A családunk Torontóban élt. Apukám lelkész volt a Kanadai Egyesült Egyháznál, ezért a húgommal minden héten el kellett mennünk a vasárnapi iskolába. Utána 11 órától részt vettünk az istentiszteleten, délután pedig anyával mentünk a királyságterembe. Hamar felismertük, mekkora különbség van a két vallás között.

Anyukám beszélt az igazságról a régi barátainak, Bob és Marion Hutchesonnek, és ők is Jehova Tanúi lettek. Amikor 1958-ban a három fiukkal elmentek a New York-i „Isteni akarat” nemzetközi kongresszusra, engem is magukkal vittek. Akkor bele sem gondoltam, hogy ez milyen nagy áldozat a részükről. De így utólag nagyon hálás vagyok nekik, mivel az a nyolcnapos kongresszus életem egyik legszebb élménye.

Tizenéves koromban egy farmon éltünk. Nagyon szerettem az állatokat, ezért az állatorvosi pályát fontolgattam. Anyukám elmondta a tervemet az egyik vénnek, aki aztán kedvesen elbeszélgetett velem. Arra ösztönzött, hogy gondoljam át, hogy most, az utolsó napokban milyen hatással lenne a Jehovával ápolt kapcsolatomra, ha évekig lekötnének az egyetemi tanulmányaim (2Tim 3:1). Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek egyetemre.

Ám továbbra is ott volt a kérdés, hogy mihez kezdjek a középiskola után. Az úttörőzésre nem gondoltam, mivel nem igazán szerettem a szolgálatot, bár minden hétvégén részt vettem benne. Ezenkívül a nem Tanú apukám és a nagybátyám is más célra  ösztönzött. Azt ajánlották, hogy dolgozzak teljes időben egy nagy biztosítótársaságnál Torontóban. Mivel a bácsikám vezető beosztásban volt ott, elfogadtam az állást.

Folyamatosan túlóráztam, és sok időt töltöttem világiakkal, ezért elhanyagoltam az összejöveteleket és a szolgálatot. Eleinte a nem Tanú nagypapámmal éltem, de miután meghalt, el kellett költöznöm.

A Hutcheson család ekkor is befogadott, mint annak idején, amikor a kongresszusra mentünk. A szülők olyanok voltak nekem, mintha a saját szüleim lennének, és segítettek megerősödnöm az igazságban. 1960-ban az egyik fiukkal, Johnnal együtt én is megkeresztelkedtem. John elkezdte az úttörőzést, és ez rám is nagyon jó hatással volt. Egyre többet mentem a szolgálatba. A gyülekezetben a testvérek felfigyeltek az előrehaladásomra, és idővel kineveztek a teokratikus szolgálati iskola szolgájának a.

1966-ban feleségül vettem Randi Berge-öt, egy buzgó úttörő testvérnőt, akinek szíve vágya volt, hogy szükségterületen szolgáljon. Az utazófelvigyázó sok figyelmet fordított ránk, és arra ösztönzött, hogy költözzünk Orilliába (Ontario). Mi pedig így is tettünk.

Randi lelkesedése a szolgálat iránt ragadós volt, úgyhogy a költözés után én is általános úttörő lettem. Nagyon élveztem, hogy érvelhetek a Bibliából, és láthatom, ahogy az emberek szeme felcsillan, amikor megértik az igazságot. Igazi ajándék volt, hogy segíthettünk egy házaspárnak abban, hogy megváltoztassák az életüket, és Jehova szolgáivá váljanak.

Egyszer, amikor Torontóba látogattam, találkoztam Arnold MacNamarával, egy felelős  testvérrel a Bételből. Megkérdezte, hogy szívesen lennénk-e különleges úttörők. „Hát persze, csak ne Québecben!” – vágtam rá. Hatással volt rám az angolul beszélő kanadaiak előítélete a francia nyelvű québeciekkel szemben. Québecben akkoriban zavargások voltak, mivel egy politikai mozgalom Québec függetlenségét szorgalmazta.

Arnold ezt válaszolta: „Jelenleg csak Québecbe nevezünk ki különleges úttörőket.” Ezek után beleegyeztem, hogy odaküldjenek minket. Tudtam, hogy Randi már amúgy is eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne ott szolgálni. Később pedig bebizonyosodott, hogy ez volt életünk egyik legjobb döntése.

Részt vettünk egy öthetes francia nyelvtanfolyamon, majd egy másik házaspárral Rimouskiba költöztünk, úgy 540 kilométerre északkeletre Montrealtól. Persze, jócskán volt még mit csiszolnunk a franciatudásunkon. Amikor egy összejövetelen felolvastam a bejelentéseket a közelgő kongresszussal kapcsolatban, azt mondtam, hogy rengeteg „struccküldöttet” várunk. Valójában osztrák küldöttekről volt szó.

Rimouskiban csatlakozott hozzánk négy buzgó egyedülálló testvérnő, illetve a Huberdeaus család a két lányukkal. Ez a család kibérelt egy hétszobás házat, és ez lett az úttörőbázisunk. „Fehér Háznak” hívtuk, mivel ennek is fehér homlokzata és oszlopai voltak. Általában 12-14-en laktunk itt. Különleges úttörőkként Randivel szolgálatban voltunk délelőtt, délután, és esténként is. Örültünk, hogy mindig akadt társunk, még a hideg téli estéken is.

Az úttörőtársainkkal nagyon közel kerültünk egymáshoz; olyanok lettünk, mint egy igazi család. Volt, hogy együtt ücsörögtünk a tábortűz körül, vagy „pirognapot” tartottunk, amikor mindenki készített valamilyen töltött tésztát. Az egyik testvér tudott zenélni, úgyhogy szombat esténként együtt énekeltünk és táncoltunk.

A rimouski terület igazán gyümölcsöző volt. Nagy örömmel figyeltük, ahogy sok bibliatanulmányozó eljut a keresztelkedésig. Öt éven belül a gyülekezetünk létszáma úgy 35 főre emelkedett.

A Québecben töltött időszak remek képzés volt. Jehova sokat segített nekünk a szolgálatban, és a fizikai szükségleteinkről is gondoskodott. Szívből megszerettük a francia ajkú embereket, a nyelvüket és a kultúrájukat, és így más kultúrákra is nyitottabbak lettünk (2Kor 6:13).

A fiókhivatal váratlanul megkért minket, hogy költözzünk Tracadie-be, Új-Brunswick tartomány keleti partjára. Úgy éreztük, hogy nem a legjobbkor jön ez a változás. Nem sokkal azelőtt kötöttünk szerződést egy albérletre, én részidőben tanítottam egy iskolában, több tanulmányozónk is épp akkor lett hírnök, és a kellős közepén voltunk az új királyságterem építésének.

Egész hétvégén imádkoztunk a költözéssel kapcsolatban, majd elmentünk Tracadie-be. Egészen más hely volt, mint Rimouski! De úgy voltunk vele, hogy ha Jehova azt szeretné, hogy ott szolgáljunk, akkor ott a helyünk. Próbára tettük őt, és ő el is gördített minden akadályt az utunkból (Mal 3:10). A költözés nehézségeit megkönnyítette,  hogy Randi egy remek társ – szellemi gondolkodású, jó a humorérzéke és önfeláldozó.

Az új gyülekezetben egyetlen vén volt rajtam kívül, Robert Ross. A feleségével, Lindával korábban úttörőztek, és Tracadie-ben maradtak azután is, hogy megszületett a kisfiuk. Szülőként sok feladatuk volt, mégis nagy szeretettel fogadtak minket, és lelkesek voltak a szolgálatban. Sokat tanultunk tőlük.

Miután két évet szolgáltunk Tracadie-ben, újabb meglepetés ért minket: meghívtak az utazómunkába. Hét éven át angol nyelvű körzetekben szolgáltunk, majd átkerültünk egy francia körzetbe, Québecbe. Az ottani kerületfelvigyázó, Léonce Crépeault testvér b mindig megdicsérte az előadásaimat, de aztán kedvesen megkérdezte: „Mit gondolsz, hogyan tehetted volna még gyakorlatiasabbá?” A személyre szabott tanácsai segítettek, hogy konkrétabban fogalmazzak, és egyszerűbben tanítsak.

Nagyon emlékezetes számomra az 1978-as montreali „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszus. Az élelmezési osztályon dolgoztam. Körülbelül 80 000 főre számítottunk, ráadásul pont akkor változott meg az élelmezés menete. Más eszközöket kellett használnunk, más volt a menü és az ételek elkészítési módja. Mintegy 20 hűtőkocsit használtunk, de ezek időnként felmondták a szolgálatot. És ha ez nem lett volna elég, első nap nem tudtuk időben elkezdeni a munkát, mivel a kongresszus előtt egy sportesemény volt, és éjfélig nem mehettünk be a stadionba. Azonban a sütőket már hajnalban be kellett indítanunk, hogy elkészítsük a reggelit. Ez egy igazán kimerítő megbízatás volt, de sokat tanultam a munkatársaimtól, akik érett, szorgalmas testvérek voltak, és akikkel sokat nevettünk. Sokukkal a mai napig megmaradt a barátság. Óriási öröm volt ott lenni ezen a mérföldkőnek számító kongresszuson Québecben, ahol az 1940-es és ‘50-es években kegyetlenül üldözték a testvéreinket.

A Montrealban tartott nagy létszámú kongresszusokon sokat tanultam a  felvigyázótársaimtól. Egyik évben David Splane volt a kongresszusfelvigyázó, aki most a vezetőtestületben szolgál. Nagyon jólesett, hogy egy későbbi kongresszuson, amikor én kaptam ezt a feladatot, David készségesen együttműködött velem.

2011-ben, 36 évnyi utazómunka után megkértek, hogy legyek oktató a gyülekezeti vének iskoláján. Ez azzal járt, hogy két év alatt 75 ágyban aludtunk. De megérte az áldozatot. Minden hét végén buzdító volt látni, hogy az iskolán résztvevő vének szíve túlcsordul a hálától, amiért a vezetőtestület ennyire odafigyel rájuk.

Később a királysághirdetők iskoláján oktathattam. A tanulókat sokszor megijesztette, hogy milyen feszes a tempó az iskolán: napi hét órát kell az iskolapadban ülni, aztán esténként még három órát tanulni, és heti négy-öt tanulói feladatra felkészülni. Az oktatótársammal mindig emlékeztettük őket, hogy ez csak akkor fog sikerülni, ha Jehova erejére támaszkodnak. És valóban, maguk a tanulók is meglepődtek, hogy Jehova segítségével jóval többre képesek, mint ahogy azt gondolták.

Anya őszintén törődött másokkal. Ez segített a tanulmányozóinak eljutni a keresztelkedésig. Sőt, idővel még apát is közelebb vonzotta az igazsághoz. Három nappal anya halála után a családunk nagy meglepetésére apa eljött a nyilvános előadásra. Onnantól kezdve 26 éven át rendszeresen ott volt az összejöveteleken. Bár sosem keresztelkedett meg, a vének elmondták, hogy mindig elsőként érkezett a terembe.

Anya ránk, gyerekekre is jó hatással volt. Mind a három húgom hűségesen szolgálja Jehovát a férjével együtt. Ketten közülük Bétel-szolgák – az egyikük Portugáliában, a másikuk Haitin.

Randivel most különleges úttörők vagyunk Hamiltonban (Ontario). Az utazómunkában sokakat elkísérhettünk az újralátogatásaikra és a tanulmányozásaikra. Most pedig nagyon élvezzük, hogy nekünk is vannak tanulmányozóink, és nyomon követhetjük az előrehaladásukat. Igazán közel kerültünk a helyi testvérekhez, és megerősíti a hitünket, ahogy látjuk, hogy Jehova megáldja őket a kedvező és a kedvezőtlen időszakokban is.

Rengeteget köszönhetünk azoknak, akik őszintén törődtek velünk. A példájuk arra ösztönzött, hogy mi is szívből törődjünk másokkal, és segítsünk nekik, hogy a legjobbat hozzák ki magukból (2Kor 8:16). Emlékszem egy családra, ahol az anyuka és a két gyerek is úttörő volt. Megkérdeztem az édesapát, hogy ő gondolkodott-e már az úttörőzésen. Azt mondta, hogy nem igazán, hiszen ő három úttörőről gondoskodik. Erre ezt kérdeztem: „Szerinted te jobban tudsz róluk gondoskodni, mint Jehova?” Arra ösztönöztem, hogy csatlakozzon a családjához, hogy neki is ugyanannyi örömben legyen része. Fél éven belül az apuka is elkezdte az úttörőzést.

Randivel továbbra is keressük a lehetőséget, hogy beszélhessünk „a jövő nemzedékének” Jehova csodálatos tetteiről (Zsolt 71:17, 18). Azt kívánjuk, bárcsak ugyanannyira élveznék Jehova szolgálatát, mint mi!