Paul: 1985 novembere volt. Nagyon izgatottak voltunk, mert éppen az első misszionáriusi megbízatási helyünkre tartottunk Libériába, Nyugat-Afrikába. A gépünk megállt Szenegálban. „Már csak egy óra, és megérkezünk Libériába! – mondta Anne. De ekkor a következőket mondták be: „A Libériába tartó utasoknak el kell hagyniuk a gépet. Egy államcsíny miatt a gép nem tud leszállni Libériában.” Az ezt követő tíz napban Szenegálban szolgáló misszionáriusoknál laktunk, és közben nyomon követtük a hírekben, hogy mi történik Libériában. Megtudtuk, hogy rengeteg embert lemészároltak, valamint szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és mindenkit azonnal lelőnek, aki nem tartja be.

Anne: Nem igazán szeretjük a veszélyes helyzeteket. Már gyerekként is nagyon félős voltam, ezért nyuszinak hívtak. Még az is stresszt okoz, hogy átkeljek az úton. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy mindenképp elmegyünk a megbízatási helyünkre.

Paul: Anne-nel Anglia nyugati részén nőttünk fel, csupán 8 kilométerre egymástól. A szüleim mindig is arra ösztönöztek, hogy legyek úttörő, és ugyanerre ösztönözte Anne-t is az anyukája. Ezért a középiskola után bele is vágtunk. A szüleink nagyon örültek annak, hogy a teljes idejű szolgálatot tűztük ki életcélul. 19 évesen meghívást kaptam a Bételbe, majd miután 1982-ben Anne-nel összeházasodtunk, ő is csatlakozott hozzám.

Anne: Bár szerettünk a Bételben lenni, mindig is arra vágytunk, hogy ott szolgáljunk, ahol több hírnökre van szükség. A Bételben együtt dolgoztunk korábbi misszionáriusokkal, és ez még inkább megerősítette ezt a vágyunkat. Ezért 3 éven át minden este imádkoztunk, hogy misszionáriusok lehessünk. Rendkívül boldogok voltunk, amikor 1985-ben meghívtak minket a Gileád-iskola 79. osztályába. Az iskola után Libériába, Nyugat-Afrikába küldtek minket.

Paul: Amikor újra járhattak repülők Libériába, felszálltunk az első gépre. Az országban nagyon feszült volt a helyzet, és a kijárási tilalom még mindig  érvényben volt. Már az is elég volt ahhoz, hogy pánik törjön ki, ha nagy robajjal elindult egy autó az utcán. Úgy próbáltunk nyugodtak maradni, hogy minden este elolvastunk egy részt a Zsoltárok könyvéből. Mindezek ellenére nagyon szerettük a megbízatásunkat. Anne mindennap prédikált, én pedig a Bételben dolgoztam John Charuk testvérrel. Sokat tanultam tőle, mivel nagyon jól ismerte a testvérek helyzetét és nehézségeit.

Anne: Hogyhogy ilyen hamar a szívünkhöz nőtt ez az ország? A testvérek nagyon barátságosak voltak velünk, és hűségesen ragaszkodtak Jehovához. Gyorsan befogadtak minket, és ők lettek az új családunk. Sok jó tanácsot adtak nekünk, és bátorítottak minket. Egy álom volt itt szolgálni! A házigazdák egyenesen megsértődtek, ha túl hamar köszöntünk el tőlük. Az emberek az utcán a Bibliáról beszélgettek. Mi is nyugodtan odamehettünk hozzájuk, és bekapcsolódhattunk a beszélgetésbe. Olyan sok bibliatanulmányozásunk lett, hogy alig győztük! Ez igazán kellemes teher volt.

Paul: Miután 4 évig viszonylag békés körülmények között szolgáltunk, 1989-ben polgárháború tört ki, és ez mindent megváltoztatott. A lázadó csapatok 1990. július 2-án elfoglalták azt a területet, ahol a Bétel volt. Három hónapig senkivel sem tudtunk kapcsolatba lépni az országon kívül, így a családtagjainkkal és a főhivatallal sem. Az országban anarchia volt, alig volt ennivaló, és sok nőt megerőszakoltak. 14 éven át ilyen áldatlan állapotok uralkodtak az egész országban.

Anne: Az országban törzsi harcok dúltak. Furcsa ruhába öltözött fegyveres lázadók fésülték át az utcákat, és fosztogattak. Sokuknak az emberölés nem jelentett többet annál, mintha csirkét vágnának le. Az ellenőrzőpontok mellett halomban álltak a holttestek. És sajnos a Bétel közelében is volt ilyen. Több hűséges Tanút megöltek, köztük két drága misszionáriustársunkat is.

Voltak olyan törzsek, melyeknek a tagjaira szó szerint vadásztak. A testvérek készek voltak az életüket is kockáztatni azért, hogy elbújtassák a hittársaikat. A misszionáriusok és a Bétel-szolgák is így tettek. A Bételben a földszinten és az emeleti szobákban is aludtak menekült testvérek. Mi például egy héttagú családdal osztottuk meg a szobánkat.

Paul: A lázadók mindennap megpróbáltak bejutni a Bételbe, hogy ellenőrizzék, rejtegetünk-e valakit. Ilyenkor ketten odamentek a kapuhoz, hogy beszéljenek velük, ketten pedig az ablakból figyelték,  hogy mi történik. Ha a testvérek a kapunál maguk előtt tartották a kezüket, az azt jelentette, hogy minden rendben van. Ha viszont a hátuk mögé tették, akkor tudtuk, hogy a katonák agresszívak. Ezért azok, akik az ablakból figyeltek, sietve elrejtették a menekült testvéreket.

Anne: Több hét után egy feldühödött lázadócsapat erőszakkal behatolt a Bételbe. Egy testvérnővel bezárkóztam a fürdőszobába. Volt bent egy dupla fenekű szekrény egy kis titkos rekesszel, és a testvérnőnek valahogy sikerült belepréselnie magát. A lázadók fegyverrel a kezükben feljöttek az emeletre, és dörömbölni kezdtek az ajtón. Paul megpróbálta visszatartani őket ezt mondva: „A feleségem éppen a mosdóban van.” Mivel zajjal járt visszatenni a rekesz tetejét, és időbe telt visszapakolni a dolgokat a polcokra, attól féltem, hogy gyanút fognak. Egész testemben remegtem. Tudtam, hogy ha így nyitok ajtót, az még gyanúsabb lesz. Ezért mondtam magamban egy imát, és könyörögtem Jehovához, hogy segítsen. Ezután kinyitottam az ajtót, és sikerült viszonylag nyugodtan köszönnöm nekik. Erre az egyikük félrelökött, rögtön a szekrényhez ment, kinyitotta és felforgatta. Nem hitte el, hogy semmit sem talált. Ezután átkutatták a többi szobát és a padlást is, de ott sem találtak senkit.

Paul: Hónapokon át alig volt mit ennünk, de a szellemi táplálék erőt adott nekünk. Bár gyakran nem volt mit reggeliznünk, a reggeli imádat segített napról napra kitartani.

Ha a Bételben elfogyott volna a víz és az ennivaló, el kellett volna mennünk beszerezni ezeket, és így a menekült testvéreinket valószínűleg kivégezték volna. De Jehova mindig segített. Gyakran egészen elképesztő módon gondoskodott rólunk, és pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Gondunkat viselte, és segített megküzdenünk a félelmeinkkel.

Minél borúsabb lett a helyzet az országban, az igazság annál fényesebben ragyogott. A testvéreknek időről időre el kellett menekülniük, de erős volt a hitük, és nyugodtak maradtak. Néhányan azt mondták, hogy ez a helyzet jó edzés a nagy nyomorúságra. A vének és a fiatal testvérek bátrak voltak, és mindent megtettek a hittársaikért. A menekült testvérek nagyon összetartottak. Bár csak rögtönzött királyságtermeket tudtak építeni a bozótosban, továbbra is megtartották az összejöveteleket. Ezek az alkalmak olyanok voltak nekik, mint egy békés kis sziget a háborgó tengeren, és a prédikálásból is sok erőt merítettek. Nagyon megérintette a szívünket, hogy amikor kiosztottuk a segélycsomagokat, sok testvér inkább prédikálótáskát kért ruha helyett. A háború borzalmai miatt sok ember készségesen fogadta a jó hírt. Csodálkoztak azon, hogy a Tanúk milyen boldogok és derűlátóak tudtak maradni. A testvéreink valóban olyanok voltak, mint fény a sötétségben (Máté 5:14–16).  A töretlen lelkesedésük még néhány kegyetlen harcost is az igazsághoz vonzott.

Paul: Többször is el kellett hagynunk az országot. Háromszor csak egy rövid időre, kétszer pedig egy teljes évre. Az egyik misszionárius testvérnő jól megfogalmazta az érzéseinket: „A Gileádon azt tanultuk, hogy adjuk bele a szívünket a megbízatásunkba, és mi így is tettünk. Ezért amikor hátra kellett hagynunk a testvéreinket ebben a nehéz helyzetben, úgy éreztük, majd megszakad a szívünk!” De nagyon örültünk, hogy a szomszédos országokból is támogatni tudtuk a Libériában élő testvéreinket és az ott folyó prédikálómunkát.

Anne: 1996 májusában négyen elindultunk az egyik fiókhivatali autóval a város egy biztonságosabb részére, mely tőlünk körülbelül 16 kilométerre volt. Fontos fiókhivatali feljegyzéseket vittünk magunkkal. Épphogy elindultunk, amikor a területet támadás érte. Feldühödött lázadók a levegőbe lőttek, megállítottak minket, hármunkat kiráncigáltak az autóból, majd elhajtottak vele, úgy, hogy Paul még a kocsiban maradt. Mi csak döbbenten álltunk ott. Aztán egyszer csak a tömegben megpillantottuk Pault, amint felénk tart, és láttuk, hogy vérzik a homloka. Először azt hittük, hogy meglőtték, de aztán rájöttünk, hogy ha így lenne, akkor nem tudna járni. Igazából az történt, hogy az egyik lázadó megütötte, miközben kilökte az autóból. Nagy kő esett le a szívünkről, hogy csak könnyebben sérült meg.

A közelben volt egy katonai jármű, tele rémült emberekkel. Mivel már nem volt benne több hely, kívülről kapaszkodtunk meg rajta. De ez nagyon nehéz volt, mivel csak az ujjaink hegyével tudtuk tartani magunkat. A sofőr annyira gyorsan hajtott, hogy majdnem leestünk. Könyörögtünk neki, hogy álljon meg, de annyira félt, hogy csak hajtott tovább. Végül is sikerült fent maradnunk, de annyira félelmetes és kimerítő volt az út, hogy mire megérkeztünk, az egész testünk remegett.

Paul: Csak álltunk ott a szakadt, koszos ruhánkban, és alig tudtuk elhinni, hogy életben maradtunk. A szabad ég alatt aludtunk egy rozoga, golyó lyuggatta helikopter mellett. Másnap ezzel a géppel elvittek minket Sierra Leonéba. Hálásak voltunk, hogy életben maradtunk, de nagyon aggódtunk a hittársainkért.

Anne: Épségben megérkeztünk a Sierra Leone-i fiókhivatalba, Freetownba. A testvérek szeretettel gondunkat viselték, de aztán egy váratlan dolog történt. Újra és újra leperegtek előttem azok a borzalmak, amiken keresztülmentünk. Napközben rendkívül feszült voltam, nagyon féltem, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Körülöttem minden valószerűtlennek tűnt. Éjszakánként pedig arra riadtam fel, hogy kiver a veríték, remegek, és attól rettegek, hogy valami szörnyűség fog történni. Alig kaptam levegőt. Ilyenkor Paul átkarolt, és imádkozott velem. Királyságénekeket énekeltünk, amíg meg nem szűnt a remegésem. Úgy éreztem, megőrülök, és nem tudok tovább misszionárius lenni.

Sosem fogom elfelejteni, hogy mi történt ezután. Azon a héten kaptunk meg két folyóiratot. Az egyik az Ébredjetek! 1996. július 8-ai száma volt. A „Megbirkózva a pánikrohamokkal” című cikk végre segített megértenem, hogy mi is történik velem. A másik folyóirat az Őrtorony 1996. május 15-ei száma volt. Ebben volt egy cikk „Honnan van az erejük?” címmel. A hozzá tartozó kép egy sérült pillangót ábrázolt. A cikk elmagyarázta, hogy egy pillangó azután is tud táplálkozni és repülni, hogy a szárnya súlyosan megsérült. Ugyanígy Jehova szellemének a segítségével még akkor is mások segítségére lehetünk, ha súlyos érzelmi sebeket szereztünk. Jehova pont jókor gondoskodott ezekről a cikkekről (Máté 24:45). Az is sokat segített, hogy más hasonló cikkeket is kerestem, és összegyűjtöttem őket egy mappába. Idővel a tüneteim fokozatosan enyhültek.

Paul: Mindig nagyon boldogok voltunk, amikor visszatérhettünk Libériába. 2004 végén már majdnem 20 éve szolgáltunk ott. A háború akkorra már véget ért, és jelentős építési munkálatok voltak  betervezve a fiókhivatalban. De ekkor váratlanul felkértek minket egy új feladatra.

Sokat vívódtunk, mivel nagyon megszerettük a libériai testvéreket. De tudtuk, hogy ha Jehovára bízzuk magunkat, ő megáld minket, hiszen ez akkor is így volt, amikor készek voltunk elhagyni a családunkat, hogy elmenjünk a Gileádra. Ezért elfogadtuk a megbízatást a közeli Ghánába.

Anne: Könnyek között hagytuk el Libériát. Nagyon meglepődtünk, amikor Frank, egy bölcs, idős testvér ezt mondta nekünk: „El kell felejtenetek minket!” Aztán megmagyarázta, mire gondol. „Tudjuk, hogy sosem fogtok elfelejteni bennünket. De most arra van szükség, hogy szívvel-lélekkel az új megbízatásotokra koncentráljatok. Jehovától kaptátok ezt a feladatot, ezért teljes szívvel támogassátok az ottani testvéreket.” A szavai nagyon sokat segítettek, mivel alig ismertünk valakit Ghánában, és minden új volt.

Paul: Nem telt bele sok idő, és a szívünkbe zártuk a ghánai testvéreket. Nagyon jó volt látni, hogy milyen sok Tanú van az országban. Rengeteget tanultunk a hitükből és a kitartásukból. Majdnem 13 év után egy újabb meglepetés ért minket. Megkértek bennünket, hogy szolgáljunk a kelet-afrikai fiókhivatalban, Kenyában. Bár nagyon hiányoztak nekünk a ghánai és a libériai testvérek, a kenyai testvéreket is gyorsan megszerettük. És itt is egy olyan területen szolgálhatunk, ahol bőven van tennivaló.

Anne: Az évek során sok megrázó és félelmetes élményben volt részem. A veszélyes helyzetek fizikailag és érzelmileg is megviselhetik az embert. Jehova nem véd meg bennünket ezektől csoda útján. A mai napig, ha fegyverek zaját hallom, görcsbe rándul a gyomrom, és elzsibbad a kezem. De megtanultam, mennyire fontos Jehovára támaszkodni erőért, így például elfogadni a testvérek segítségét. És azt is tapasztaltam, hogy ha ragaszkodok a keresztény tevékenységekhez, akkor Jehova segít, hogy folytatni tudjam a megbízatásomat.

Paul: Időnként megkérdezik tőlünk, hogy szeretjük-e a megbízatásunkat. Ilyenkor elmondom, hogy lehet, hogy egy ország nagyon szép, de egy pillanat alatt bizonytalanná és veszélyessé válhat a helyzet. Ezért amit igazán szeretünk a megbízatásunkban, azok a testvérek. A különbözőségek ellenére ugyanúgy szeretjük Jehovát. Bár azért küldtek minket, hogy bátorítsuk őket, valójában ők bátorítanak minket.

Valahányszor új megbízatást kapunk, megerősödik bennünk, hogy a testvériségünk egy modern kori csoda. Bármelyik gyülekezetben szolgáljunk is, ott családra lelhetünk, és otthon érezhetjük magunkat. Biztosak vagyunk benne, hogy ha továbbra is Jehovára támaszkodunk, ő mindig meg fogja adni nekünk a szükséges erőt, bármi történjen is (Flp 4:13).