ÉLETTÖRTÉNET
Egész életemben boldogan szolgáltam Jehovát
TIZENNYOLC évesen kezdtem a kanadai Bételben dolgozni, 1958-ban. Először a nyomdában padlót takarítottam, aztán pedig azt a gépet kezeltem, amelyik a folyóiratok szélét vágta le. Nagyon boldog voltam, hogy a Bételben lehetek.
A következő évben bejelentették a Bétel-családnak, hogy önkéntesekre lenne szükség a Dél-afrikai Köztársaságban, mert az ottani fiókhivatalban beüzemelnek egy új rotációs nyomdagépet. Én is jelentkeztem, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy kiválasztottak. Rajtam kívül még három testvér kapott meghívást: Dennis Leech, Bill McLellan és Ken Nordin. Tájékoztattak minket, hogy a jegyünk csak oda szól.
Felhívtam anyukámat: „Anya, nagy hírem van: megyek Dél-Afrikába!” Mivel szűkszavú asszony volt, nem sok mindent mondott erre, de tudtam, hogy támogat, mert erős volt a hite, és mindig Jehova volt az első neki. Bár apával együtt szomorúak voltak, hogy olyan messzire kerülök, egy szóval sem ellenezték a döntésemet.
IRÁNY DÉL-AFRIKA!
Én és a három másik testvér a brooklyni Bételben három hónapos képzést kaptunk a forró ólmos szedőgép kezelésére, amelyet a magasnyomtatáshoz használtak. Aztán felszálltunk egy Fokvárosba tartó teherhajóra. Onnan még egy hosszú vonatút várt ránk Johannesburgig. Este indultunk, és hajnalban álltunk meg először egy poros kisvárosban, a Karoo nevű félsivatagos területen. Nagyon meleg volt, és ahogy kíváncsiskodva kinéztünk az ablakon, azon gondolkodtunk, hogy vajon mibe vágtuk a fejszénket. Később, amikor visszalátogattunk erre a környékre, már nagyon tetszettek ezek a kedves, békés városkák.
Néhány évig a lenyűgözően bonyolult linotype gépet kezeltem, amely a betűszedést végezte az Őrtoronyhoz és az Ébredjetek!-hez. Sok afrikai nyelven nyomtattuk a folyóiratokat, és nemcsak a helyi gyülekezetek számára, hanem sok más afrikai országnak is. Az új nyomdagép valóban jó szolgálatot tett, ezért úgy éreztük, hogy nem hiába utaztuk át a fél világot.
Később irodai munkát kaptam azon az osztályon, amely a kiadványok fordításával, nyomtatásával és szállításával foglalkozott. Nagyon sokat dolgoztam, és tartalmasan teltek a mindennapjaim.
HÁZASSÁG ÉS ÚJ MEGBÍZATÁS
1968-ban feleségül vettem egy úttörő testvérnőt, Laura Bowent, aki a Bétel közelében lakott, és a fordítói osztálynak is besegített, mert tudott gépelni. Akkoriban nem volt lehetőség arra, hogy az újdonsült házaspárok a Bételben maradjanak, ezért kineveztek minket különleges úttörőknek. Mivel a Bételben tíz éven át nem volt gondom a szállásra és az élelemre, egy kicsit aggódtam, hogy vajon hogy fogunk kijönni a különleges úttörői juttatásból. Havonta fejenként 25 randot kaptunk – ami akkor 35 dollárnak felelt meg –, de csak akkor, ha teljesítettük a kitűzött célt az órákkal, az újralátogatásokkal és a kiadványterjesztéssel kapcsolatban. Ebből kellett fedeznünk a lakhatásunkat, az élelmünket, az utazásunkat, valamint az orvosi és egyéb kiadásainkat.
A megbízatásunk egy kis csoportba szólt Durban közelében, az Indiai-óceán partján. Azon a vidéken rengeteg indiai ember élt. A többségük olyan munkások leszármazottja volt, akik az 1800-as évek végén érkeztek, hogy a cukoriparban dolgozzanak. Bár amikor odakerültünk, már sokféle munkát végeztek, megőrizték a kultúrájukat, beleértve a finom currys ételek készítését. És ami nekünk könnyebbség volt, hogy beszéltek angolul.
Akkoriban a különleges úttörőknek havonta 150 órát kellett tölteniük a szolgálatban. Ezért Laurával az első napra hat órát terveztünk be. Forró és párás idő volt. Mivel nem volt egyetlen újralátogatásunk vagy bibliatanulmányozásunk sem, tudtuk, hogy egész nap házról házra fogunk menni. Miután már egy ideje prédikáltunk, ránéztem az órámra – még csak 40 perc telt el! Komoly kétségeim merültek fel afelől, hogy vajon menni fog-e ez nekünk.
De aztán hamar belerázódtunk a szolgálatba. Mindennap készítettünk magunknak szendvicset, és egy termoszban levest vagy kávét is vittünk. Időnként tartottunk egy kis szünetet, és behúzódtunk a Volkswagenünkkel egy fa árnyékába. Ilyenkor gyakran bájos indiai gyerekek csoportosultak körénk, és kíváncsiskodva figyeltek minket. Egy hét sem telt bele, és úgy éreztük, hogy az első két-három óra után már csak úgy repül az idő.
Nagyon élveztük, hogy megoszthatjuk a Biblia igazságát a területünkön élő emberekkel. Azt tapasztaltuk, hogy az indiaiak vendégszeretőek, tisztelettudóak, kedvesek és istenfélőek. Sok hindu ember szívesen meghallgatott minket, és örömmel tanultak Jehováról, Jézusról, a Bibliáról, a békés új világról és a feltámadásról. Egy év elteltével már húsz bibliatanulmányozásunk volt, és mindennap meghívott minket ebédre valamelyik érdeklődő család. Igazán szép időszak volt.
Ám hamarosan egy új feladattal bíztak meg minket: a körzetmunkába kerültünk a gyönyörű Indiai-óceán partvidékén. Miközben részt vettünk a szolgálatban a hírnökökkel, és bátorítottuk őket, minden héten más-más családnál laktunk. Élveztük, hogy játszhatunk a gyerekeikkel és a háziállataikkal, és úgy éreztük, mintha családtagok lennénk. Két csodás év telt el így. Aztán váratlanul felhívtak minket a Bételből, és elmondták, hogy szeretnék, ha visszatérnénk a fiókhivatalba. Azt válaszoltam, hogy nagyon jól érezzük magunkat a jelenlegi megbízatásunkban. De persze készek voltunk elvállalni bármit, amire Jehova megkért minket.
ÚJRA A BÉTELBEN
A szolgálati osztályon kaptam munkát, ahol sok tapasztalt testvérrel dolgozhattam együtt. Akkoriban úgy volt, hogy miután a körzetfelvigyázó elküldte a jelentését egy-egy gyülekezetről, a fiókhivatal írt egy levelet az adott gyülekezetnek, hogy bátorítsa a testvéreket, és ha szükséges, tanácsokkal lássa el őket. Ez bizony rengeteg munkát adott az osztályunkon dolgozó titkároknak,
akik a xhosza, zulu és más nyelvű jelentéseket angolra fordították, a leveleket pedig angolról az afrikai nyelvekre. Nagyra értékeltem ezeknek a szorgalmas fordítóknak a munkáját, akik abban is segítettek, hogy belelássak a fekete testvéreink nehézségeibe.Azokban az években a Dél-afrikai Köztársaságban az apartheidrendszer volt érvényben. A különböző rasszok elkülönített területeken éltek, és nem igazán jártak össze egymással. A fekete testvéreink a saját nyelveiken prédikáltak, és ezeken a nyelveken tartották az összejöveteleiket is.
Nem sok fekete afrikai embert ismertem, mert mindig angol nyelvű területen szolgáltam. Most azonban volt alkalmam megismerni az ő kultúrájukat is. Megtudtam, hogy milyen nehézségekkel küzdenek a testvéreink a helyi szokások és vallásos hiedelmek miatt. Nagy bátorságra volt szükségük, hogy szakítsanak a Bibliával ellentétes hagyományokkal és a spiritiszta gyakorlatokkal, mivel ellenségeskedésre számíthattak a családjuk és a helybeliek részéről. Vidéken sokan nagyon szegények és iskolázatlanok voltak, de tisztelték a Bibliát.
Kiváltságomban állt segíteni néhány olyan jogi ügyben, amely a vallásszabadságunkat és a semlegességünket érintette. Nagyon buzdító volt látni, hogy a Tanú-gyerekek milyen bátran kiállnak a hitükért. Sokukat kicsapták az iskolából, amiért nem vettek részt az imádkozásban és a vallásos énekek éneklésében.
Az egyik kis afrikai országban, Szváziföldön a testvérek egy másik próbával kerültek szembe. Amikor meghalt II. Sobhuza király, elvárták, hogy az országban az összes férfi borotváltassa magát kopaszra, a nők pedig nyírassák rövidre a hajukat, hogy így fejezzék ki a gyászukat. Mivel ez a szokás kötődött az ősök imádatához, a testvéreink nem vettek részt benne, és ezért sokukat meghurcolták. Nagyon megható volt, hogy mennyire ragaszkodnak Jehovához. Szóval az afrikai testvéreinktől sokat tanultunk a Jehova iránti hűségről és a türelemről, és ez megerősítette a hitünket.
VISSZAKERÜLÖK A NYOMDÁBA
1981-ben megkértek, hogy segítsek a nyomtatás számítógépesítésében. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, mert rengeteget változtak a nyomtatási módszerek. Egy helyi ügynök felajánlott a fiókhivatalnak egy fényszedőgépet kipróbálásra. Elégedettek voltunk vele, ezért a kilenc linotype gépünket lecseréltük öt fényszedőgépre. Ezenkívül beüzemeltünk egy új rotációs ofszet nyomdagépet. Ezek a változások igencsak felgyorsították a munkát.
A fejlődés abban is megmutatkozott, hogy a tördeléshez elkezdtük használni a MEPS-et, a soknyelvű elektronikus kiadványszerkesztő rendszert. Mennyi minden változott az ormótlan és lassú linotype gépek kora óta, amelyek miatt mi négyen Kanadából Dél-Afrikába kerültünk! (Ézs 60:17). Időközben mind a négyen megnősültünk, és buzgó úttörő testvérnőket vettünk feleségül. Bill és én a Bételben szolgáltunk, Ken és Dennis pedig családot alapított a közelben.
A fiókhivatalunkban egyre több lett a munka. Újabb és újabb nyelvekre fordítottuk le a kiadványainkat, amelyeket itt nyomtattunk, és elszállítottunk más fiókhivataloknak. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van egy nagyobb Bételre. Az új fiókhivatal Johannesburgtól nyugatra, egy szép fekvésű területen épült fel, és 1987-ben adtuk át. Nagy öröm számomra, hogy végig ott lehettem ebben az időszakban, és hogy évekig a fiókbizottság tagjaként szolgálhattam.
ISMÉT VÁLTOZIK A MEGBÍZATÁSUNK
2001-ben nagy meglepetés ért: megkértek, hogy szolgáljak az egyesült államokbeli fiókbizottságban, amely akkor alakult meg. Bár nehéz volt otthagyni a munkánkat és a barátainkat, izgatottan vártuk, hogy milyen lesz az amerikai Bétel-család tagjainak lenni.
Mivel Laura anyukája már idősödött, aggódtunk miatta, mert tudtuk, hogy New Yorkból nem igazán fogunk tudni segíteni neki. De Laura három húga kedvesen felajánlotta, hogy gondoskodik róla. Azt mondták, hogy bár ők maguk nem tudnak teljes időben szolgálni, ezzel szeretnének támogatni minket, hogy folytatni tudjuk a szolgálatunkat. Nagyon-nagyon hálásak vagyunk nekik ezért.
Az én családomban is hasonló volt a helyzet. Miután az édesapám meghalt, az édesanyám a bátyámékhoz került Torontóba. Több mint húsz évig ők viseltek gondot rá. Nem sokkal azután halt meg, hogy mi megérkeztünk New Yorkba. Igazi áldás, ha a családtagjaink készek változtatni az életükön azért, hogy olyan feladatokat vállaljanak el, amelyek néha igen megterhelőek.
Az Egyesült Államokban a Bételben a munkám néhány évig a kiadványok előállításához kötődött, amely idővel még modernebb és még egyszerűbb lett. Aztán átkerültem a beszerzési osztályra, és most is ott dolgozom. Nagyon örülünk, hogy húsz éve itt lehetünk ebben a nagy fiókhivatalban, ahol mintegy 5000 Bétel-család-tag és 2000 bejáró munkás szolgál.
Hatvan évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen színes és tartalmas lesz az életem. Laura mindig teljes szívvel támogatott. Nagy kiváltságnak tartjuk, hogy sokféle feladatot láthattunk el, és rengeteg értékes embert ismerhettünk meg, például, amikor azzal bíztak meg minket, hogy látogassunk el a világ különböző pontjain lévő Bételekbe, és buzdítsuk a testvéreket. Most, hogy már túl vagyok a 80-on, kevesebbet kell dolgoznom, mert vannak fiatal, rátermett testvérek, akik ellátják a munkát.
Milyen találóan fogalmazott az egyik zsoltáríró: „Boldog nemzet az, melynek Istene Jehova” (Zsolt 33:12). Nagyon hálás vagyok, hogy én is ennek a boldog népnek a tagjaként szolgálhatom Jehovát.