1934-ben születtem. A szüleim Svájcból költöztek át Kanadába, és egy bányászvárosban, Timminsben telepedtek le, Ontario tartományban. 1939 táján anyukám elkezdte olvasni az Őrtorony folyóiratot, és elkezdett járni Jehova Tanúi összejöveteleire. Engem és a többi testvéremet is mindig magával vitt. Nem telt bele sok idő, és Jehova Tanúja lett.

Édesapám egyáltalán nem örült ennek, de anyukám szerette az igazságot, és ragaszkodott hozzá. Bár apukám gyakran durván és nyersen beszélt vele, ő mindig kedves és tiszteletteljes maradt. Az sem tántorította el az igazságtól, hogy az 1940-es évek elején be volt tiltva Jehova Tanúi tevékenysége Kanadában. A nagyszerű példája a hat testvéremet és engem is arra ösztönzött, hogy elfogadjuk az igazságot. Idővel édesapám is megenyhült, és sokkal kedvesebben bánt velünk, aminek nagyon örültünk.

1950 nyarán részt vettem „A teokrácia növekedése” kongresszuson New Yorkban. Miután találkoztam a világ különböző részeiről érkező testvérekkel, és hallottam a Gileádot végzett misszionáriusokkal készült izgalmas interjúkat, elhatároztam, hogy ezentúl még többet fogok tenni Jehova szolgálatában. Eldöntöttem, hogy elkezdem a teljes idejű szolgálatot. Amikor hazaértem, megírtam a kanadai fiókhivatalnak, hogy én is szeretnék általános úttörő lenni. Azt válaszolták, hogy jó lenne, ha először megkeresztelkednék. Így is tettem, és 1950. október 1-jén megkeresztelkedtem. Egy hónappal később általános úttörő lettem, és az első megbízatásom Kapuskasing városába szólt, mely nagyon messze volt az otthonomtól.

 1951 tavaszán a fiókhivatal arra kérte a franciául tudó hírnököket, hogy gondolják át, el tudnának-e költözni a francia nyelvű Québec tartományba, ahol ekkor nagy szükség volt hírnökökre. Mivel angolul és franciául is beszéltem, én is jelentkeztem. Ezután Rouynba küldtek. Amikor megérkeztem, még senkit sem ismertem ott. Ahogyan a bevezetőben említettem, csak egy címet kaptam. De jól alakultak a dolgok. Marcellel jó barátok lettünk, és nagyon élveztem a következő négy évet, amit Québecben töltöttem. A vége felé kineveztek különleges úttörőnek.

Mialatt Québecben szolgáltam, meghívást kaptam a Gileád-iskola 26. osztályába South Lansingbe. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben! 1956. február 12-én volt a diplomaosztónk. A megbízatásom Nyugat-Afrikába szólt, egy olyan területre, amely ma Ghánához tartozik. b De még haza kellett utaznom Kanadába, hogy megkapjam az utazáshoz szükséges papírokat. Akkor azt hittem, hogy ezt pár hét alatt el tudom intézni.

De a néhány hétből végül 7 hónap lett. Eközben a Cripps család, akik Torontóban éltek, felajánlották, hogy lakhatok náluk. A lányukkal, Sheilával időközben egymásba szerettünk. Már éppen arra készültem, hogy megkérem a kezét, amikor végül megkaptam a vízumot. Sheilával imádkoztunk, és úgy döntöttünk, hogy elmegyek a megbízatási területemre. Abban is megegyeztünk, hogy levelezni fogunk, hogy el tudjuk dönteni, összeházasodjunk-e, és ha igen, mikor. Bár akkor nagyon nehéz volt elválni egymástól, idővel kiderült, hogy jól döntöttünk.

Körülbelül egy hónap után érkeztem meg a ghánai Accrába. Utaztam vonattal, teherhajón és repülővel is. Ott kineveztek kerületfelvigyázónak. A megbízatásom során nemcsak Ghánát jártam be, hanem a szomszédos Elefántcsontpartot és Togoföldet (most Togo) is. Legtöbbször egyedül utaztam a fiókhivataltól kapott terepjáróval. A szolgálat minden percét nagyon élveztem!

 A hétvégéken előadásokat tartottam a körzetkongresszusokon. Akkoriban nem voltak kongresszusi termeink, ezért a testvérek bambuszból és pálmalevelekből ideiglenes tetőt építettek, hogy a hallgatóság árnyékban tudjon ülni. Mivel nem volt lehetőség arra, hogy hűtsék az élelmiszereket, a testvérek állatokat tartottak a kongresszus helyszínén, és közvetlenül azelőtt vágták le őket, hogy elkészítették a küldötteknek.

A kongresszusokon volt néhány vicces eset is. Egyszer Herb Jennings testvér c, aki szintén misszionárius volt, éppen előadást tartott, de aztán valami félbeszakította a programját. Egy marha elszökött, és riadtan rohangált fel-alá a színpad és a hallgatóság között. Négy erős testvérnek azonban sikerült megfognia és visszavinnie, a hallgatóság pedig jót nevetett a történteken.

A hét többi napján megmutattam az embereknek a környező falvakban Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet. Kifeszítettem egy nagy fehér vásznat két karó vagy két fa közé, hogy le tudjam nekik vetíteni. A filmnek nagy sikere volt. Sokan ekkor láttak életükben először filmet! A keresztelkedésről szóló jeleneteket mindig nagy lelkesedéssel tapsolták meg. Ez a film sokaknak segített látni, hogy milyen egységesek Jehova Tanúi az egész világon.

Körülbelül két éve szolgáltam Afrikában, amikor 1958-ban részt vehettem egy nemzetközi kongresszuson New Yorkban. Nagyon örültem, hogy újra láthattam Sheilát, aki ebben az időben Québecben szolgált különleges úttörőként. Amióta eljöttem Kanadából, leveleztünk egymással, és most, hogy ismét találkoztunk, megkértem a kezét, és ő igent mondott. Írtam Knorr testvérnek d, és megkérdeztem, hogy elvégezhetné-e Sheila is a Gileádot, és csatlakozhatna-e hozzám Afrikában, ő pedig beleegyezett. Miután Sheila végül megérkezett Ghánába, összeházasodtunk. Az esküvőnk 1959. október 3-án volt Accrában. Éreztük, hogy Jehova megáldott minket, amiért az ő szolgálatát tettük az első helyre az életünkben.

1961-ben áthelyeztek minket Kamerunba. Kineveztek fiókhivatal-szolgának, és az volt a  feladatom, hogy segítsek megalapítani a fiókhivatalt. Ez egy sűrű időszak volt, és még sokat kellett tanulnom, hogy jól el tudjam látni ezt a feladatot. Aztán 1965-ben megtudtuk, hogy Sheila babát vár. Őszintén szólva időbe telt, mire megbarátkoztunk a gondolattal, hogy szülők leszünk. De amikor már éppen kezdtük beleélni magunkat, és terveket készítettünk, hogy visszatérünk Kanadába, szörnyű veszteség ért minket.

Sheila sajnos elvetélt. Az orvostól megtudtuk, hogy fiunk lett volna. Bár mindez már több mint 50 éve történt, még mindig fájdalmas emlék. Noha szörnyen le voltunk sújtva, úgy döntöttünk, hogy a külföldi megbízatásunkban maradunk, ami addigra már nagyon a szívünkhöz nőtt.

Kamerunban a testvéreinknek gyakran kellett üldözéssel szembenézniük a politikai semlegességük miatt. Az elnökválasztások idején pedig különösen feszült volt a helyzet. Aztán 1970. május 13-án sajnos bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottunk: Jehova Tanúit betiltották. A gyönyörű új fiókhivatalunkat, amelybe mindössze 5 hónappal azelőtt költöztünk be, a kormány lefoglalta, és egy héten belül az összes misszionáriust – így Sheilát, és engem is – kiutasítottak az országból. A szívünk szakadt meg, hogy ott kellett hagynunk a testvéreinket. Nagyon szerettük őket, és aggódtunk, hogy mi lesz most velük.

A következő fél évet a francia fiókhivatalban töltöttük. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy továbbra is támogassam a kameruni testvéreket. Aztán még az év decemberében áthelyeztek minket a nigériai fiókhivatalba, amely átvette a Kamerunban folyó prédikálómunka felvigyázását. A testvérek Nigériában nagy szeretettel fogadtak minket, és mi nagyon élveztük az ott töltött éveket.

1973-ban egy nagyon nehéz döntést kellett meghoznunk. Sheila már jó ideje súlyos egészségi gondokkal küzdött. Aztán egyszer, amikor New Yorkban voltunk egy kongresszuson, sírva fakadt, és ezt mondta nekem: „Úgy érzem, nem fogom tovább bírni. Szinte mindig rosszul vagyok, és teljesen kimerültnek érzem magam.” Nagyon büszke voltam rá, hogy már több mint 14 éve hűségesen szolgált velem Nyugat-Afrikában, de világos volt, hogy most valamin változtatnunk kell. Miután alaposan átbeszéltük a dolgot, és sokat imádkoztunk, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Kanadába, mert ott jobb egészségügyi ellátásban részesülhet. Életünk legnehezebb döntése volt otthagyni a megbízatásunkat, és befejezni a teljes idejű szolgálatot.

Miután visszatértünk Kanadába, egy régi barátom, akinek volt egy autókereskedése, munkát ajánlott egy Torontótól északra fekvő kisvárosban. Kibéreltünk egy lakást, és használt bútorokkal rendeztük be. Így sikerült anélkül új életet kezdenünk, hogy adósságba vertük volna magunkat. Az volt a célunk, hogy egyszerű életet éljünk, mert azt  reméltük, hogy egy nap majd újrakezdhetjük a teljes idejű szolgálatot. Nagy meglepetésünkre ez az álmunk előbb valóra vált, mint gondoltuk.

Az Ontario tartománybeli Norvalben épülőben volt egy új kongresszusi terem, és szombatonként én is segítettem az építkezésen. Idővel megkértek, hogy legyek a kongresszusi terem felvigyázója. Mivel Sheila egészsége sokat javult, úgy éreztük, hogy neki sem jelentene gondot ellátni ezt az új megbízatást. Ezért elfogadtuk, és 1974 júniusában beköltöztünk a kongresszusi terem szolgálati lakásába. Nagyon boldogok voltunk, hogy újra a teljes idejű szolgálatban lehetünk!

Sheila egészségi állapota tovább javult. Így amikor két évvel később megkértek minket, hogy szolgáljunk a körzetmunkában, el tudtuk vállalni a feladatot. Manitoba tartományba kerültünk. Bár Kanadának ezen a vidékén fagyosak a telek, a testvérek kedvessége és szeretete megmelengette a szívünket. Megtanultuk, hogy bárhol szolgáljuk is Jehovát, a lényeg az, hogy legyünk kitartóak, és ne adjuk fel.

1978-ban meghívtak bennünket a kanadai Bételbe. Nem sokkal később egy elég kellemetlen, ám annál tanulságosabb eset történt velem. Megkértek, hogy tartsak egy másfél órás előadást franciául egy különleges összejövetelen Montreálban. De sajnos nem sikerült lekötnöm a hallgatóság figyelmét, és a program után tanácsot kaptam egy testvértől a szolgálati osztályról. El kellett volna ismernem – amit azóta már tudok –, hogy nem vagyok valami ügyes előadó. Ez a beszélgetés nem sikerült valami fényesen, és nem fogadtam jól a tanácsot. Úgy éreztem, hogy a testvér nagyon kritikus, és még csak meg sem dicsér. Elkövettem azt a hibát, hogy az alapján ítéltem meg a tanácsot, hogy ki és hogyan adja.

Pár nappal később a fiókbizottság egyik tagja megkeresett a történtek miatt. Elismertem, hogy nem fogadtam jól a tanácsot, és elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy így reagáltam. Aztán bocsánatot kértem a testvértől, akitől a tanácsot kaptam, ő pedig nagylelkűen megbocsátott. Ebből az esetből egy életre megtanultam, hogy mennyire fontos az alázat (Péld 16:18). Sokszor beszéltem Jehovával a történtekről imában, és elhatároztam, hogy ezentúl mindig jól fogom fogadni, ha tanácsot kapok.

Már több mint 40 éve szolgálok a kanadai Bételben, 1985 óta pedig a fiókbizottság tagja vagyok. 2021 februárjában sajnos elveszítettem az én drága feleségemet, Sheilát. Amellett, hogy nagyon hiányzik, egyre több egészségi gonddal is meg kell küzdenem. De Jehova szolgálata nagyon sok örömet ad, és annyira leköt, hogy szinte észre sem veszem, milyen gyorsan telnek a napok (Préd 5:20). Bár sok nehézségem volt az életben, az áldásaim messze felülmúlták ezeket. Most már 70 éve végzem a teljes idejű szolgálatot. Igazán örömteli és megelégedést nyújtó életem volt annak köszönhetően, hogy Jehova szolgálatát tettem az első helyre az életemben. Imádkozom, hogy a fiatalok is Jehova szolgálatának éljenek, mert meg vagyok róla győződve, hogy csak így lehet igazán tartalmas és örömteli életük.