Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Hogyan tekinted önmagad?

Hogyan tekinted önmagad?

Hogyan tekinted önmagad?

BÜSZKE ember volt. Mivel kiemelkedő tisztséget kapott a kormányban, csak úgy fürdött az őt érő hízelgésben és rajongásban. Nem kis bosszúságára azonban egy másik hivatalnok nem volt hajlandó megadni neki az ilyenfajta tiszteletet. Az előbbi gőgös hivatalnok bosszúból cselt szőtt, hogy elpusztítson mindenkit a birodalomban, aki az őt megsértő hivatalnok etnikai csoportjába tartozik. Milyen elfajult formája ez az önteltségnek!

A cselt szövő férfi Hámán volt, aki a perzsa Ahasvérus király udvarában szolgált magas rangú tisztviselőként. Ki volt gyűlöletének a célpontja? Egy zsidó férfi, akit Márdokeusnak hívtak. Bár Hámánnak ez a fajirtó elképzelése szélsőséges esetnek számít, de jól szemlélteti, hogy milyen veszélyei és súlyos következményei lehetnek a büszkeségnek. A belőle áradó öntelt szellem nemcsak hogy válságos helyzetbe kergetett másokat, de őt is nyilvános megszégyenítésnek tette ki, s végül a halálához vezetett (Eszter 3:1–9; 5:8–14; 6:4–10; 7:1–10).

Az igaz imádók sem mentesek a büszkeségtől

Jehova elvárja tőlünk, hogy ’járjunk szerényen a mi Istenünkkel’ (Mikeás 6:8NW). A Bibliában különböző beszámolókat találhatunk olyan személyekről, akik nem maradtak meg amellett, hogy szerényen vélekedjenek önmagukról. Ez nehézségeket és fájdalmat okozott nekik. Ha megvizsgálunk néhány esetet, az segíthet megértenünk, hogy ostoba és veszélyes dolog, ha a gondolkodásmódunk nem kiegyensúlyozott.

Jónás próféta gondolkodásmódja olyan kiegyensúlyozatlanná vált, hogy megpróbált elfutni, amikor azt a megbízatást kapta Istentől, hogy figyelmeztesse Ninive gonosz népét Jehova ellenük szóló ítéletüzenetére (Jónás 1:1–3). Később, amikor prédikálótevékenysége sikerrel járt — vagyis Ninive lakosai megbánást tanúsítottak —, Jónás duzzogott. Olyannyira aggasztotta saját prófétai hírneve, hogy alig vagy egyáltalán nem érdekelte Ninive több ezer lakosának az élete (Jónás 4:1–3). Ha öntelten túl sokat képzelünk magunkról, akkor valószínűleg nehéz lesz továbbra is tárgyilagosan és helyesen szemlélnünk a környezetünkben lévő embereket, és a körülöttünk zajló eseményeket.

Vegyük például Uzziás esetét, aki valamikor jó királya volt Júdának. Amikor kiegyensúlyozatlanná vált a gondolkodása, öntelten megpróbált jogot formálni bizonyos papi feladatokra. Öntelt és meglehetősen elbizakodott cselekedeteiért az egészségével fizetett, és Isten kegyét is elvesztette (2Krónika 26:3, 16–21).

Jézus apostolait is majdnem kelepcébe csalta a kiegyensúlyozatlan gondolkodás. Nagyon sokat foglalkoztatta őket a saját dicsőségük és hatalmuk. Amikor nagy próba érte őket, otthagyták Jézust, és elmenekültek (Máté 18:1; 20:20–28; 26:56; Márk 9:33, 34; Lukács 22:24). Önteltségük és elbizakodott gondolkodásuk miatt majdnem szem elől tévesztették Jehova szándékát, és hogy milyen szerepük van az akaratában.

Az elbizakodottság káros következményei

Ha kiegyensúlyozatlanul gondolkodunk önmagunkról, az fájdalmat okozhat, és kárt tehet a másokkal való kapcsolatunkban. Tegyük fel, egy szobában ülünk, és arra leszünk figyelmesek, hogy ketten sugdolózni kezdenek és nevetgélnek. Ha énközpontúak vagyunk, akkor tévesen azt fogjuk feltételezni, hogy az a két ember rajtunk nevet, elvégre olyan halkan beszélgetnek. Viselkedésüket semmi mással nem tudjuk magyarázni. Hiszen ki másról beszélhetnének? Feldühödünk, és elhatározzuk, hogy soha többet nem beszélünk azzal a két emberrel. Ily módon az önmagunkról alkotott kiegyensúlyozatlan nézetünk félreértésekhez vezethet, és kárt tehet a barátainkkal, családunkkal vagy másokkal való kapcsolatunkban.

Akik túl sokat képzelnek magukról, kérkedővé válhatnak, és állandóan dicsekedhetnek állítólagos kiváló adottságaikkal, tetteikkel vagy a vagyonukkal. Az is lehet, hogy uralják a beszélgetést, és mindig belefoglalnak valamit magukról a mondandójukba. Az ilyenfajta beszéd nagyon bosszantó lehet, és arról árulkodik, hogy nincs bennünk igazi szeretet. A beképzelt emberek tehát gyakran elidegenítik magukat másoktól (1Korinthus 13:4).

Jehova Tanúiként gúnyolódással, és elutasítással találkozhatunk a nyilvános szolgálatunkban. Ne feledjük azonban, hogy ez az ellenségeskedés valójában nem a mi személyünk, hanem Jehova, az üzenetünk Forrása ellen irányul. De ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk önmagunknak, az súlyos következményekkel járhat. Évekkel ezelőtt egy testvér magára vette, amikor egy házigazda szóban bántalmazta, és erre ő sértően válaszolt vissza (Efézus 4:29). A testvér ezután soha többet nem vett részt a házról házra végzett szolgálatban. Igen, a büszkeség miatt kijöhetünk a sodrunkból prédikálás közben. Igyekezzünk, hogy ez sose történjen meg velünk. Kérjük inkább alázatosan Jehova segítségét, hogy továbbra is kellőképpen tudjuk értékelni a keresztény szolgálat kiváltságát (2Korinthus 4:1, 7; 10:4, 5).

Az elbizakodott magatartás gátat vethet annak, hogy megfogadjunk olyan tanácsot, amelyre nagy szükségünk lenne. Közép-Amerikában egy tizenéves fiú évekkel ezelőtt előadást tartott a keresztény gyülekezetben a teokratikus szolgálati iskolán. Amikor az iskolafelvigyázó meglehetősen érzéketlenül tanácsot adott neki, ez a dühös fiatal a földhöz vágta a Bibliáját, és kiviharzott a Királyság-teremből, azzal a feltett szándékkal, hogy ő aztán nem jön ide többet. Ám néhány nap múlva legyőzte büszkeségét, kibékült az iskolafelvigyázóval, és alázatosan megfogadta a tanácsát. Ez a fiatal idővel érett kereszténnyé vált.

Ha önteltek vagyunk, és túl komolyan vesszük magunkat, az kárt tehet az Istennel való kapcsolatunkban is. A Példabeszédek 16:5 így figyelmeztet minket: „Útálatos az Úrnak minden, a ki elméjében felfuvalkodott.”

Kiegyensúlyozott nézet önmagunkról

Egyértelmű, hogy nem szabad túl komolyan vennünk magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne gondoljuk komolyan, amit teszünk vagy mondunk. A Biblia arra utal, hogy a felvigyázóknak, a kisegítőszolgáknak, sőt tulajdonképpen a gyülekezetben mindenkinek komolynak kell lennie (1Timótheus 3:4, 8, 11; Titus 2:2). Hogyan alakíthatnak ki és őrizhetnek meg magukról a keresztények szerény, kiegyensúlyozott nézetet és érett gondolkodásmódot?

A Biblia sok buzdító példát sorol fel olyanokról, akik kiegyensúlyozottak voltak abban, ahogyan önmagukat tekintették. Az alázatosság kiemelkedő példája Jézus Krisztus. Isten Fia kész volt otthagyni dicsőséges égi állását, és a földön élt egyszerű emberként, csak hogy Atyja akaratát tegye, és megmentést szerezzen az emberiségnek. A sérelmek, a jogtalanság és a megalázó halál ellenére megőrizte önuralmát és méltóságát (Máté 20:28; Filippi 2:5–8; 1Péter 2:23, 24). Hogyan tudta Jézus ezt megtenni? Teljes mértékben Jehovára támaszkodott, és elszántan végezte Isten akaratát. Jézus szorgalmasan tanulmányozta Isten Szavát, buzgón imádkozott, és erőteljesen igyekezett a szolgálatban (Máté 4:1–10; 26:36–44; Lukács 8:1; János 4:34; 8:28; Zsidók 5:7). Ha követjük Jézus példáját, az segíthet, hogy kiegyensúlyozott nézetet alakítsunk ki önmagunkról, és utána megőrizzük azt (1Péter 2:21).

Figyeld meg Saul király fiának, Jonathánnak a szép példáját is. Apja engedetlensége miatt Jonathán nem követhette Sault a trónon (1Sámuel 15:10–29). Vajon keserű volt Jonathán szájíze a veszteség miatt? Vajon féltékeny lett Dávidra, arra a fiatalemberre, akinek helyette kellett uralkodnia? Bár Jonathán sokkal idősebb volt, és valószínűleg tapasztaltabb is, mint Dávid, mégis szerényen és alázatosan együttműködött Jehova elrendezésével, és lojálisan támogatta Dávidot (1Sámuel 23:16–18). Ha világosan átlátjuk Isten akaratát, és készek vagyunk alávetni magunkat ennek az akaratnak, az segíteni fog nekünk, hogy ’ne gondoljuk többnek magunkat, mint amennyinek gondolnunk kell’ (Róma 12:3, Újfordítású revideált Biblia).

Jézus rámutatott a szerénység és alázatosság értékére. Ezt azáltal szemléltette, hogy elmondta tanítványainak, ha egy menyegzőn vesznek részt, ne foglalják el a „fő helyeket”, mert esetleg náluk előkelőbb személy is jöhet, és az a megaláztatás fogja érni őket, hogy a legalacsonyabb rendűeknek szánt helyre kell ülniük. Hogy még érthetőbbé tegye a tanulságot, Jézus még hozzátette: „mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Lukács 14:7–11). Bölcsen tesszük, ha megszívleljük Jézus tanácsát, és ’felöltözzük az alázatosságot’ (Kolossé 3:12; 1Korinthus 1:31).

A kiegyensúlyozott nézetből fakadó áldások

A szerény és alázatos szellem lehetővé teszi, hogy Jehova szolgái igazi örömet találjanak a szolgálatukban. A vének sokkal megközelíthetőbbek lesznek, ha alázatosan és ’gyengéden bánnak a nyájjal’ (Cselekedetek 20:28, 29NW). Így a gyülekezetben mindenki könnyebbnek érzi majd, hogy beszéljen velük és kérje a segítségüket. A gyülekezet tagjai pedig így a szeretet, a szívélyesség és a bizalom szellemében közelebb kerülhetnek egymáshoz.

Ha nem vesszük magunkat túl komolyan, az lehetővé teszi, hogy jó barátokat szerezzünk. A szerénység és az alázat segít abban, hogy ne alakuljon ki bennünk versenyszellem, és ne próbáljunk meg kitűnni mások közül a tetteinkkel és az anyagi javainkkal. Az előbb említett, Istennek tetsző tulajdonságok segíteni fognak abban, hogy tapintatosabbak legyünk, ami által jobban tudjuk majd vigasztalni és támogatni azokat, akiknek szükségük van rá (Filippi 2:3, 4). Az emberek általában jól reagálnak, ha szeretettel és kedvesen bánunk velük. Vajon nem az ilyen önzetlen kapcsolatokból szövődnek az igaz barátságok? Micsoda áldás, ha nem vesszük magunkat öntelten túl komolyan! (Róma 12:10).

A magunkról alkotott kiegyensúlyozott nézet azt is könnyebbé teszi, hogy beismerjük, hibáztunk, amikor megsértettünk valakit (Máté 5:23, 24). Ennek eredményeként jobb lesz a kapcsolatunk a többiekkel, lehetővé téve a kibékülést és a kölcsönös tiszteletet. Ha a felvigyázói tisztséget betöltő testvérek, így például a keresztény vének alázatosak és szerények, akkor több jót tudnak tenni másokkal (Példabeszédek 3:27; Máté 11:29). Az alázatos embernek az is könnyebben megy, hogy megbocsásson másoknak, akik ellene vétkeznek (Máté 6:12–15). Az ilyen ember nem fog túlzott mértékben reagálni, ha tudomást szerez valamilyen jelentéktelen ügyről, és bízik Jehovában, hogy majd ő fogja rendezni a dolgokat, ha már másképp nem lehet javítani a helyzeten (Zsoltárok 37:5; Példabeszédek 3:5, 6).

Ha szerényen és alázatosan alkotunk véleményt magunkról, a lehető legnagyobb áldás származik belőle, mégpedig az, hogy elnyerjük Jehova kegyét és helyeslését. „Az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád” (1Péter 5:5). Sose essünk bele abba a csapdába, hogy magunkat jobbnak gondoljuk, mint amilyenek valójában vagyunk. Ismerjük el inkább alázatosan, hogy milyen szerepet töltünk be Jehova elrendezésében. Nagyszerű áldások várnak mindazokra, akik megfelelnek ennek a követelménynek: „szerényen járj a te Isteneddel.”

[Kép a 22. oldalon]

Jonathán alázatosan támogatta Dávidot