1955-ben születtem harmadik gyermekként. Finnország déli partvidékén nőttem fel, a mai Vantaa területén.

Anyukám néhány évvel azelőtt lett Jehova Tanúja, hogy én megszülettem. De az apukám nagyon ellenséges volt. Nem engedte meg anyukámnak, hogy tanulmányozza velem és a bátyáimmal a Bibliát, vagy hogy elvigyen bennünket az összejövetelekre. Ezért anyukám olyankor beszélt nekünk Jehováról, amikor apa nem volt otthon.

Már fiatalon elhatároztam, hogy ragaszkodni fogok ahhoz, amit Jehova helyesnek tart. Hétéves voltam, amikor egy nap az iskolában verilättyjät, vagyis finn véres palacsintát akartak megetetni velem, de én erre nem voltam hajlandó. A tanárnő ezért teljesen kijött a sodrából. Erőszakkal megpróbálta kinyitni a számat, és beletuszkolni egy falatot. De sikerült kivernem a villát a kezéből.

Tizenkét éves koromban meghalt az édesapám. Ezután már én is eljárhattam az összejövetelekre. A testvérek kedvessége arra ösztönzött, hogy igyekezzek még közelebb kerülni Jehovához. Ezért elhatároztam, hogy mindennap fogom olvasni a Bibliát, és rendszeresen tanulmányozom a kiadványainkat. A jó tanulmányozási szokásoknak pedig nagy szerepe volt abban, hogy 14 évesen, 1969. augusztus 8-án megkeresztelkedtem.

 Nem sokkal az iskola befejezése után általános úttörő lettem, néhány héttel később pedig Pielavesibe költöztem, Finnország középső részére, hogy ott támogassam a prédikálómunkát.

Pielavesiben megismertem egy testvérnőt, Sirkkát, aki később a feleségem lett. Nagyon szimpatikus volt benne, hogy mennyire szerény, és hogy mennyire szereti Jehovát. Nem vágyott elismerésre vagy anyagi jólétre. Mindketten szerettük volna a tőlünk telhető legtöbbet adni Jehovának, és készek voltunk bármilyen feladatot ellátni. 1974. március 23-án házasodtunk össze. Az esküvőnk után nem mentünk nászútra, hanem egyből belevetettük magunkat a szolgálatba. Karttulába költöztünk, ahol még nagyobb szükség volt hírnökökre.

Már a közös életünk kezdetén megtapasztaltuk, hogy ha első helyre tesszük a királyságot, akkor Jehova gondoskodni fog rólunk (Máté 6:33). Amikor Karttulában szolgáltunk, nem volt autónk, ezért biciklivel közlekedtünk. De télen itt meglehetősen hideg van, ráadásul a gyülekezet területe óriási volt. Ezért szükségünk volt egy autóra, de sajnos nem volt rá pénzünk.

Aztán egészen váratlanul megoldódott a helyzet. A fiatalabbik bátyám meglátogatott minket, és kedvesen felajánlotta, hogy nekünk adja az autóját. Már a biztosítás is ki volt rá fizetve, így csak annyi volt a dolgunk, hogy megtankoljuk.

Jehova ezzel megmutatta nekünk, hogy ha a királyságot tesszük az első helyre, ő gondoskodni fog az anyagi szükségleteinkről.

1978-ban elvégeztük az úttörőszolgálati iskolát. Az egyik oktatónk, Raimo Kuokkanen a arra buzdított bennünket, hogy jelentkezzünk a Gileád-iskolára. Mivel ehhez jól kellett tudni angolul, belefogtunk a nyelvtanulásba. Ám mielőtt jelentkezhettünk volna, történt egy váratlan fordulat. 1980-ban meghívtak minket a finnországi Bételbe. Akkoriban a bételesek nem vehettek részt a Gileád-iskolán. Ennek ellenére mi elfogadtuk a megbízatást, mert úgy voltunk vele, hogy  nem az számít, hogy mi mit szeretnénk, hanem az, hogy Jehova hol szeretne bennünket felhasználni. Ettől függetlenül folytattuk a nyelvtanulást, hátha egyszer mégiscsak jelentkezhetünk a Gileádra.

Néhány évvel később a vezetőtestület ezt a bételesek számára is lehetővé tette. Mi egyből kitöltöttük a jelentkezési lapot, de egyáltalán nem azért, mintha nem éreztük volna jól magunkat a Bételben. Inkább azt szerettük volna, hogy ha Jehova is jónak látja, használjon fel bennünket ott, ahol nagyobb szükség van segítségre. Végül meghívtak bennünket a Gileád-iskola 79. osztályába. Az iskola 1985 szeptemberében ért véget, a megbízatásunk pedig Kolumbiába szólt.

Kolumbiában először a Bételben szolgáltunk. Igyekeztem minél jobban ellátni a feladataimat, de egy év után úgy éreztem, hogy változásra van szükségem. Ezért életemben először és utoljára másik megbízatást kértem. Ezután a Huila megyei Neivában szolgáltunk tovább misszionáriusként.

Mindig is nagyon szerettem prédikálni. Amikor egyedülállóként úttörőztem Finnországban, sokszor kora reggeltől késő estig kint voltam a szolgálatban. Fiatal házasként is gyakran egész napokat töltöttünk a szolgálatban Sirkkával. Sőt olyan is volt, hogy amikor távolabbi területekre mentünk prédikálni, az autóban aludtunk, hogy másnap reggel minél korábban tudjunk kezdeni.

Ez a változás segített, hogy újra olyan lelkesen végezzük a szolgálatot, mint korábban. A gyülekezetünk is szépen növekedett. A testvérek szeretettel és tisztelettel bántak velünk, és őszintén értékelték az erőfeszítéseinket.

Nem messze Neivától voltak olyan városok, ahol egyetlen Tanú sem élt. Nagyon aggódtam, hogy hogyan fogják itt megismerni az emberek az igazságot, ugyanis az állandó gerillaharcok miatt nagyon veszélyes lett volna olyan valakinek odamenni prédikálni, aki nem ott lakott. Imádkoztam Jehovához, hogy legyen valaki ezekből a városokból, aki megismeri az igazságot. Úgy gondoltam, hogy ez csak akkor működhet, ha ez a valaki Neivában lakik, és miután megkeresztelkedik, és már elég stabil az igazságban, visszaköltözik. Így ezért is konkrétan imádkoztam. Nem is sejtettem, hogy Jehovának lesz egy sokkal jobb megoldása.

Nem sokkal később elkezdtem tanulmányozni a Bibliát egy fiatalemberrel, Fernando Gonzálezzel, aki az egyik ilyen városban, Algecirasban lakott. Fernando a munkája miatt minden héten eljött Neivába, ami több mint 50 kilométerre volt az otthonától. Mindig lelkiismeretesen felkészült a tanulmányozásra, és kezdettől fogva eljárt az összejövetelekre. Sőt, rendszeresen összehívta az ismerőseit Algecirasban, és beszélt nekik arról, amit a Bibliából megtudott.

Mindössze hat hónappal később, 1990 januárjában Fernando megkeresztelkedett, aztán pedig általános úttörő lett. Így, hogy már Algecirasban is lakott egy Tanú, a fiókhivatal  elég biztonságosnak látta a helyzetet ahhoz, hogy különleges úttörőket nevezzen ki erre a területre. 1992 februárjában pedig gyülekezet alakult Algecirasban.

De Fernando nem csak Algecirasban prédikált. Miután megházasodott, a feleségével, Olgával San Vicente del Caguánba költöztek, egy másik olyan városba, ahol egyetlen Tanú sem lakott. A lelkes szolgálatuknak köszönhetően itt is alakult egy gyülekezet. 2002-ben kinevezték őket a körzetmunkába, és a mai napig az utazómunkában szolgálnak.

Ebből az esetből megtanultam, hogy amikor segítséget kérünk Jehovától a megbízatásunkhoz, fontos, hogy az imáink konkrétak legyenek. Jehova olyan helyzeteket is meg tud oldani, amit mi nem, elvégre ő az aratás ura, mi csak a munkatársai vagyunk (Máté 9:38).

1990-ben kineveztek minket az utazómunkába. Az első körzetünk a fővárosban, Bogotában volt. Először nagyon aggódtunk. Egyszerű emberek vagyunk, és nincsenek különleges adottságaink. Ráadásul azelőtt még sosem éltünk ilyen nagy városban. De megtapasztaltuk, mennyire igaz, amit a Filippi 2:13 mond: „Isten az, aki megerősít titeket, mivel így tartja jónak. Megadja nektek a vágyat is, és az erőt is, hogy tenni tudjatok.”

A következő körzetünk Medellínben volt, abban a városban, amit a bevezetőben is említettem. Itt annyira mindennapos volt a bűnözés és az erőszak, hogy az emberek teljesen hozzá voltak szokva. Egyszer például épp egy tanulmányozáson voltam, amikor kint az utcán lövöldözni kezdtek. Én ösztönösen egyből a földre feküdtem volna, de a tanulmányozó teljes higgadtsággal olvasott tovább. Amikor a bekezdés végére ért, elnézést kért, és kiment. Pár perccel később két kisgyerekkel jött vissza, és csak ennyit mondott: „Bocsánat, de össze kellett szednem a gyerekeimet.”

Volt még néhány félelmetes helyzet szolgálat közben. Egyszer például, miközben házról házra tanúskodtunk a testvérekkel, észrevettem, hogy a feleségem rémülten szalad felém. Teljesen el volt sápadva. Azt mondta, hogy egy férfi rálőtt, és majdnem eltalálta. Nagyon megijedtem. De aztán kiderült, hogy nem ő volt a célpont, hanem egy férfi, aki mellette ment el az utcán.

Bár eleinte félelmetes volt ez a közeg, idővel hozzáedződtünk. A helyi testvérek példája nagyon sok erőt adott. Ők sokszor még ennél is veszélyesebb helyzetekkel néztek szembe, de Jehova segítségével ki tudtak tartani. Biztosak voltunk benne, hogy Jehova nekünk is segíteni fog. Megfogadtuk a vének tanácsait, igyekeztünk elővigyázatosak lenni, a többit pedig Jehovára bíztuk.

Időnként olyan is előfordult, hogy mi gondoltuk veszélyesebbnek a helyzetet, mint valójában volt. Egyszer például egy érdeklődővel beszélgettem az otthonában, amikor  arra lettem figyelmes, hogy két nő ordibál egymással. Nem igazán voltam kíváncsi rá, hogy pontosan mi történik, de az érdeklődő mondta, hogy menjünk ki a teraszra, és nézzük meg. Mint kiderült, csak két papagáj rikácsolt, akik a szomszédokat utánozták.

1997-ben egy megtisztelő feladattal bíztak meg. Megkértek, hogy legyek oktató a szolgálati kiképzőiskolán b. Mindig is nagy örömmel vettem részt az iskoláinkon, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd oktató lehetek az egyiken.

Később kineveztek kerületfelvigyázónak, majd amikor ez a feladatkör megszűnt, újra körzetfelvigyázó lettem. Az elmúlt több mint 30 évben, mióta utazófelvigyázó és oktató vagyok, rengeteg áldásban lehetett részem. De azért nem volt minden zökkenőmentes. Hogy miért?

Elég határozott egyéniség vagyok, és ez bizonyos szempontból jó, mert könnyebben megbirkózok a nehézségekkel. Ugyanakkor hátrány is. Többször előfordult, hogy túl vehemensen akartam megoldani problémákat a gyülekezetekben. Például határozottan megmondtam a testvéreknek, hogy bánjanak szeretettel és együttérzően másokkal. De ironikus módon az én viselkedésem sem vallott szeretetre (Róma 7:21–23).

A gyengeségeim miatt időnként nagyon elkeseredtem (Róma 7:24). Egyszer annyira magam alatt voltam, hogy elmondtam Jehovának, hogy szerintem jobb lenne, ha abbahagynám a misszionáriusi szolgálatot, és visszamennék Finnországba. De aznap este az összejövetelen elhangzott néhány olyan gondolat, ami meggyőzött arról, hogy ne adjam fel, hanem maradjak. Még ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy Jehova milyen egyértelműen válaszolt az imámra. Nagyon hálás vagyok neki, amiért segít felülkerekedni a hiányosságaimon.

Sirkkával nagyon hálásak vagyunk Jehovának azért, hogy az életünk nagy részét a teljes idejű szolgálatban tölthettük. Azért is szívből hálás vagyok, hogy ilyen kedves és hűséges feleségem van, aki szeretettel támogatott az évek során.

Nemsokára 70 éves leszek, és ez azt jelenti, hogy nem lehetek többé utazófelvigyázó és oktató az iskoláinkon. De egyáltalán nem vagyok elkeseredve emiatt. Hogy miért nem? Mert meg vagyok győződve róla, hogy ahhoz, hogy dicséretet szerezzünk Jehovának, nem kell a figyelem középpontjában lennünk. Sokkal fontosabb, hogy szerények legyünk, és hogy az iránta érzett mélységes szeretet és hála indítson minket a szolgálatra (Mik 6:8; Márk 12:32–34).

Sok izgalmas megbízatást kaptam az életem során, de tudom, hogy nem azért, mert jobb vagy ügyesebb lennék másoknál. Csakis Jehova ki nem érdemelt kedvességének köszönhetem, hogy a gyengeségeim ellenére megbízott ezekkel a feladatokkal. És tudom, hogy az ő támogatása nélkül nem tudtam volna ellátni ezeket. Így saját tapasztalatból mondhatom, hogy Jehova az erejével ki tudja pótolni a gyengeségeinket (2Kor 12:9).