Mielőtt folytatnám a történetet, hadd meséljem el, hogyan kezdtem el a teljes idejű szolgálatot.

1942-ben születtem a festői szépségű Curaçao szigetén, amely a Karib-térségben található. Az édesapám Suriname-ból származott, és a megélhetés miatt költözött a szigetre. Pár évvel a születésem előtt itt ismerte meg az igazságot, és ő lett az egyik első Jehova Tanúja. a Lelkiismeretesen hétről hétre tanulmányozta a Bibliát velünk, gyerekekkel, pedig nem könnyítettük meg a dolgát. Aztán amikor 14 éves lettem, visszaköltöztünk Suriname-ba, hogy apukám gondoskodni tudjon az idősödő anyukájáról.

Suriname-ban a helyi gyülekezetben összebarátkoztam olyan fiatalokkal, akik nagyon buzgón szolgálták Jehovát. Egy kicsit idősebbek voltak, mint én, és hatalmas lelkesedéssel meséltek a szolgálatban szerzett élményeikről. Láttam, hogy milyen boldoggá teszi őket az úttörőszolgálat. Az összejövetelek végén sokszor hosszasan beszélgettünk bibliai témákról – volt, hogy kint a csillagos ég alatt. Ez az építő társaság arra ösztönzött, hogy komolyan átgondoljam a céljaimat. Arra jutottam, hogy azt szeretném, hogy az én életem is Jehova szolgálatáról szóljon. Így hát 16 évesen megkeresztelkedtem, majd pedig 18 évesen általános úttörő lettem.

Fiatal úttörőként sok értékes dolgot tanultam, amelynek az egész életemben hasznát vettem. Az egyik ilyen az, hogy milyen fontos képezni másokat. A szolgálatom elején egy misszionárius testvér, Willem van Seijl a szárnyai alá vett. b Sokat tanultam tőle arról, hogy hogyan kell ellátni bizonyos gyülekezeti feladatokat. Nem is sejtettem, hogy milyen hamar  szükségem lesz a tanultakra. A következő évben kineveztek különleges úttörőnek. Felelősségteljes feladatokat kellett ellátnom elszigetelt csoportokban az esőerdő mélyén. A mai napig hálás vagyok azoknak a testvéreknek, akik foglalkoztak velem. Igyekszem követni a példájukat, és nem sajnálom az időt rá, hogy képezzek másokat.

Az is a javamra vált, hogy megtanultam egyszerűen élni és előre tervezni. A különlegesúttörő-társammal gondosan be kellett osztanunk azt a kis pénzt, amelyet a kiadásaink fedezésére kaptunk. Ezért minden hónap elején megbeszéltük, hogy mire lesz szükségünk. Aztán az egyikünk megtette a hosszú utat a fővárosba, hogy beszerezzen mindent. Amit vásároltunk, egyenlően el kellett osztanunk minden hétre, hogy a hónap végéig kitartson. Ha valami mégis elfogyott, az esőerdőben nem igazán számíthattunk másokra. Az, hogy már fiatalon megtanultam ilyen egyszerűen élni és megtervezni a dolgokat, egész életemben segített, hogy Jehova szolgálatára összpontosítsak.

A harmadik dolog, amelyet megtanultam, hogy milyen fontos az embereket a saját nyelvükön tanítani. Gyerekként több nyelvet is elsajátítottam: a hollandot, az angolt, a papiamentut és a sranant, amely a legelterjedtebb nyelv Suriname-ban. Mégis azt tapasztaltam, hogy az esőerdőben élő emberek sokkal jobban reagáltak a jó hírre, ha az anyanyelvükön beszéltem nekik. Némelyik ilyen nyelv igencsak feladta a leckét, például a saramaccan, amelyben nagy jelentősége van a magas és mély tónusoknak. De megérte az erőfeszítést, hogy megtanuljam ezeket a nyelveket. Így sokkal több embernek tudtam segíteni, hogy megismerjék az igazságot.

Persze előfordultak kellemetlen helyzetek. Egyszer például meg akartam kérdezni egy saramaccan nyelvet beszélő bibliatanulmányozótól, hogy hogy van, mert tudtam, hogy fáj a hasa. De kiderült, hogy valójában azt kérdeztem ettől a hölgytől, hogy terhes-e. Mondanom sem kell, hogy ez nem igazán tetszett neki. De az ilyen kisebb kudarcok ellenére, bárhol szolgáltam is, mindig igyekeztem a helyi nyelven beszélni az emberekkel.

1970-ben kineveztek körzetfelvigyázónak. Abban az évben diavetítéseket tartottunk sok kis elszigetelt csoportnak az esőerdőben. A program címe az volt, hogy „Látogatás Jehova Tanúi világközpontjába”. Az utazáshoz néhány testvérrel bepakoltunk egy hosszú, keskeny csónakba, és a folyókon jutottunk el a falvakba. A csónak jól meg volt pakolva a generátorral, benzineskannával, petróleumlámpákkal és a diavetítő-felszereléssel. Amikor megérkeztünk valahova, ezeket mind oda kellett cipelnünk a helyszínre. De mégsem ez a sok munka hagyott bennem mély nyomot, hanem az, hogy mennyire tetszett az embereknek a diavetítés. Nagy öröm volt, hogy megismertethettem velük Jehovát és szervezetének a földi részét. Bármennyi fáradsággal is járt  Jehova szolgálata, a tőle jövő áldások mindent felülmúltak.

Bár egyértelműen voltak előnyei az egyedülállóságnak, úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy társra, akivel örökké szolgálhatom Jehovát. Elkezdtem rendszeresen azért imádkozni, hogy találjak egy olyan testvérnőt, aki örömmel tudna támogatni a szolgálatban a kényelmetlenségek ellenére. Körülbelül egy év múlva udvarolni kezdtem egy önfeláldozó különleges úttörőnek, Ethelnek. Neki már gyerekkora óta Pál apostol volt a példaképe, és ő is ugyanolyan odaadóan akarta szolgálni Jehovát. 1971-ben összeházasodtunk, és házaspárként folytattuk az utazómunkát.

Ethel szerény körülmények között nőtt fel, ezért könnyen tudott alkalmazkodni a szolgálathoz az esőerdőben. Amikor elindultunk meglátogatni egy-egy gyülekezetet, nagyon kevés dolgot vittünk magunkkal. A folyóban fürödtünk, és ott mostuk ki a ruháinkat is. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy mindent megegyünk, amit elénk tesznek: leguánt, piranhát vagy bármi mást, amit elejtettek az esőerdőben, vagy kifogtak a folyóból. Ha nem volt tányér, banánlevélről ettünk. Ha nem voltak evőeszközök, a kezünket használtuk. Ethellel úgy érezzük, hogy azok az áldozatok, amelyeket együtt hoztunk Jehováért, igazán szorosra fonták a hármas kötelékünket (Préd 4:12). Semmire sem cserélnénk el a közös élményeinket!

A bevezetőmben említett történet is akkor volt, amikor visszatértünk az egyik elszigetelt csoporttól. A csónakunk víz alá merült, de csak egy rövid időre, aztán gyorsan visszajött a felszínre. Volt rajtunk mentőmellény, és nem estünk ki a csónakból, de az teljesen megtelt vízzel. Ezért az ennivalónkat ki kellett borítanunk az edényekből, és azokkal mertük ki a vizet.

 Mivel nem maradt semmi élelmünk, megpróbáltunk horgászni, ahogy haladtunk tovább a folyón, ám semmit sem fogtunk. Ezért hát imádkoztunk Jehovához, hogy adja meg nekünk az aznapi ennivalót. Ezután, alighogy az egyik testvér bedobta a horgot, máris kifogott egy halat, amely elég nagy volt ahhoz, hogy mind az öten jóllakjunk belőle aznap este.

Miután már öt évet töltöttünk az utazómunkában, egy váratlan fordulat állt be. Megtudtuk, hogy Ethel babát vár. Ennek nagyon örültünk, de persze sok kérdés is felvetődött bennünk a jövőt illetően. Ethellel arra vágytunk, hogy ha csak lehetséges, folytassuk a teljes idejű szolgálatot. A fiunk, Ethniël 1976-ban született meg. Két és fél évre rá pedig lett még egy fiunk, Giovanni.

Mivel Suriname-ban kevés volt a körzetfelvigyázó, a fiókhivatal úgy döntött, hogy családapaként is folytathatom az utazómunkát. Amíg a fiúk kisebbek voltak, olyan körzeteket kaptam, amelyekben kevesebb gyülekezet volt. Egy-egy hónapban két-három hétig a gyülekezeteket látogattam, a fennmaradó időben pedig úttörőként szolgáltam az otthoni gyülekezetünkben. Amikor közeli helyekre látogattam el, általában magammal vittem a családot is. De amikor az esőerdőben lévő gyülekezeteket és körzetkongresszusokat szolgáltam ki, mindig egyedül mentem.

Nagyon jól kellett beosztanom az időmet, hogy minden felelősségemnek eleget tudjak tenni. Figyeltünk rá, hogy sose maradjon el a közös családi tanulmányozás. Amikor elutaztam az esőerdőbe, Ethel tanulmányozott a fiúkkal. De hacsak lehetett, mindent együtt csináltunk. Rendszeresen időt szakítottunk a kikapcsolódásra is, például együtt játszottunk vagy kirándultunk. Sokszor éjszakába nyúlóan készültem a gyülekezeti feladataimra. Ethel pedig olyan volt, mint az a szorgalmas feleség, akiről a Példabeszédek 31:15 beszél: már napkelte előtt fenn volt, hogy elkészítse a reggelit, így együtt tudtunk enni, és meg tudtuk beszélni a napiszöveget, mielőtt a fiúk elmentek az iskolába. Nagyon értékelem, hogy olyan önfeláldozó feleségem lehet, aki segített minden területen helytállni.

 Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megszerettessük a fiainkkal Jehovát és a szolgálatot. Azt szerettük volna, hogy ők is a teljes idejű szolgálatot tegyék az életcéljukká. De persze nem lett volna jó, hogyha úgy érzik, hogy ez rájuk van erőltetve. Azt akartuk, hogy ez az ő saját elhatározásuk legyen. Sokat beszéltünk nekik arról, hogy mennyi örömet ad a teljes idejű szolgálat. Nem hallgattuk el a nehézségeket, de arra helyeztük a hangsúlyt, hogy mennyire megáldotta Jehova a családunkat. Arról is gondoskodtunk, hogy a fiaink olyan testvérekkel tudjanak barátkozni, akiknek Jehova a legfontosabb.

Elmondhatom, hogy Jehova mindig gondoskodott a családunkról. Persze én is megtettem a magam részét. Jól jött, hogy már fiatal úttörőként megtanultam előre tervezni és beosztani a pénzt. De volt, hogy bárhogy igyekeztünk is, nem telt mindenre. Ilyenkor mindig kaptunk segítséget, és biztos vagyok benne, hogy ezt Jehovának köszönhettük. Például igen nehéz időszak volt, amikor harcok dúltak az országban az 1980-as évek vége és a 90-es évek eleje között. Előfordult, hogy még a legalapvetőbb dolgokat is nehéz volt beszerezni. De Jehova ilyenkor sem hagyott cserben minket (Máté 6:32).

Jehova egész életünkben törődött velünk, és a szolgálata mély megelégedettséggel töltött el minket. A fiaink is mindig az öröm forrásai voltak, és megtiszteltetésnek tartjuk, hogy megismertethettük velük Jehovát. Rendkívül boldogok vagyunk, hogy ők is a teljes idejű szolgálatot választották. Mindketten teokratikus iskolákat végeztek, most pedig a feleségeikkel együtt a suriname-i fiókhivatalban szolgálnak.

Ethellel már igencsak benne vagyunk a korban, de továbbra is elfoglaltak vagyunk különleges úttörőkként. Igazából annyi a tennivalónk, hogy még mindig nem volt időm megtanulni úszni. De ezt egy cseppet se bánom. Ha visszatekintek az életemre, biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb döntést hoztam meg fiatalon, amikor elhatároztam, hogy Jehova szolgálatának fogok élni.