A szüleim a II. világháború alatt Észtországból Németországba költöztek. Én ott láttam meg a napvilágot. A születésem után pedig Kanadába költöztünk, Ottawa közelébe. Az első otthonunk egy fehérre meszelt tyúkól egyik szeglete volt. Szegénységben éltünk, de tojás minden reggel jutott az asztalra.

Egyik nap édesanyám találkozott Jehova Tanúival, és felolvasták neki a Jelenések 21:3, 4-et. Annyira meghatotta a vers, hogy elsírta magát. Az igazság magvai gyökeret eresztettek a szüleim szívében, és hamar eljutottak a keresztelkedésig.

Alig beszéltek angolul, az igazságot azonban nagyon komolyan vették. Édesapám majdnem minden szombaton elvitt engem és a húgomat, Sylviát a szolgálatba, még akkor is, ha előtte egész éjjel az öntödében dolgozott Sudburyben (Ontario). Emellett a családunk minden héten együtt tanulmányozta az Őrtornyot. Drága szüleim az én szívembe is elültették az Isten iránti szeretetet. Ennek hatására 1956-ban, 10 évesen megkeresztelkedtem. Valahányszor arra gondolok, hogy mennyire szerették a szüleim Jehovát, az mindig arra ösztönöz, hogy én is odaadóan szolgáljam őt.

A középiskola után háttérbe szorult Jehova az életemben. Úgy gondoltam, hogy ha úttörő lennék, sosem lenne annyi pénzem, hogy repülőre üljek, és világot lássak. Ezért egy helyi rádióállomáson helyezkedtem el lemezlovasként. Nagyon szerettem a munkámat, de mivel esténként kellett dolgoznom, gyakran hiányoztam az összejövetelekről. És az sem volt jó, hogy folyton világiakkal voltam együtt. Végül annyira bántott a lelkiismeret, hogy úgy döntöttem, változtatok az életemen.

Oshawába (Ontario) költöztem. Ott találkoztam Ray Normannel, a húgával, Leslivel és más úttörőkkel. Mindannyian nagy szeretettel fogadtak. Láttam, milyen boldogok, és ez arra indított, hogy elgondolkodjak az életemen. Buzdítottak az úttörőszolgálatra, és én bele is vágtam 1966 szeptemberében. Nagyon jól éreztem magam, és minden olyan jól alakult. De aztán hirtelen nagy változások történtek az életemben.

Még középiskolás koromban jelentkeztem a torontói Bételbe. Aztán később, amikor már javában  úttörőztem, meg is hívtak négy évre. De akkorra már nagyon megkedveltem Leslit, és féltem, hogy ha elmegyek, soha többé nem látom. Rengeteget imádkoztam, és végül mégiscsak elfogadtam a meghívást. Szomorú szívvel intettem búcsút Leslinek.

A Bételben először a mosodában dolgoztam, majd titkári munkát végeztem. Eközben Lesli különleges úttörő lett Gatineau-ban (Québec). Gyakran azon tűnődtem, vajon hogy lehet Lesli, és hogy jól döntöttem-e. Aztán egy igen kellemes meglepetés ért. Lesli bátyját, Rayt is meghívták a Bételbe, és szobatársak lettünk. Így ismét kapcsolatba kerültem Leslivel. Szépen fejlődött a kapcsolatunk, és végül a négyéves Bétel-szolgálatom utolsó napján, 1971. február 27-én házasságot kötöttünk.

Egy francia gyülekezetbe jelöltek ki minket Québecben. Aztán néhány év múlva megkértek, hogy szolgáljunk a körzetmunkában, pedig még csak 28 éves voltam. Nagyon fiatalnak és tapasztalatlannak éreztem magam ehhez. De a Jeremiás 1:7, 8 bátorságot öntött belém. Lesli pedig korábban többször is autóbalesetet szenvedett, és elég rossz alvó volt. Ezek miatt azon tűnődtünk, hogy vajon eleget tudunk-e tenni a megbízatásnak. Aztán Lesli ezt mondta: „Ha Jehova megkér minket valamire, legalább próbáljuk meg!” Így hát elfogadtuk a meghívást, és 17 évig örömmel végeztük az utazómunkát.

A rengeteg teendőm miatt sokszor nem jutott időm Leslire. Rá kellett jönnöm, hogy ez így nincs rendjén. Egyik hétfő reggel csengettek. Mikor kinyitottam az ajtót, csak egy kosár volt ott, benne egy abrosz, gyümölcs, sajt, bagett, egy üveg bor, poharak és a következő üzenet: „Vidd el a feleségedet piknikezni!” Bár gyönyörűen sütött a nap, azt mondtam Leslinek, hogy nem tudunk elmenni, mert készülnöm kell az előadásaimra. Lesli megértő volt, de egy kicsit elszomorodott. Amikor visszaültem az íróasztalhoz, megszólalt a lelkiismeretem. Eszembe jutott az Efézus 5:25 és 28, hogy figyelembe kell vennem a feleségem érzelmi szükségleteit. Imádkoztam, majd ezt mondtam Leslinek: „Gyere, drágám, elviszlek valahova.” Egyből felcsillant a szeme! Elmentünk egy szép folyópartra, és egy csodálatos napot töltöttünk együtt. Mondanom sem kell, hogy az előadásokkal is elkészültem.

Nagyon szerettük a körzetmunkát, és hatalmas területet jártunk be Brit Columbiától egészen Új-Fundlandig. Teljesült a gyerekkori vágyam – rengeteget utazhattam. Megfordult a fejemben a Gileád-iskola is, de nem akartam misszionárius lenni. Úgy gondoltam, hogy a misszionáriusok nagyon különleges emberek, de én nem vagyok  alkalmas erre a feladatra. És attól is féltem, hogy elküldenek Afrikába, ahol annyi betegség és fegyveres összetűzés van. Arra jutottam, hogy jó nekem Kanadában.

1992-ben, amikor az egykori Szovjetunió területén véget ért a betiltás, megkérdezték tőlünk, hogy lennénk-e misszionáriusok Észtországban. Ez igencsak meglepett minket, és imában Jehova elé tártuk a dolgot. Megint arra jutottunk, hogy ha Jehova megkér minket egy feladatra, miért ne próbálnánk meg. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább nem Afrikába megyünk.

Azonnal nekiálltunk az észt nyelv tanulásának. Néhány hónap után kineveztek minket a körzetmunkába. 46 gyülekezetet és csoportot látogattunk meg három balti államban és az oroszországi Kalinyingrádban. Emiatt meg kellett tanulnunk egy kicsit lettül, litvánul és oroszul is. Nem volt könnyű, de a testvérek nagyon hálásak voltak, és sokat segítettek nekünk. 1999-ben fiókhivatal nyílt Észtországban, engem pedig kijelöltek a fiókbizottságba. Toomas Edur, Lembit Reile és Tommi Kauko testvérrel szolgáltam együtt.

Sok testvért megismertünk, akik korábban Szibériában voltak száműzetésben. Nem keseredtek meg, pedig nagyon zord körülmények között éltek, és nem lehettek együtt a családjukkal. Örömmel és buzgón végezték a szolgálatot. A példájukból azt tanultuk, hogy még nehéz körülmények között is ki lehet tartani örömmel.

Gyorsan teltek az évek, sok volt a munka, de a pihenésre nem sok idő jutott. Idővel Lesli állandóan rendkívül fáradt volt, de ekkor még nem tudtuk, hogy ezt a fibromyalgia nevű betegség okozza. Már azt fontolgattuk, hogy visszatérünk Kanadába, amikor meghívtak minket a fiókbizottsági iskolára Pattersonba. Én le akartam mondani a képzést, de miután Jehovához könyörögtünk, mégis elfogadtuk a meghívást. Jehova pedig megáldotta a döntésünket. Az iskola alatt megállapították, miben szenved Lesli, és megfelelő orvosi segítséget kapott. Így vissza tudott térni a mindennapi tevékenységekhez.

2008-ban egyik este felhívtak a főhivatalból, és azt kérdezték, hogy hajlandók lennénk-e Észtországból Kongóba költözni. Földbe gyökerezett a lábam. Nem sok gondolkodási időt kaptunk, már másnap választ kellett adnunk. El sem mertem mondani Leslinek, mert tudtam, hogy akkor egy percet sem fog aludni. Én viszont le sem hunytam a szemem, mert egész éjjel Jehovával beszélgettem az Afrikával kapcsolatos aggályaimról.

Másnap beszéltem Leslivel, és a következőre jutottunk: „Jehova most Afrikába hív minket. Honnan tudjuk, hogy nem fog menni, ha meg sem próbáljuk?” 16 évi észtországi szolgálat után Kinshasa-Kongóba költöztünk. A fiókhivatal egy békés oázis volt, buja zöld kerttel. Az egyik első dolog, amit Lesli kirakott a szobánkban, egy kártya volt, melyet még Kanadából hozott. Ez állt rajta:  „Ott virágozz, ahová ültettek!” Szerettünk együtt lenni a testvérekkel, és örömmel vezettünk tanulmányozásokat is. Nagyon boldog misszionáriusok voltunk. Idővel azt a megtisztelő feladatot kaptuk, hogy látogassunk meg más afrikai fiókhivatalokat is. Így 13 országba jutottunk el, és jobban megismertük, milyen sokszínű Jehova népe. A kezdeti félelmeinknek már nyoma sem volt. Megköszöntük Jehovának, hogy Afrikába hívott minket.

Volt, hogy Kongóban rovarokkal kínáltak minket. Azt hittem, nem leszek képes megenni őket. De amikor láttuk, hogy a testvérek milyen jóízűen falatoznak, mi is megkóstoltuk, és nem bántuk meg.

Az ország keleti részén gerillaharcok folytak. A falvakban a nők és a gyerekek nagyon nagy veszélyben voltak. A testvéreknek szükségük volt buzdításra és segélyre, ezért odautaztunk. A legtöbb testvérnek szinte semmije sem volt. De nagyon meghatott minket, hogy milyen erős a feltámadásba vetett hitük, hogy mennyire szeretik Jehovát, és hogy milyen hűségesek a szervezethez. A példájuk elgondolkodtatott minket, hogy mi miért szolgáljuk Jehovát, és hogy mennyire bízunk benne. Néhány testvérünk elvesztette az otthonát, és minden élelmüket elvitték. Ez elménkbe véste, hogy milyen könnyen elveszíthetjük a javainkat, és hogy a Jehovával ápolt kapcsolatunk a legértékesebb. A testvérek szinte sosem panaszkodtak, pedig rendkívül nehéz helyzetben voltak. A példájuk arra ösztönzött, hogy bátran nézzünk szembe a nehézségekkel és az egészségi gondjainkkal.

A meglepetések sora ezzel nem ért véget. Arra kértek minket, hogy költözzünk a hongkongi fiókhivatalba. Legmerészebb álmunkban sem gondoltuk, hogy egyszer a Távol-Keletre hívnak minket. De mivel minden megbízatásunkban éreztük Jehova támogatását, elfogadtuk a meghívást. 2013-ban érzékeny búcsút vettünk a drága testvéreinktől és a csodálatos Afrikától. Ismét úton voltunk az ismeretlenbe.

 Hongkongban egy egészen más élet várt ránk, hiszen egy nyüzsgő világvárosba csöppentünk. A kínai nyelv nem volt könnyű, de a testvérek kedvessége és a finom ételek feledtették a nyelvtanulás nehézségeit. A fiókhivatalban egyre több volt a munka, ezért nagyobb helyre lett volna szükségünk, de az ingatlanárak az egekben voltak. A vezetőtestület bölcsen úgy döntött, hogy el kell adni a legtöbb létesítményünket, és a munka egy részét máshol kell elvégezni. 2015-ben áthelyeztek minket Dél-Koreába, és azóta is itt szolgálunk. A koreai nyelv szintén feladja a leckét, de a testvérek állandóan buzdítanak minket, hogy milyen sokat fejlődünk.

Nem mindig könnyű új barátságokat kötni, de sokat segít, ha kezdeményezők vagyunk, és meghívunk magunkhoz másokat. Azt tapasztaltuk, hogy a testvéreinkkel sokkal több a közös vonás, mint a különbözőség, és Jehova úgy alkotott meg minket, hogy sok mindenkit a szívünkbe tudunk zárni (2Kor 6:11).

Felismertük, hogy fontos olyannak elfogadnunk a testvéreinket, amilyenek, hiszen Jehova is ezt teszi. A boldogsághoz arra is szükség van, hogy lássuk, hogyan fejezi ki irántunk Jehova a szeretetét, és hogyan vezet minket. Amikor lehangoltak voltunk, vagy bizonytalanok voltunk, hogy szeretnek-e minket az új helyen, erőt merítettünk a barátainktól kapott képeslapokból és levelekből. Számtalanszor tapasztaltuk Jehova válaszát az imáinkra, és ez mindig megerősítette bennünk, hogy szeret minket, és erőt ad a szolgálathoz.

Az évek során arra is rájöttünk, hogy időt kell szakítanunk egymásra, bármilyen elfoglaltak legyünk is. Az is fontos, hogy tudjunk nevetni magunkon, különösen, ha nyelvet tanulunk. Emellett a szokásunkká tettük, hogy minden nap végén átgondoljuk, milyen jó dolgokat köszönhetnénk meg Jehovának.

Régen azt gondoltam, hogy képtelen lennék misszionáriusként szolgálni, vagy egyáltalán egy másik országban élni. De az évek megmutatták, hogy Jehovával semmi sem lehetetlen. Én is úgy érzek, mint Jeremiás, aki ezt mondta: „Rászedtél engem, ó, Jehova!” (Jer 20:7). A sokszínű szolgálatunk során számtalan kellemes meglepetésben és rendkívüli áldásban volt részünk. Például, megvalósult a gyerekkori álmom, hiszen sokat repülhettem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi helyre eljutok: öt kontinensen látogattunk meg fiókhivatalokat. Bárhol szolgáltunk is, mindig nagyon értékeltem, hogy az én drága Leslim készségesen támogat.

Rendszeresen emlékeztetjük magunkat arra, hogy kit szolgálunk, és miért. Azt is tudjuk, hogy a jelenlegi áldásaink csupán ízelítőt adnak az új világból, ahol majd Jehova megnyitja a kezét, és minden élőnek megadja, amire vágyik (Zsolt 145:16).