A szüleim korábban buzgó katolikusok voltak. De miután megtudták, hogy a Biblia szerint Isten neve Jehova, elfogadták az igazságot, és Jehova Tanúi lettek. Apukám, aki jól értett a famegmunkáláshoz, a tudását ezután már nem arra használta, hogy Jézus-szobrokat készítsen, hanem arra, hogy átalakítsa a lakásunk földszintjét egy királyságteremmé. Ez lett az első királyságterem San Juan del Montéban, ami a Fülöp-szigetek fővárosának, Manilának a közelében fekszik.

1952-ben születtem. A szüleim nagy gondot fordítottak arra, hogy engem és a testvéreimet – a négy bátyámat és a három nővéremet – tanítsanak Jehováról. Amikor nagyobb lettem, édesapám arra ösztönzött, hogy mindennap olvassak el egy részt a Bibliából. Emellett felhasználta a szervezetünk kiadványait, hogy segítsen közeledni Jehovához. A családunk időnként vendégül látta az utazófelvigyázókat és a fiókhivatal képviselőit. Mindannyian nagyon élveztük, amikor meséltek az élményeikről, és ezek az alkalmak arra ösztönöztek minket, hogy a szolgálat legyen a legfontosabb az életünkben. A szüleim nagyon szép példát mutattak azzal, hogy mindvégig hűségesek voltak Jehovához.

Miután édesanyám egy betegségben meghalt, édesapámmal 1971-ben elkezdtünk úttörőzni. De 1973-ban, amikor még csak 20 éves voltam, ő is meghalt. A szüleim nagy űrt hagytak maguk után, és rendkívül magányosnak éreztem magam. De a reménység, amely „biztos is, szilárd is”, tényleg olyan volt, mint egy horgony. Segített, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott legyek, és közel maradjak Jehovához (Héb 6:19). Nem sokkal édesapám halála után elfogadtam a megbízatást, hogy különleges úttörőként szolgáljak a Coron-szigeten, Palawan tartományban.

Huszonegy éves voltam, amikor a Coron-szigetre kerültem. Mivel városban nőttem fel, csodálkoztam, hogy ezen a szigeten csak keveseknél van áram, vezetékes víz, és alig néhányaknak van autója vagy motorja. A szigeten ugyan volt néhány testvér, de nem volt úttörőtársam, ezért néha egyedül kellett mennem a szolgálatba. Az első hónapban nagyon megviselt, hogy távol voltam a barátaimtól és a családomtól. Esténként könnyes szemmel a csillagos eget néztem. Arra gondoltam, hogy a legjobb lenne hazamenni.

Amikor így egyedül voltam, kiöntöttem a szívemet Jehovának. Felidéztem vigasztaló gondolatokat a Bibliából és a kiadványainkból. Gyakran eszembe jutott a Zsoltárok 19:14. Felismertem, hogy Jehova akkor lesz a „kősziklám és megváltóm”, ha olyasmin gondolkodom, ami örömet szerez neki, például a tettein és a tulajdonságain. Volt egy Őrtorony-cikk, ami nagyon sokat segített. Az volt a címe, hogy „Sohasem vagy egyedül”. a Ezt újra és újra elolvastam. Olyan volt, mintha Jehova ott lett volna mellettem. Ez az időszak különleges lehetőség volt arra, hogy tanulmányozzak, elmélkedjek és imádkozzak.

Nem sokkal azután, hogy a Coron-szigetre kerültem, kineveztek vénnek. Ekkor még nem volt más vén a szigeten, ezért minden héten én vezettem a teokratikus szolgálati iskolát, a szolgálati összejövetelt, a gyülekezeti könyvtanulmányozást és az Őrtorony-tanulmányozást. Emellett minden héten én tartottam a nyilvános előadást is. Egy biztos: nem volt időm azon szomorkodni, hogy mennyire egyedül vagyok.

Ezen a szigeten nagyon jó volt a szolgálat. Néhány tanulmányozóm meg is keresztelkedett. Ugyanakkor nehézségekkel is szembe kellett néznem. Volt, hogy fél napot gyalogoltam a területre, és azt sem tudtam, hogy este hol fogok aludni. A gyülekezetünk területéhez sok kisebb sziget is tartozott. Ezeket gyakran motorcsónakkal közelítettem meg a viharos tengeren át, pedig még úszni sem tudtam. A nehézségek ellenére éreztem, hogy Jehova támogat, és vigyáz rám. Később felismertem, hogy mindez felkészített arra, ami a következő megbízatásomban várt rám.

1978-ban Pápua Új-Guineába küldtek. Ez a hegyvidékes ország Ausztráliától északra helyezkedik el, és majdnem akkora, mint Spanyolország. Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy a körülbelül hárommillió lakos több mint 800 nyelven beszél. Szerencsére a legtöbben ismerik az új-guineai pidzsint, amit általában tok-piszinnek neveznek.

Egy ideig egy angol nyelvű gyülekezetbe jártam a fővárosban, Port Moresbyban. De valamivel később átkerültem egy tok-piszin nyelvű gyülekezetbe, és elkezdtem nyelvórákra járni. Amit tanultam, egyből fel is használtam a szolgálatban. Így gyorsan ment a nyelvtanulás. Nemsokára már nyilvános előadást is tudtam tartani tok-piszin nyelven. Nagyon meglepődtem, hogy bár még egy év sem telt el az érkezésem óta, kineveztek körzetfelvigyázónak, és tok-piszin  nyelvű gyülekezeteket látogattam több nagy tartományban is.

Mivel a gyülekezetek nagyon távol voltak egymástól, sok körzetkongresszust kellett szerveznem, és rengeteget utaztam. Eleinte nagyon magányosnak éreztem magam, mert minden új volt: az ország, a nyelv és a szokások is. Ezenkívül a hegyvidékes területen nem tudtam szárazföldön megközelíteni a gyülekezeteket, ezért majdnem minden héten repülőre kellett szállnom. Volt, amikor én voltam az egyetlen utas egy rozoga, egymotoros gépen. Ez legalább annyira rémisztő volt, mint motorcsónakkal utazni.

Csak keveseknek volt telefonja, ezért levélben tartottam a kapcsolatot a gyülekezetekkel. De gyakran előfordult, hogy előbb értem oda, mint a leveleim. Miután megérkeztem, megkérdeztem a helyiektől, hogy kik ott a Tanúk. Amikor megtaláltam őket, olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy az minden nehézséget feledtetett velem. Éreztem, hogy Jehova sokféleképpen támogat, és így igazán közel kerültem hozzá.

Az első összejövetelen, amin részt vettem Bougainville-ben, odajött hozzám egy házaspár széles mosollyal, és megkérdezték, hogy emlékszem-e rájuk. Eszembe jutott, hogy még amikor Port Moresbyba kerültem, akkor tanúskodtam nekik, és el is kezdtem tanulmányozni velük, majd átadtam őket egy helyi testvérnek. Mostanra mindketten megkeresztelkedtek. Ez egy nagyon kedves ajándék volt Jehovától, amit a Pápua Új-Guineában töltött három évem során kaptam.

Mielőtt 1978-ban eljöttem a Coron-szigetről, találkoztam egy bájos, önfeláldozó testvérnővel, Adellal. Általános úttörő volt, és egyedül nevelte a két gyermekét, Samuelt és Shirley-t. Emellett az anyukájáról is gondoskodott. 1981 májusában visszatértem a Fülöp-szigetekre, hogy összeházasodjunk. Az esküvőnk után együtt úttörőztünk és gondoskodtunk a családról.

Noha családom volt, 1983-ban újra kineveztek különleges úttörőnek, és Linapacanra küldtek, Palawan tartományba. Mielőtt ideköltöztünk, nem voltak Tanúk ezen a szigeten. Adel anyukája úgy egy évvel később meghalt. De lefoglaltuk magunkat a szolgálattal, így könnyebb volt elviselni a veszteséget. Nagyon sok tanulmányozást kezdtünk, ezért nem sokkal később szükségünk lett egy kis királyságteremre, úgyhogy építettünk egyet. Mindössze három évvel azután, hogy idejöttünk, 110-en vettek részt az emlékünnepen. Közülük sokan később meg is keresztelkedtek.

1986-ban a Culion-szigetre küldtek. Néhány év múlva Adelt is kinevezték különleges úttörőnek. Ezen a szigeten volt egy közösség, ahol leprás betegek éltek. Először kicsit tartottunk attól, hogy prédikáljunk nekik, mivel nagyon el volt torzulva a testük. Viszont a helyi testvérek biztosítottak arról, hogy kicsi az esélye a fertőzésnek, mert ezek az emberek kezelést kapnak. Néhányuk még az összejövetelekre is eljárt egy  testvérnő otthonába. Hamarosan elmúltak az aggályaink, és nagyon boldogok voltunk, hogy elmondhatjuk a Biblia ígéreteit ezeknek az embereknek, akik úgy érezték, hogy mind Isten, mind az emberek elfordultak tőlük. Nagyon jó volt látni, milyen sokat jelent nekik, hogy egy nap teljesen egészségesek lesznek (Luk 5:12, 13).

Mi segített alkalmazkodni a gyermekeinknek az új környezethez a Culion-szigeten? Adellal szerettük volna, hogy jó társaságban legyenek, ezért meghívtunk két fiatal testvérnőt a Coron-szigetről, hogy csatlakozzanak hozzánk. Samuel, Shirley és ez a két fiatal testvérnő nagyon élvezték a szolgálatot. Sok gyermekkel tanulmányoztak, akiknek a szüleit mi tanítottuk Adellal. Volt, hogy egyszerre 11 családdal tanultunk. Nemsokára olyan sok tanulmányozó lett, hogy alapíthattunk egy új gyülekezetet.

A környéken én voltam az egyetlen vén. Ezért a fiókhivatal megkért, hogy ne csak Culionban vezessem le az összejöveteleket, ahol nyolc hírnök volt, hanem egy Marily nevű faluban is, ahol kilencen voltak. Ez a település három órára volt csónakkal. Miután megtartottam az összejöveteleket, az egész család átgyalogolt a hegyeken keresztül egy Halsey nevű faluba, hogy ott tanítsuk az érdeklődőket.

Idővel Marilyben és Halsey-ben olyan sok Tanú lett, hogy mindkét helyen szükség volt királyságteremre. Akárcsak Linapacanon, ezeken a helyeken is a testvérek és az érdeklődők gondoskodtak az építőanyagok zöméről, és ők végezték a munka nagy részét. A Marilyben épített terem 200 fős volt, és át lehetett alakítani úgy, hogy kongresszusokat is lehessen ott tartani.

Miután a gyermekeink felnőttek, 1993-ban elkezdtük Adellal a körzetmunkát a Fülöp-szigeteken. Majd 2000-ben meghívtak a szolgálati kiképzőiskolára, ahol képzést kaptam arra, hogy oktató lehessek ezen az iskolán. Úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok alkalmas erre a feladatra, de Adel mindig bátorított. Emlékeztetett rá, hogy Jehova meg fogja adni a szükséges erőt  hozzá (Flp 4:13). Adel tapasztalatból mondhatta ezt, hiszen nem volt jó az egészsége, mégis mindig hűségesen ellátta a feladatait.

2006-ban, amikor én oktató voltam, Adelnál Parkinson-kórt állapítottak meg. Teljesen ledöbbentünk. Először azt javasoltam, hogy jobb lenne, ha nem oktatnék tovább, hanem inkább őt ápolnám. De Adel ezt mondta: „Kérlek, keress nekem egy orvost, aki segíteni tud, és biztos vagyok benne, hogy Jehova meg fogja adni a szükséges erőt a folytatáshoz.” A következő hat évben Adel hűségesen szolgált tovább, panaszkodás nélkül. Amikor már nem tudott járni, a kerekesszékében ülve prédikált. Amikor pedig már nehezen tudott beszélni, néhány szavas válaszokat adott az összejövetelen. A testvérek gyakran küldtek neki üzeneteket, és kifejezték, hogy mennyire értékelik a kitartását. Adel 2013-ban halt meg. 30 éven át volt hűséges és szerető társam. De miután elveszítettem, újra elhatalmasodott rajtam a bánat és a magány.

Adel azt szerette volna, hogy folytassam a megbízatásomat, és én így is tettem. Segített megküzdeni a magánnyal az, hogy elfoglaltam magam. 2014 és 2017 között tagalog nyelvű gyülekezeteket látogattam meg olyan országokban, ahol a munkánk korlátozva volt. Ezután Tajvanon, az Egyesült Államokban és Kanadában is meglátogattam tagalog gyülekezeteket. 2019-ben a királysághirdetők iskoláján oktattam angol nyelven Indiában és Thaiföldön. Ez idő alatt nagyon sok örömben volt részem. Akkor vagyok a legboldogabb, ha teljesen Jehova szolgálatára összpontosítok.

Akárhová kerültem, nagyon megszerettem a testvéreket, ezért sosem volt könnyű búcsút venni tőlük. Mindez megtanított arra, hogy teljes mértékben Jehovára támaszkodjak. Gyakran éreztem, hogy támogat, és ez segített, hogy készségesen elfogadjak minden változást. Most a Fülöp-szigeteken szolgálok különleges úttörőként. Már otthon érzem magam az új gyülekezetemben, és olyan lett nekem, mint egy törődő, nagy család. Arra is büszke vagyok, hogy Samuelnek és Shirley-nek olyan erős hitük van, mint az anyukájuknak volt (3Ján 4).

Az életem során sok nehézséggel kellett szembenéznem. Például amikor a drága feleségem egy betegség miatt legyengült, majd meghalt. Ezenkívül gyakran kellett alkalmazkodnom új helyzetekhez. De mindig tapasztaltam, hogy Jehova „nincs messze egyikünktől sem” (Csel 17:27). A „keze nem túl rövid”, ezért mindig tud támogatni minket, és erőt tud adni nekünk, még akkor is, ha elszigetelt helyen élünk (Ézs 59:1). Nagyon hálás vagyok Jehovának, aki a kősziklám, hogy mindig velem volt. Igen, sosem voltam egyedül.