Harvey négy fiútestvér közül a legidősebb volt. A családja Nyugat-Ausztráliában, Midland Junctionben ismerte meg az igazságot az 1930-as években, a gazdasági válság idején. Harvey is megszerette Jehovát, és 14 évesen megkeresztelkedett. Hamar megtanulta, hogy ne mondjon nemet a teokratikus feladatokra. Egyszer fiatal fiúként megkérték, hogy olvasson az Őrtorony-tanulmányozáson, de ő visszautasította, mert nem érezte magát alkalmasnak rá. Azonban a testvér, aki megkérte őt, így érvelt neki: „Ha Jehova szervezetében valaki megbíz téged egy feladattal, az azt jelenti, hogy alkalmasnak talál rá” (2Kor 3:5).

Én Angliában ismertem meg az igazságot az anyukámmal és az egyik nővéremmel együtt. Apukám csak jóval később lett Tanú; eleinte ellenséges volt velünk. Nem örült neki, amikor 9 évesen megkeresztelkedtem. Kitűztem célul, hogy úttörő leszek, aztán pedig misszionárius. Édesapám azt mondta, hogy nem kezdhetem el az úttörőzést, amíg nem vagyok nagykorú, de én nem akartam 21 éves koromig várni. Így mindössze 16 évesen Ausztráliába költöztem a beleegyezésével, ugyanis ott lakott az idősebbik nővérem.  Aztán 18 évesen végre elkezdhettem az úttörőzést.

Ausztráliában megismertem Harvey-t, akinek szintén az volt a vágya, hogy misszionáriusként szolgálja Jehovát. 1951-ben összeházasodtunk. Két év úttörőzés után kineveztek minket a körzetmunkába. A körzetünk Nyugat-Ausztráliának egy nagy részét magában foglalta, ezért gyakran hosszú órákon át utaztunk száraz, elhagyatott tájakon.

A közös álmunk, hogy misszionáriusként szolgálhassunk, 1954-ben kezdett beteljesülni, amikor meghívtak minket a Gileád-iskola 25. osztályába. Hajóval érkeztünk New Yorkba, és hozzáláttunk a Biblia tüzetes tanulmányozásához. A képzés részeként spanyolul is kellett tanulnunk, ami meglehetősen nehéz volt Harvey-nak, mivel nem tudta megfelelően pergetni az „r” hangot.

Az iskolán az oktatók bejelentették, hogy indítanak egy japán nyelvtanfolyamot azoknak, akik szívesen szolgálnának Japánban. Mi úgy voltunk vele, hogy inkább Jehova szervezetére bízzuk a döntést. Rövid időn belül Albert Schroeder testvér, az egyik oktatónk megtudta, hogy nem iratkoztunk fel a nyelvtanfolyamra, és arra buzdított, hogy gondoljuk át még egyszer. Mivel még ezután is tétováztunk, ezt mondta: „Én és a többi oktató már felírtuk a neveteket. Próbáljátok ki, hogy hogy boldogultok a japánnal!” Harvey ezzel a nyelvvel már könnyebben megbarátkozott.

Amikor 1955-ben megérkeztünk Japánba, csupán 500 hírnök volt az egész országban. Harvey 26 éves volt, én pedig 24. Egy kikötővárosba, Kóbéba neveztek ki minket. Négy évvel később nagy örömünkre visszatérhettünk az utazómunkába, és Nagoja közelében szolgáltunk. Nagyon jól éreztük magunkat a megbízatásunkban. Szerettük a testvéreket, az ételeket, és a tájat is. Ám nem sokkal később ismét egy olyan helyzetbe kerültünk, amikor nem mondhattunk nemet Jehovának.

Miután három évet töltöttünk az utazómunkában, a japán fiókhivatal megkérdezte, hogy át tudnánk-e menni Tajvanra, hogy az amisz őslakosoknak prédikáljunk. Sajnos ott néhányan hitehagyottá váltak, ezért szükség  volt egy japánul beszélő testvérre, aki segít megállítani ezt a veszélyes folyamatot. * Igazán szerettünk Japánban szolgálni, úgyhogy ez egy nehéz döntés volt. De mivel Harvey megtanulta, hogy minden megbízatást el kell fogadni, igent mondtunk.

1962 novemberében érkeztünk meg Tajvanra. Az országban 2271 hírnök volt, a legtöbbjük amisz. Mindenekelőtt meg kellett tanulnunk kínaiul. Ez nem volt könnyű, mivel csak egyetlen tankönyvünk volt, a tanárunk pedig nem beszélt angolul. Mégis sikerült elsajátítanunk a nyelvet.

Röviddel azután, hogy megérkeztünk Tajvanra, Harvey-t kinevezték fiókhivatal-szolgának. A fiókhivatal kicsi volt, így Harvey úgy is el tudta látni az irodai feladatait, hogy közben akár havi három hetet is az amisz testvérekkel prédikált. Időről időre kerületfelvigyázóként is szolgált, amihez hozzátartozott, hogy előadásokat tartott a kongresszusokon. Az amisz testvérek azt is értették volna, ha japánul beszél, de a kormány csak kínai nyelvű vallásos összejöveteleket engedélyezett. Így hát Harvey nehézkesen bár, de kínaiul tartotta az előadásait, egy testvér pedig amiszra tolmácsolta őket.

Tajvanon statárium volt érvényben, ezért a kongresszusok megtartása engedélyhez volt kötve. Az engedélyeket nem volt könnyű beszerezni, és a rendőrség sokszor késlekedett az ügyintézéssel. Ha még a kongresszus hetében sem kaptuk meg az engedélyt, Harvey bement a rendőrségre, és addig ült ott, amíg ki nem állították a dokumentumot. Ez a taktika bevált, mivel kínosnak érezték, hogy megvárakoztatnak egy külföldit.

Azokon a heteken, amikor a testvérekkel prédikáltunk, általában több mint egy órát gyalogoltunk, hegyeken és folyókon keresztül. Még most is emlékszem az első hegymászásomra. Miután gyorsan megreggeliztünk, fél hatkor buszra szálltunk, és elmentünk egy távoli faluba. Átkeltünk egy széles folyómedren, majd pedig felkapaszkodtunk egy hegyre. A kaptató olyan meredek volt, hogy mászás közben az előttem haladó testvérnek csak a lábát láttam.

Azon a délelőttön Harvey helyi testvérekkel ment a szolgálatba, én pedig egyedül prédikáltam egy kis falucskában, ahol japánul beszéltek. Mire egy óra lett, nagyon kimerültem, mivel már órák óta semmit sem ettem. Amikor végre találkoztam Harvey-val, a többi testvér már elment. Harvey elcserélt néhány folyóiratot három tojásra. Megmutatta, hogyan tudom kiszívni a belsejét, ha kilyukasztom mindkét végét. Bár nem tűnt valami gusztusosnak, megettem egyet. De kié legyen a harmadik tojás? Harvey úgy érezte, hogy nem lenne ereje lecipelni engem a hegyről, ha elájulnék az éhségtől, úgyhogy én kaptam meg.

Az egyik körzetkongresszus előtt egy nem mindennapi helyzet állt elő. Egy testvérnél szálltunk meg, közvetlenül a királyságterem mellett. Az amisz kultúrában nagyon fontos a fürdés, ezért a körzetfelvigyázó felesége mindent előkészített nekünk, hogy meg tudjunk mosakodni. Mivel Harvey elfoglalt volt, azt mondta, hogy menjek nyugodtan elsőnek. A testvérnő odakészített két vödröt hideg, illetve forró vízzel töltve, és egy üres lavórt. Csak azon lepődtem meg, hogy az udvarra tette őket, pedig oda át lehetett látni a királyságteremből, ahol a testvérek már készülődtek a kongresszusra. Kértem tőle valami függönyszerűséget, mire ő hozott egy átlátszó fóliát. Arra gondoltam, hogy elbújok a ház mögötti árnyékos részen, de ott libák nyújtogatták át a nyakukat a kerítésen, és biztos megcsíptek volna, ha túl közel megyek. Végül erre jutottam: „A testvérek úgysem vesznek észre, olyan elfoglaltak. És ha nem mosakszom meg, azzal megsértem a helyieket. Akkor hát gyerünk!”

Harvey felismerte, hogy az amisz testvérek előrehaladását gátolja, hogy sokuk írástudatlan, és nincsenek kiadványaik. Mivel akkortájt kezdett elterjedni az amisz nyelv írott formája latin betűkkel, kézenfekvőnek tűnt, hogy a saját nyelvükön tanítsuk meg olvasni a testvéreket. Ez nem kis erőfeszítéssel járt, de végül sikerült elérni, hogy a testvérek önállóan is tudjanak tanulmányozni. Az amisz kiadványok az 1960-as évek végétől váltak elérhetővé. Az Őrtorony 1968-tól jelenik meg ezen a nyelven.

Mivel a kormány csak kínai nyelvű kiadványok terjesztését engedélyezte, az amisz Őrtornyot különféle formátumokban jelentettük meg. Például egy ideig kétnyelvű, mandarin–amisz kiadást használtunk. Ezzel azt a benyomást keltettük a gyanakvó kívülállókban, hogy kínaira tanítjuk a helyi lakosokat. Jehova szervezete azóta rengeteg kiadványról gondoskodott amisz nyelven, hogy segítsen ezeknek a kedves embereknek megismerni a bibliai igazságot (Csel 10:34, 35).

Az 1960-as és ’70-es években sok amisz testvér élete nem volt összhangban Isten elvárásaival. Nem értették teljesen a bibliai alapelveket, és emiatt erkölcstelenül éltek, lerészegedtek, dohányoztak és bételdiót rágtak. Harvey számos gyülekezetet meglátogatott, hogy segítsen a testvéreknek megérteni Jehova gondolkodásmódját. Az egyik ilyen utunk során éltük át a bevezetőben említett kalandot.

Az alázatos testvérek készek voltak változtatni, de sokan mások sajnos nem voltak erre hajlandóak. Ezért a tajvani hírnökök száma 20 év alatt 2450-ről 900-ra csökkent. Nagyon szomorú volt ezt látni. De tudtuk, hogy Jehova csak egy tiszta szervezetet áld meg (2Kor 7:1). Idővel a gyülekezetek meg lettek tisztítva, és Jehova áldásának köszönhetően Tajvanon most már több mint 11 000 hírnök tevékenykedik.

Az 1980-as évektől kezdve egyre jobban megerősödtek az amisz gyülekezetek, így Harvey több időt tudott tölteni a kínai területen. Nagy örömet szerzett neki, hogy számos testvérnő férjének tudott segíteni, hogy Jehova szolgája legyen. Emlékszem, milyen boldogan mesélte, amikor először hallotta imádkozni az egyik ilyen férjet. És én is hálás vagyok, hogy sok őszinte tanulmányozónak segíthettem közel kerülni Jehovához. Még abban az örömben is részem volt, hogy a tajvani Bételben együtt szolgálhattam az egyik volt tanulmányozóm fiával és lányával.

Sajnos ma már egyedül élek. 2010. január 1-jén az én drága Harvey-m elvesztette a rákkal folytatott küzdelmet. Majdnem 59 évig voltunk házasok, és Harvey közel 60 évet töltött a teljes idejű szolgálatban. Még ma is borzasztóan hiányzik. De jó érzés arra gondolni, hogy támogathattam őt két csodálatos országban a prédikálómunka kezdeti időszakában. És megtanultunk két nehéz ázsiai nyelven beszélni, sőt, Harvey még írni is!

Néhány évvel később a vezetőtestület úgy döntött, hogy az idős korom miatt az lesz nekem a legjobb, ha visszatérek Ausztráliába. Nem akartam elmenni Tajvanról. De Harvey megtanította, hogy soha ne mondjak nemet Jehova szervezetének, úgyhogy szót fogadtam. Igazából a költözés valóban jó döntésnek bizonyult.

Jelenleg az ausztrálázsiai fiókhivatalban szolgálok, a hétvégéken pedig az egyik közeli gyülekezettel tevékenykedem. Élvezem, amikor a Bételben japán és kínai nyelven tarthatok körbevezetést. És persze nagyon várom a megígért feltámadást, tudva, hogy Harvey, aki soha nem mondott nemet Jehovának, biztos helyen van az ő emlékezetében (Ján 5:28, 29).