1929. december 22-én születtem Noville-ban, egy mindössze 9 farmból álló kis faluban, mely Bastogne mellett található a belgiumi Ardennekben. Szívesen gondolok vissza azokra az évekre, amelyeket gyermekként itt töltöttem a szüleimmel. Az öcsémmel, Raymonddal mindennap kézzel fejtük a teheneket, és segítettünk a betakarításban is. A faluban nagy volt az összetartás. Ha bárkinek segítségre volt szüksége, számíthatott a többiekre.

Az apukám, Emile és az anyukám, Alice hithű katolikusok voltak, és minden vasárnap ott voltak a misén. De aztán 1939 táján úttörők érkeztek Angliából a falunkba, és felajánlották édesapámnak, hogy előfizethet a Vigasz című folyóiratra (ma Ébredjetek!-nek hívják). Édesapám a folyóiratokat olvasva hamar felismerte, hogy megtalálta az igazságot, és elkezdte olvasni a Bibliát. Nem sokkal később úgy döntött, hogy nem megy többé misére. Ezzel azonban magára haragította a szomszédokat. Bár addig nagyon barátságosak voltak a családunkkal, ettől kezdve rendkívül ellenségesek lettek velünk. Mindenáron rá akarták beszélni édesapámat, hogy maradjon katolikus, és sokat vitatkoztak vele.

Nagyon fájt azt látnom, hogy hogyan bánnak az édesapámmal. Emiatt, ahogy a bevezetőben is említettem, könyörögtem Istenhez, hogy segítsen neki. Aztán a szomszédaink ellenségeskedése fokozatosan alábbhagyott. Ez nagyon boldoggá tett, és meggyőzőtt arról, hogy Jehova „az ima meghallgatója”.

Miután 1940. május 10-én a náci Németország lerohanta Belgiumot, az emberek tömegével  hagyták el az országot. A családunk Franciaország déli részére menekült. Az út során gyakran kerültünk veszélyes helyzetbe, mert olyan helyeken kellett áthaladnunk, ahol heves harcok dúltak a német és a francia csapatok között.

Amikor később visszatértünk, szomorúan láttuk, hogy a farmunkat szinte teljesen kifosztották. Csak a kutyusunk, Bobbie maradt meg. A történtek nagyon mélyen érintettek. Nem értettem, hogy miért van ennyi háború és szenvedés.

Ebben az időben sok erőt merítettünk abból, hogy többször is meglátogatott bennünket egy hűséges úttörő és vén, Emile Schrantz testvér. a Logikusan elmagyarázta a Bibliából, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést, és sok más kérdésemre is választ adott. Ennek köszönhetően még közelebb kerültem Jehovához, és meggyőződtem arról, hogy ő a szeretet Istene.

A testvérek még a háború alatt is tartották velünk a kapcsolatot. 1943 augusztusában José-Nicolas Minet testvér eljött hozzánk, és tartott egy előadást. Aztán megkérdezte, ki szeretne megkeresztelkedni. Az édesapám és én is jelentkeztünk, és megkeresztelkedtünk egy közeli folyóban.

1944 decemberében a német hadsereg egy végső támadást indított a nyugati fronton. Ezt a hadműveletet általában az ardenneki csataként ismerik. Mivel nagyon közel laktunk a csata helyszínéhez, körülbelül egy hónapig a pincénkben húztuk meg magunkat. Egyik nap, amikor kimentem megetetni az állatokat, bombatalálat érte a farmot, és lerepítette a csűr tetejét. Ekkor egy amerikai katona, aki az istállóban volt, nem messze tőlem, odakiáltott: „Földre!” Én gyorsan odaszaladtam hozzá, és a földre vetettem magam, ő pedig rátette a sisakját a fejemre, hogy megvédjen.

A háború után sikerült rendszeresen kapcsolatot tartanunk a Liège-i gyülekezettel, mely körülbelül 90 kilométerre volt tőlünk északra. Idővel Bastogne-ban is alakult egy kis csoport. Közben elkezdtem dolgozni az adóhivatalnál, és jogot  tanultam, majd a közjegyző mellett dolgoztam egy ideig. 1951-ben rendeztünk egy kisebb körzetkongresszust Bastogne-ban. Körülbelül százan voltak jelen, köztük egy nagyon buzgó úttörő testvérnő is, Elly Reuter. Ő mintegy 50 kilométert tett meg biciklivel, hogy ott lehessen a kongresszuson. Kis idő múlva egymásba szerettünk, és eljegyeztük egymást. Elly ez idő tájt meghívást kapott a Gileád-iskolára az Egyesült Államokba. De írt egy levelet a főhivatalnak, és elmagyarázta, miért nem tudja elfogadni a meghívást. Knorr testvér, aki akkor vezető szerepet töltött be a szervezetben, kedvesen azt válaszolta neki, hogy egy nap talán majd a férjével együtt elvégezheti az iskolát. Ellyvel 1953 februárjában házasodtunk össze.

Még abban az évben részt vettünk Ellyvel az „Új világ társadalma” témájú kongresszuson, melyet New Yorkban, a Yankee Stadionban rendeztek. A kongresszus ideje alatt találkoztunk egy testvérrel, aki felajánlott nekem egy jó állást, és felvetette, hogy költözzünk az Egyesült Államokba. Miután Ellyvel imádkoztunk Jehovához, úgy döntöttünk, hogy visszautasítjuk ezt az ajánlatot, és visszatérünk Belgiumba, hogy támogassuk a körülbelül tíz fős kis csoportot Bastogne-ban. A következő évben nagy öröm ért minket: megszületett a kisfiunk, Serge. De sajnos 7 hónappal később megbetegedett, és meghalt. Ebben a lesújtó időszakban is Jehovára támaszkodtunk, és megosztottuk vele a fájdalmunkat. Sok erőt merítettünk a feltámadás reménységéből.

1961 októberében sikerült találnom egy részidős munkát, ami lehetővé tette, hogy el tudjam kezdeni az úttörőszolgálatot. De még aznap felhívott a belgiumi fiókhivatal-szolga, és megkérdezte, hogy vállalnám-e, hogy körzetszolga legyek. „Lenne rá lehetőség, hogy először úttörőzzünk?” – kérdeztem. A testvérek a fiókhivatalban beleegyeztek. Miután 8 hónapig úttörőztünk, 1962 szeptemberében elkezdtük a körzetmunkát.

Két évvel később meghívtak minket, hogy szolgáljunk a brüsszeli Bételben. 1964 októberében kezdtük el a Bétel-szolgálatot. Az új megbízatásunk nagyon sok áldással járt. Nem sokkal azután, hogy 1965-ben Knorr testvér meglátogatta a fiókhivatalunkat, nagy meglepetésemre kineveztek fiókhivatal-szolgának. Később Ellyvel meghívást kaptunk a Gileád-iskola 41. osztályába. Így valóra vált, amit Knorr testvér 13 évvel korábban mondott. Az iskola után visszatértünk a belgiumi Bételbe.

Az évek során gyakran nyílt rá lehetőségem, hogy felhasználjam a jogi végzettségemet arra, hogy Európában és a világ más részein is segítsek megvédeni a szabad vallásgyakorláshoz való jogunkat (Flp 1:7). Eközben több mint 55 olyan ország hivatalnokaival kerültem kapcsolatba, ahol a munkánk be volt tiltva, vagy korlátozva volt. Amikor találkoztam velük, sosem a szakmai tapasztalatomra  hivatkoztam, hanem Isten szolgájaként mutatkoztam be. Ilyenkor mindig kértem Jehova segítségét, mivel tudtam, hogy az ő „kezében olyan a király [vagy a bíró] szíve, mint a patakok vize. Arra tereli, amerre csak akarja” (Péld 21:1).

Volt egy eset, ami nagyon megmaradt bennem. Az Európai Parlament egyik képviselőjével szerettem volna beszélni, és már több alkalommal is kérvényeztem, hogy találkozhassak vele. Amikor végül sikerült beszélnem vele, ezt mondta: „Kereken öt percet kap. Semmivel sem többet.” Ekkor lehajtottam a fejemet, és mondtam magamban egy imát. Ő erre idegesen azt kérdezte, hogy mit csinálok. Felemeltem a fejemet, és így válaszoltam: „Csak hálát adtam Istennek, hiszen ön is az ő szolgája.” „Mire gondol?” – kérdezte. Megmutattam neki, mit ír a Róma 13:4. Mivel protestáns volt, a bibliavers felkeltette az érdeklődését. Így végül fél órát szánt rám, és nagyon eredményes volt a beszélgetésünk. Azt is elmondta, hogy mennyire értékeli Jehova Tanúi munkáját.

Az évek során Jehova Tanúi számtalan jogi küzdelmet folytattak Európában. Ezek az ügyek sokféle területet érintettek, például a keresztényi semlegességet, a gyermekelhelyezést és az adózást. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ezek közül sokban én is segíthettem, így első kézből láthattam, hogyan segített minket győzelemre Jehova. Már több mint 140 ügyben döntöttek a javunkra az Emberi Jogok Európai Bíróságán.

Volt idő, amikor Kubában a munkánk korlátozás alatt állt. Az 1990-es években együtt dolgoztam Philip Brumley testvérrel a főhivatalból és Valter Farneti testvérrel Olaszországból. Azt szerettük volna elérni, hogy a testvéreink szabadabban gyakorolhassák a vallásukat Kubában. Ezért írtam Kuba belgiumi nagykövetségének, és találkoztam azzal a hivatalnokkal, akit kijelöltek a kérelmünk elbírálására. De az első néhány alkalommal nem igazán sikerült tisztázni azokat a félreértéseket, amelyek miatt a munkánk be volt tiltva Kubában.

Miután imában Jehovához fordultunk segítségért, kérvényeztük, hogy hadd szállítsunk 5 000 Bibliát Kubába, és meg is kaptuk az engedélyt. A szállítmány épségben megérkezett a testvérekhez, amiből egyértelműen éreztük Jehova támogatását. Ezután engedélyt kértünk arra, hogy még 27 500 Bibliát Kubába szállíthassunk, és ezt is jóváhagyták. Óriási öröm volt, hogy segíthettünk a testvéreinknek, hogy legyen saját Bibliájuk.

 Ezekben az években én magam is sokszor jártam az országban, és sok kormánytisztviselővel sikerült jó kapcsolatot kiépíteni.

1994-ben Ruandában több mint 1 000 000 embert mészároltak le, amikor megpróbálták kiirtani a tuszikat. Sajnos sok hittársunk is a féktelen öldöklés áldozata lett. Hamarosan kijelöltek néhány testvért, hogy szervezze meg a segítségnyújtást.

Amikor megérkeztünk Kigaliba, láttuk, hogy a fordítóiroda és az irodalomraktár épülete szitává van lőve. Sok borzasztó történetet hallottunk arról, hogyan mészárolták le a testvéreinket bozótvágó késsel. Ugyanakkor megható volt hallani, hogy milyen önfeláldozásra indította a testvéreinket a keresztényi szeretet. Például találkoztunk egy tuszi testvérrel, akit egy hutu család 28 napig rejtegetett egy veremben. Sikerült tartanunk egy összejövetelt is Kigaliban, melyen több mint 900 testvért tudtunk bátorítani és vigasztalni.

Aztán átmentünk Zaire-ba (ma Kongói Demokratikus Köztársaság). Tudtuk, hogy nagyon sok testvér oda menekült Ruandából, de nem találtuk meg őket a Goma melletti menekülttáborokban. Ezért imádkoztunk Jehovához, hogy mutassa meg, hol vannak. Ekkor észrevettünk valakit, aki éppen felénk sétált, és megkérdeztük tőle, hogy ismer-e bárkit Jehova Tanúi közül. Ő ezt mondta: „Én is Tanú vagyok! Szívesen elkísérlek benneteket a segélybizottsághoz.” Miután tartottunk a bizottsággal egy buzdító megbeszélést, szerveztünk egy összejövetelt, ahol mintegy 1600 testvért tudtunk bátorítani és vigasztalni. Felolvastuk nekik a vezetőtestület levelét is. Nagyon megérintette őket a következő részlet: „Szüntelenül imádkozunk értetek. Biztosak vagyunk benne, hogy Jehova nem hagy cserben titeket.” És ez valóban így volt. Ma már több mint 30 000 Tanú szolgál Ruandában.

2011-ben drága feleségem, Elly sajnos meghalt. Majdnem 58 évig voltunk házasok. Teljesen összetörtem. De nagy vigaszt merítettem abból, hogy megosztottam Jehovával a fájdalmamat, és abból is, hogy beszéltem másoknak a jó hírről.

Bár már a 90-es éveimben járok, minden héten részt veszek a prédikálómunkában. Az is nagy örömet ad, hogy támogathatom a jogi osztályt itt, a belgiumi fiókhivatalban, megoszthatom másokkal a tapasztalataimat, és bátoríthatom a Bétel-család fiatalabb tagjait.

Mintegy 84 évvel ezelőtt imádkoztam először Jehovához. Ezzel vette kezdetét a barátságunk, mely az évek alatt csak egyre szorosabbá vált. Szívből hálás vagyok neki, hogy egész életem során meghallgatta az imáimat (Zsolt 66:19). b