter így mesélt erről: „Amikor megérkeztünk, a nyomda felvigyázója ránk nézett, és ezt mondta: »Még van másfél óra ebédig.« Azt a feladatot adta, hogy könyvekkel teli dobozokat cipeljünk fel az alagsorból.”

 Leo így idézte fel, hogy mi történt másnap: „Az lett a munkánk, hogy a falakat mostuk az épület földszintjén. Sosem volt még ilyen koszos munkám. De az Úrnak dolgoztunk, és ez értelmet adott neki.”

Lelkes önkéntes szolgák mindössze néhány héten belül megkezdték az Őrtorony nyomtatását. Az 1920. február 1-jei számból 60 000 példány hagyta el az első emeleti gyorssajtót. Eközben a testvérek az alagsorban is felállítottak egy nyomdagépet, melyet maguk között csak Csatahajóként emlegettek. Az Aranykorszakot is itt állították elő az 1920. április 14-ei számtól kezdve. Kétségtelen, hogy Jehova megáldotta ezeknek a készséges munkásoknak az erőfeszítéseit.

Jehova hűséges népében helyreállt az egység, és friss lendülettel láttak munkához. Ám néhány Bibliakutató elhagyta a szervezetet az 1917 és ’19 közötti viharos időszakban. Hogyan lehetne segíteni nekik?

Az Őrtorony 1920. április 1-jei számában megjelent a „Lakjunk együtt békében!” című cikk, mely kedvesen így fogalmazott: „Bizonyosak vagyunk abban. . ., hogy mindenki, aki rendelkezik az Úr szellemével. . ., kész elfelejteni a mögötte lévő dolgokat. . ., egységben együtt lakni másokkal, és egy testként együttműködni.”

Sokakat megérintettek ezek az ösztönző szavak. Egy házaspár ezt írta: „Felismertük, hogy hiba volt tétlenül álldogálni az elmúlt évben és azelőtt, miközben a többiek végezték a [prédikáló] munkát . . . Reménykedünk benne, hogy soha többé nem sodródunk el.” Azokra, akik újra tevékennyé váltak, temérdek sok munka várt.

1920. június 21-én a Bibliakutatók egy nagyszabású kampányt indítottak a „ZG” terjesztésére. Ez A beteljesült titok * című könyv puha kötésű kiadása volt. Ebből a kiadványból jelentős készletet  raktároztak el 1918-ban, amikor a könyv be lett tiltva.

A kampányba az osztálybeli munkásokat is bevonták, nem csak a kolportőröket. A Bulletin 1920. júniusi száma ezt írta: „Minden osztályban az összes felszentelt [megkeresztelt] személy, aki csak teheti, örömmel vegyen részt ebben a munkában! Mostantól ez legyen a jeligénk: »Ezt az egyet cselekszem: a ZG-t terjesztem.«” Edmund Hooper felidézte, hogy sokan akkor vettek részt először a házankénti szolgálatban. Hozzátette még: „Kezdtünk belerázódni a munkába, amely később annyira kiterjedt, hogy az a legmerészebb álmainkat is felülmúlta.”

Az első világháború alatt nehézkessé vált a kommunikáció sok más országban élő Bibliakutatóval. Ezért Rutherford testvér kitűzte célul, hogy bátorítja ezeket a testvéreket, és újraszervezi a prédikálómunkát. Így hát 1920. augusztus 12-én négy testvér társaságában körútra indult Nagy-Britanniába, az európai kontinensre és a Közel-Keletre.

A látogatás alkalmával a nagy-britanniai Bibliakutatók három kongresszust és tizenkét nyilvános összejövetelt szerveztek. A jelenlévők összlétszámát 50 000 főre becsülték. Az Őrtorony így számolt be erről: „A testvérek felfrissültek és erőt nyertek a látogatásból. Még jobban egybekovácsolódtak a szeretet és a közös szolgálat által, és sok szomorú szív felvidult.” Párizsban Rutherford testvér ismét azt a témát fejtette ki, hogy „a most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg”. Mire az előadás elkezdődött, a terem megtelt érdeklődőkkel. A végén 300-an jelezték, hogy szeretnének többet megtudni.

Az ezt követő hetekben Rutherford testvér és a társai ellátogattak Athénba, Kairóba és Jeruzsálembe. Azért, hogy ki lehessen szolgálni az ott talált érdeklődők igényeit, Rutherford testvér létrehozott egy irodalomraktárat Jeruzsálem közelében, Rámalláhban. Majd visszatért Európába, és megalapította a közép-európai hivatalt, valamint elindította az ottani nyomtatást.

1920 őszén a testvérek kiadták az Aranykorszak 27. számát. Ez a különleges kiadás leleplezte a Bibliakutatók 1918-as üldözését.  A korábban már említett Csatahajó éjjel-nappal zakatolt, hogy több mint négymillió példány készülhessen a folyóiratból.

Az olvasók tudomást szerezhettek Emma Martin nem hétköznapi ügyéről. Martin testvérnő kolportőr volt San Bernardinóban, Kaliforniában. 1918. március 17-én ő és három testvér, E. Hamm, E. J. Sonnenburg és E. A. Stevens részt vettek egy kis létszámú összejövetelen, melyet a Bibliakutatók szerveztek.

Ám a jelenlévők közt volt egy férfi, aki nem azért ment oda, hogy jobban megismerje a Bibliát. Később a tanúvallomásában kijelentette: „A főügyészség megbízásából vettem részt az összejövetelen. . . Az volt a célom, hogy terhelő bizonyítékot szerezzek.” És meg is találta, amit keresett, A beteljesült titok egy példányát. Néhány nap múlva Martin testvérnőt és a három testvért letartóztatták. Azzal vádolták őket, hogy a betiltott könyv terjesztésével megsértették a kémkedés elleni törvényt.

Emmát és a többi testvért bűnösnek találták, és három év börtönre ítélték. 1920. május 17-én, miután minden fellebbezési lehetőséget kimerítettek, elkezdték letölteni a büntetésüket. De rövidesen kedvező fordulat állt be.

1920. június 20-án Rutherford testvér beszámolt erről az ügyről egy San Franciscó-i kongresszuson. A felháborodott hallgatóság táviratot küldött az Egyesült Államok elnökének. Ebben kivonatosan ez állt: „Igazságtalannak véljük, hogy a kémkedés elleni törvényre hivatkozva elítélték Mrs. Martint. Gyalázatosnak tartjuk, hogy a szövetségi tisztviselők a hatalmukkal visszaélve csapdába csalták, és koholt vádak alapján börtönbe zárták.”

Mindjárt másnap Woodrow Wilson elnök azonnali hatállyal kegyelemben részesítette Martin testvérnőt, valamint Hamm, Sonnenburg és Stevens testvéreket. Így a jogtalan börtönbüntetésük véget ért.

Az 1920-as év végéhez közeledve a Bibliakutatóknak sok okuk volt az örömre. A főhivatalban egyre nagyobb munka folyt, és az igaz keresztények minden addiginál buzgóbban hirdették, hogy Isten királysága az egyedüli megoldás az emberiség problémáira (Máté 24:14). A következő évben, 1921-ben pedig még nagyobb lendületet kapott a királyságprédikáló munka.