Hollandiában születtem 1948-ban. A családom 1949-ben Brazíliába, Sao Paulóba költözött. A szüleim nagyon vallásosak voltak, vacsora után mindig együtt olvastuk a Bibliát. 1959-ben ismét továbbálltunk. Az Egyesült Államokban, Massachusetts államban telepedtünk le.

Apa keményen dolgozott, hogy gondoskodjon a nyolctagú családunkról. Sokféle munkát elvállalt; volt utazó kereskedő, útépítő munkás, és egy nemzetközi légitársaság ügynökeként is dolgozott. Ennek a munkájának mindannyian nagyon örültünk, mert így sok lehetőségünk volt az utazásra.

A középiskola alatt sokat gondolkoztam azon, hogy mit kezdjek az életemmel. A velem egykorúak vagy a katonai szolgálatot választották, vagy pedig egyetemre mentek. Nálam a katonaság szóba sem jött, hiszen még csak vitatkozni sem szerettem, nemhogy harcolni. Hogy elkerüljem a behívót, egyetemre mentem. De valójában arra vágytam, hogy segítsek másoknak, mert úgy éreztem, hogy ez az élet valódi értelme.

Antropológiát tanultam, mert foglalkoztatott az élet eredete. Az evolúció elméletét tényként tanították nekünk, de sok magyarázat nem volt logikus számomra. Azt várták tőlünk, hogy vakon higgyük el ezeket. Ez nagyon nem volt szimpatikus, mivel teljesen ellentmondott a tudományos gondolkodásnak.

Az egyetemen egyáltalán nem az erkölcsös életre tanítottak minket. Inkább azt akarták belénk sulykolni, hogy a sikerért mindent meg kell tenni. Sokat jártam bulikba, és a drogokat is kipróbáltam, ami persze egy időre boldoggá tett. Mégis ott motoszkált bennem, hogy az életnek valami többről kell szólnia ennél.

Valamivel később Bostonba költöztem, és az ottani egyetemre iratkoztam be. Hogy fedezzem a kiadásaimat, nyári munkát vállaltam. Ezen a munkahelyen találkoztam először egy Jehova Tanújával. A kollégám Dániel könyvének a 4. fejezete alapján beszélt nekem a hét időről, és rámutatott, hogy a vég idején élünk (Dán 4:13–17). Éreztem, hogy a szavainak nagy súlyuk van, és hogy ha folytatom vele a beszélgetéseket, akkor előbb-utóbb változtatnom kell az életemen. Mivel ehhez semmi kedvem nem volt, mindent megtettem, hogy ne kelljen vele találkoznom.

Az egyetemen olyan órákra jártam, amelyek felkészítettek rá, hogy majd önkéntesként tudjak dolgozni Dél-Amerikában. Azt reméltem, hogy ha emberbaráti segítséget tudok nyújtani másoknak, akkor igazán tartalmas lesz az életem. De már a képzés alatt azt éreztem, hogy ez az irány is hiábavaló. Csalódtam az egyetemben, ezért a félév végén otthagytam.

1970 májusában Amszterdamba költöztem, és ugyanannál a légitársaságnál helyezkedtem el, ahol apa is dolgozott. Rengeteg országban jártam Afrikában, az amerikai kontinensen, Európában, és Ázsiában is. De rá kellett jönnöm, hogy az emberek mindenütt komoly problémákkal küzdenek, és valódi megoldás sehol sincs rájuk. Újra megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék valami igazán értelmes dolgot megvalósítani, ezért visszamentem a bostoni egyetemre.

Hamar felismertem, hogy az egyetem továbbra sem tud választ adni az élet nagy kérdéseire. Teljesen bizonytalan voltam, hogy mihez kezdjek magammal, ezért tanácsot kértem az antropológiatanáromtól. Nagyon meglepett, amit mondott: „Akkor meg minek akar itt maradni? Ne vesztegesse tovább az idejét!” Több se kellett, végleg otthagytam az egyetemet.

Kétségbeesetten kerestem az élet értelmét. Néhány barátommal stoppolva átutaztuk az Államokat, és eljutottunk Mexikóba, Acapulcóba. Ott csatlakoztunk egy hippi közösséghez, és úgy tűnt, hogy teljesen gondtalan így az élet. De láttam, hogy köztük is mennyire gyakori a becstelenség és a hűtlenség, és hogy ez az életmód sem vezet valódi boldogsághoz.

Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy tengerre szálljak egy vitorlással, de nem ám matrózként, hanem kapitányként. Ehhez persze kellett egy saját hajó. Volt egy barátom, Tom,  akinek szintén ez volt az álma. Így hát összefogtunk, és elhatároztuk, hogy körbehajózzuk a világot. Szerettünk volna egy gyönyörű trópusi szigetet találni, ahol távol lehetünk a társadalmi szabályoktól.

Elutaztunk Arenys de Marba, Barcelona közelébe. Ott megvettünk egy körülbelül 9,5 méteres vitorlás hajót, amelyet Llygrának hívtak. Sokat dolgoztunk a felújításán, hogy biztonságosan tudjunk vele hajózni. Mivel nem volt szándékunkban gyorsan haladni, a motort inkább kivettük, és ivóvizet tettünk a helyére. Azért, hogy a kisebb kikötőkben könnyebben tudjunk manőverezni, két ötméteres evezőt is raktunk a hajóba. Amikor minden készen állt, elindultunk az Indiai-óceán felé, a Seychelle-szigetekre. Úgy terveztük, hogy Afrika nyugati partján haladunk végig, és délen megkerüljük a Jóreménység fokát. A tájékozódáshoz egy szextánst és csillagtérképet használtunk. Le voltam nyűgözve, hogy a csillagok segítségével milyen pontosan meg tudjuk határozni a helyzetünket.

Nem sokat haladtunk, amikor egy vihar során be kellett látnunk, hogy a hajónk mégsem bírja ki a tenger viszontagságait. Óránként több mint 20 liter víz szivárgott a hajótestbe. Ahogy a bevezetőben említettem, teljesen úrrá lett rajtam a félelem, és ezért Istenhez könyörögtem, sok év után először. Megígértem neki, hogy ha túléljük a vihart, akkor mindent megteszek, hogy megismerjem őt. Nos, a vihar elcsendesedett, és én álltam a szavam.

Elkezdtem olvasni a Bibliát. Ez igazán különleges élmény volt a Földközi-tengeren ringatózva. A hajó fedélzetéről repülőhalakat és delfineket láttam, és a végtelen horizont elképesztő látványt nyújtott. Ahogy az éjszakai égbolton a Tejutat csodáltam, teljesen biztos voltam benne, hogy kell lennie egy teremtő Istennek, aki törődik az emberekkel.

Néhány hét után kikötöttünk Alicantéban, Spanyolországban. Elkezdtük árulni a hajónkat, hogy tudjunk egy jobbat venni. Mondanom sem kell, hogy nem sokakat érdekelt egy öreg, lyukas, motor nélküli hajó. De így bőven volt időm a bibliaolvasásra.

Ahogy haladtam az olvasással, kezdtem úgy gondolni a Bibliára, mint ami egy kézikönyv a boldogsághoz. Nagyon tetszett, hogy milyen egyértelműen beszél arról, hogy mi számít erkölcsös életnek. És egyre inkább nem értettem, hogy lehet az, hogy olyan sok keresztény – beleértve saját magamat is – teljesen figyelmen kívül hagyja, amit a Biblia ír.

Eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, és ezért abbahagytam a drogozást. Tudtam, hogy kell lennie egy olyan csoportnak, amelynek a tagjai valóban a Biblia erkölcsi mércéje szerint élnek. Ezért ismét imádkoztam Istenhez, hogy segítsen nekem megtalálni ezeket az embereket.

Azt terveztem, hogy a kizárásos módszert fogom alkalmazni. Ahogy Alicante utcáin sétálgattam, rengeteg templomot láttam. De mivel mindegyikben voltak bálványok, hamar kihúztam őket a listámról.

Egyik vasárnap délután egy domboldalon olvastam a Bibliát, ahonnan ráláttam a kikötőre.  Épp Jakab levelénél jártam, annál a résznél, hogy ne kivételezzünk a gazdagokkal (Jak 2:1–5). Miközben visszasétáltam a hajónkhoz, megláttam egy épületet, amelyen ez a felirat állt: „Jehova Tanúi királyságterme”.

Arra gondoltam, hogy próbára teszem ezeket az embereket. Kíváncsi voltam, hogy fogadnak majd. Mezítláb, szakállasan és szakadt farmerben jelentem meg a királyságteremben. A rendező bekísért, és helyet keresett nekem. Egy idős hölgy mellé ültem le, aki nagyon kedvesen segített megtalálni a bibliaverseket a program alatt. A végén sokan odajöttek hozzám, és szeretettel üdvözöltek. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Egy férfi meghívott az otthonába, hogy beszélgessünk a Bibliáról. De mivel még nem olvastam ki az egészet, megígértem neki, hogy majd szólok, ha végeztem. Ezután minden összejövetelen ott voltam.

Néhány héttel később ellátogattam ahhoz a férfihoz, és ő készségesen válaszolt a kérdéseimre a Bibliából. Egy hét múlva kaptam tőle egy bőröndnyi szép ruhát. Azt mondta, hogy a ruhák tulajdonosa épp börtönben van, mert a Biblia parancsának engedelmeskedve szereti az embertársait, és nem hajlandó fegyvert fogni (Ézs 2:4; Ján 13:34, 35). Ekkor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam, amit kerestem: azt a csoportot, amelynek a tagjai valóban betartják a Biblia egyértelmű erkölcsi törvényeit. Most már nem az volt a célom, hogy találjak egy gyönyörű szigetet, hanem hogy minél alaposabban tanulmányozzam a Bibliát. Így hát visszatértem Hollandiába.

Autóstoppal mentem Spanyolországból Hollandiába. Négynapi utazás után megérkeztem Groningenbe. Állást kellett keresnem, hogy el tudjam tartani magamat. Bementem egy asztalosműhelybe, ahol a jelentkezéshez ki kellett töltenem egy nyomtatványt. Az a kérdés is szerepelt rajta, hogy mi a vallásom, és én odaírtam, hogy Jehova Tanúja. Amikor a tulajdonos ezt meglátta a papíron, teljesen megváltozott az arckifejezése. Azt ígérte, hogy majd értesít, de igazából nem hívott vissza.

Bementem egy másik asztalosműhelybe is, hogy megkérdezzem a tulajdonost, van-e szüksége munkaerőre. Azt kérte, hogy igazoljam a végzettségemet, és mutassak valamilyen ajánlólevelet. Elmeséltem neki, hogy egy öreg, fából készült vitorlás hajó felújításán  dolgoztam. Azt mondta, hogy délután máris kezdhetek, de még hozzáfűzte: „Tudnia kell, hogy Jehova Tanúja vagyok, és a bibliai alapelvek szerint élek. Úgyhogy nem szeretném, ha bármilyen problémát okozna.” Ezen nagyon meglepődtem, és rögtön mondtam neki, hogy én is Tanú vagyok. Mivel hosszú hajam, és szakállam volt, a testvér eléggé csodálkozott, és kijelentette, hogy akkor tanulmányozni fogja velem a Bibliát. Örömmel fogadtam a segítségét. Jehova teljesítette a szívem vágyát (Zsolt 37:4). Így már értettem, hogy miért nem vettek fel az első műhelyben. Munkába álltam a testvérnél, és egy évig dolgoztam nála. Közben tanulmányoztam vele a Bibliát, és 1974 januárjában megkeresztelkedtem.

Egy hónappal a keresztelkedésem után elkezdtem az úttörőszolgálatot, és így végre elégedett voltam az életemmel. A következő hónapban pedig Amszterdamba költöztem, hogy támogassam az újonnan alakult spanyol csoportot. Nagyon élveztem ott a szolgálatot; spanyol és portugál nyelven is vezettem bibliatanulmányozásokat. Aztán 1975 májusában az a megtiszteltetés ért, hogy kineveztek különleges úttörőnek.

Az egyik összejövetelünkre eljött egy különleges úttörő testvérnő, Ineke, hogy bemutassa nekünk a bolíviai bibliatanulmányozóját. Ezután Inekével levelezni kezdtünk, és kiderült, hogy hasonló céljaink vannak Jehova szolgálatában. 1976-ban összeházasodtunk, és együtt folytattuk tovább a különlegesúttörő-szolgálatot. 1982-ben meghívtak minket a Gileád-iskola 73. osztályába. Igazán meglepődtünk, amikor kineveztek minket Kelet-Afrikába, de nagyon örültünk neki. 5 évig Mombasában, Kenyában szolgáltunk. 1987-ben pedig átkerültünk Tanzániába, ahol akkor ért véget a betiltás. 26 évig szolgáltunk ott, és aztán visszatértünk Kenyába.

Igazi értelmet ad az életünknek az, hogy olyan embereket taníthatunk a Bibliából, akik éhezik az igazságot. Emlékszem az első tanulmányozómra Mombasában. Ezzel a férfival utcai tanúskodás közben találkoztam, és adtam neki két folyóiratot. Ezt kérdezte: „Ha elolvastam, utána mi a teendőm?” A következő héten elkezdtük a bibliatanulmányozást az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvből, amely akkoriban jelent meg szuahéli nyelven. Egy év múlva megkeresztelkedett, és általános úttörő lett. Azóta a feleségével együtt közel 100 embernek segítettek eljutni a keresztelkedésig.

Amikor megtudtam a Bibliából, hogy mi az élet igazi értelme, úgy éreztem magam, mint az utazó kereskedő, aki egy különleges gyöngyre lelt, és soha többé nem akarta elveszíteni azt (Máté 13:45, 46). Onnantól kezdve arra szerettem volna felhasználni az időmet és az erőmet, hogy másoknak is segítsek megszerezni ezt az értékes ismeretet. Én és a drága feleségem hálásak vagyunk Jehovának, amiért ilyen értelmes élettel áldja meg a szolgáit.