Cirill Lukarisz — Egy férfi, aki nagy becsben tartotta a Bibliát

1638 nyarán történt. A Márvány-tengeren, az Oszmán Birodalom fővárosától, Konstantinápolytól (a mai Isztambultól) nem messze a halászok megdöbbenve látták, hogy egy holttest sodródik a víz színén. Ahogy közelebbről megnézték, rémület fogta el őket, hiszen a megfojtott test a konstantinápolyi ortodox pátriárkának, az ortodox egyház vezetőjének holtteste volt. Ilyen tragikus véget ért Cirill Lukarisznak, a XVII. század kiemelkedő vallási személyiségének élete.

LUKARISZ nem élt elég hosszú ideig ahhoz, hogy meglássa, amint álma valóra válik, vagyis hogy megjelenik a Keresztény Görög Iratok fordítása hétköznapi görög nyelven. Lukarisz másik álma az volt, hogy az ortodox egyház visszatérjen az „evangéliumi egyszerűséghez”, ez azonban soha nem vált valóra. Ki volt ez a férfi? Milyen akadályokkal találta szembe magát erőfeszítései során?

Döbbenetes tanulatlanság

Cirill Lukarisz 1572-ben született a velencei fennhatóság alatt álló Candián (ma Iráklio), Kréta szigetén. Mivel nagyszerű képességei voltak, az olaszországi Velencében és Padovában tanult, majd nagy utazásokat tett az országban, és külföldön is. Elkeseredve az egyházon belüli csoportok harcai láttán, és Európa reformmozgalmaitól lenyűgözve valószínűleg Genfbe látogatott, mely város akkor kálvinista befolyás alatt állt.

Amikor Lengyelországban volt, Lukarisz látta az ottani ortodoxok — a papok és a laikusok — sajnálatra méltó szellemi állapotát, amely a tanulatlanságuk következménye volt. Miután visszatért Alexandriába és Konstantinápolyba, megrémítette, hogy néhány templomból még a szószéket is eltávolították, ahonnan korábban a Szentírást olvasták fel.

1602-ben Lukarisz Alexandriába ment, ahol ő lett az utódja a vele rokoni kapcsolatban álló Meletios pátriárkának abban az egyházmegyében. Majd levelezésekbe kezdett különböző reformgondolkodású európai teológusokkal. Egyik levelében megemlítette, hogy az ortodox egyház számos helytelen szokást gyakorol. Más leveleiben azt hangsúlyozta, mennyire szüksége lenne az egyháznak arra, hogy a babonákat felváltsa az „evangéliumi egyszerűség”, és hogy csakis a Szentírás tekintélyére támaszkodjon.

 Lukariszt az is aggasztotta, hogy az egyházatyáknak szellemi téren ugyanolyan tekintélyük volt, mint Jézusnak vagy az apostoloknak. Ezt írta: „Nem bírom tovább hallgatni, hogy az emberi hagyományokat a Szentírással egyenlő fontosságúnak tartják!” (Máté 15:6). Hozzátette még, hogy véleménye szerint bálványimádásuk végzetes. Megjegyezte, hogy a „szentekhez” való könyörgés sérti a Közvetítőt, Jézust (1Timótheus 2:5).

Vásáron a pátriárkai szék

Ilyen gondolkodásmóddal, valamint a római katolikus egyház iránt érzett ellenszenvével Lukarisz gyűlöletet és üldözést vont magára a jezsuiták részéről, valamint az ortodox egyház tagjai közül azok részéről, akik a katolikusokkal való egyesülés pártján voltak. E szembenállás ellenére 1620-ban Lukariszt megválasztották Konstantinápoly pátriárkájának. Az ortodox egyház pátriárkasága abban az időben az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt. Az Oszmán hatalom pénz ellenében kész volt eltávolítani bármelyik pátriárkát, és újat választani helyette.

Lukarisz ellenlábasai, főként pedig a jezsuiták és a teljhatalmú, rettenetes pápai Congregatio de Propaganda Fide (A hitterjesztés kongregációja), rágalmazták, és összeesküvést szőttek ellene. „Céljuk érdekében a jezsuiták minden eszközt felhasználtak: árulást, hamis vádat, hízelgést, mindenekelőtt pedig megvesztegetést, mely messze a leghatásosabb eszköz volt az [oszmán] főnemesek kegyének elnyerésében” — jegyzi meg a Kyrillos Loukaris című mű. Ennek eredményeként 1622-ben Lukariszt Rodosz szigetére száműzték, és az amasyai Gergely vásárolta meg a tisztséget, 20 000 ezüstpénzért. Gergely azonban képtelen volt előteremteni az ígért összeget, ezért drinápolyi Anthimosz vásárolta meg a tisztséget, majd később lemondott. Meglepő módon Lukariszt visszahelyezték a pátriárkai székbe.

Lukarisz elhatározta, hogy felhasználja újonnan kapott lehetőségeit az ortodox papság és a laikusok oktatására, azáltal hogy kiad egy bibliafordítást és teológiai tanulmányokat. Ennek érdekében megszervezte, hogy nyomdagépet hozzanak Konstantinápolyba, az angol nagykövet védelme alatt. Azonban, amikor a nyomdagép 1627 júniusában megérkezett, Lukariszt az ellenségei azzal vádolták, hogy politikai célokra fogja felhasználni, így végül megsemmisítették. Lukarisznak ekkor a genfi nyomdagépeket kellett használnia.

A Keresztény Iratok fordítása

Lukarisz végtelen tisztelete, melyet a Biblia iránt és annak tanításbeli ereje iránt érzett, állandóan táplálta benne a vágyat, hogy elérhetőbbé tegye szavait az átlagember számára. Felismerte, hogy az ihletett Biblia eredeti görög kézirataiban használt nyelv már nem érthető az átlagember számára. Ezért az első könyv, melyet Lukarisz elkészíttetett, a Keresztény Görög Iratok fordítása volt korának görög nyelvére. Maximus Callipolites, egy tanult szerzetes 1629 márciusában kezdte el a fordítást. Az ortodoxok közül sokan vérlázítónak tartották a Szentírás fordítását, függetlenül attól, mennyire volt az addigi szöveg homályos az olvasónak. Lukarisz igyekezett megbékíteni őket, ezért az eredeti szöveget és a fordítást párhuzamos oszlopokba szerkesztve nyomtatta ki, és csupán néhány megjegyzést fűzött hozzá. Mivel Callipolites röviddel azután elhunyt, hogy a kéziratot eljuttatta Lukariszhoz, Lukarisz maga olvasta át a kefelevonatot. A fordítást nem sokkal Lukarisz 1638-ban bekövetkezett halála után adták ki.

Lukarisz elővigyázatossága ellenére a fordítás sok püspök nemtetszését váltotta ki. A bibliafordítás bevezető szavaiból teljesen nyilvánvalóvá válik Lukarisznak az Isten Szava iránt érzett szeretete. Azt írta, hogy a Szentírás, mely az átlagember nyelvén olvasható, „gyönyörű, égből kapott üzenet”. Arra buzdította az embereket, hogy „ismerjék meg és legyenek tisztában [a Biblia] egész tartalmával”, és azt mondta, hogy „a hit dolgait helyesen” csakis „az Istentől ihletett és szent evangéliumból” tanulhatják meg (Filippi 1:9, 10).

Lukarisz könyörtelenül leleplezte azokat, akik ellenezték a Biblia tanulmányozását, valamint azokat is, akik megtagadták az eredeti szöveg fordítását: „Ha nem értjük, miről beszélünk vagy olvasunk, az olyan, mintha a levegőbe beszélnénk.” (Vesd össze: 1Korinthus 14:7–9.) Bevezető szavainak összegzéseként ezt írta: „Míg önök mind saját nyelvükön olvassák ezt az Istentől ihletett és szent evangéliumot, értékeljék mindazt,  mit annak olvasásából nyernek . . . , és világítsa meg az Isten önök előtt a helyes utat” (Példabeszédek 4:18).

Confessio Fidei

Miután elindította a bibliafordítás munkáját, Lukarisz egy másik bátor lépést is tett. 1629-ben Genfben kiadta a Confessio Fidei című hitvallást. Ez egy személyes nyilatkozat volt a hitnézetekről, de remélte, hogy az ortodox egyház is elfogadja majd. A The Orthodox Church című könyv szerint ez a hitvallás „megfosztotta a papságról és a szent rendekről alkotott ortodox tantételt minden jelentőségétől, helytelenítve az ikonok tiszteletét, és a szentekhez való könyörgést, mint ami bálványimádás”.

A Confessio 18 cikkelyből áll. A második cikkelye kijelenti, hogy a Szentírás Istentől ihletett, és hogy annak tekintélye messze felette áll az egyház tekintélyének. Ezt mondja: „Hisszük, hogy a Szentírás Isten adománya . . . Hisszük, hogy a Szentírás tekintélye magasabb rendű az egyház tekintélyénél. A Szent Lélektől taníttatni messze kimagaslóbb, mint emberektől taníttatni” (2Timótheus 3:16).

A nyolcadik és a tizedik cikkely kihangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus az egyedüli Közvetítő, Főpap és a gyülekezet Feje. Lukarisz ezt írta: „Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az ő Atyjának jobbjára ültettetett, és ott közbenjár érettünk, egymaga töltve be az igaz és jog szerinti főpap és közvetítő szerepét” (Máté 23:10).

A 12. cikkely kijelenti, hogy az egyház elfordulhat az igazságtól és összetévesztheti a hamisat az igazzal, de a szent szellem fénye a segítségünkre siethet a hűséges szolgák munkája által. A 18. cikkelyben Lukarisz kijelenti, hogy a tisztítótűz pusztán a képzelet szüleménye: „Nyilvánvaló, hogy a tisztítótűz tantétele csupán képzelgés, amely elfogadhatatlan.”

A hitvallás függeléke számos kérdést és választ tartalmaz. Lukarisz itt először is hangsúlyozza,  hogy a Szentírást minden hűségesnek olvasnia kell, és hogy káros hatással lehet egy keresztényre, ha elmulasztja Isten Szavának olvasását. Majd hozzáteszi, hogy az apokrif könyvektől őrizkedni kell (Jelenések 22:18, 19).

A negyedik kérdés így hangzik: „Hogyan gondolkodjunk az ikonok felől?” Lukarisz válaszol: „Az Istentől ihletett Szentírásból taníttatunk, amely határozottan állítja, hogy »ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat« [2Mózes 20:4, 5], mivel nem a teremtménynek, hanem az egyetlen Teremtőnek, az ég és a föld Alkotójának tartozunk imádattal, és csakis Őt tisztelhetjük . . . Elvetjük [az ikonok] imádatát és szolgálatát, melyet tilt . . . a Szentírás. Nehogy elfelejtsük ezt, nehogy a Teremtő és Alkotó helyett a színeket, a művészi alkotásokat és a teremtményeket imádjuk” (Cselekedetek 17:29).

Bár Lukarisz nem tudott teljes mértékben minden tévedésre fényt deríteni korának szellemi sötétségében *, de dicséretre méltó erőfeszítéseket tett, hogy a Biblia tekintélye az egyházi tantételek fölött álljon, és hogy a Biblia tanításaira oktassa az embereket.

Közvetlenül a Confessio kiadása után újabb üldözési hullám vette kezdetét Lukarisz ellen. 1633-ban Cyril Contari, Bérea (a mai Aleppo) érseke, aki Lukarisz ellensége volt, és a jezsuiták támogatását élvezte, megpróbált alkudni az oszmánokkal a pátriárkai székért. De terve nem sikerült, mert nem tudta kifizetni a szükséges összeget. Így Lukarisz maradt ebben a méltóságban. A következő évben a thesszalonikai Atanáz mintegy 60 000 ezüstpénzzel fizetett ezért a méltóságért. Lukariszt tehát újra megfosztották hivatalától. De nem telt el egy hónap sem, és visszahívták, hogy visszahelyezzék a tisztségébe. Akkorra Cyril Contari már összegyűjtötte az összeget, 50 000 ezüstpénzt. Ekkor Lukariszt számüzetésbe küldték Rodoszra. Hat hónappal később barátai biztosították a visszatérését.

Azonban 1638-ban a jezsuiták és a velük együttműködő ortodoxok az Oszmán Birodalommal szembeni hazaárulással vádolták Lukariszt. A szultán ezennel halálbüntetést szabott ki rá. Lukariszt letartóztatták, és 1638. július 27-én egy kis hajóra tették, mintha száműzetésbe vinnék. Amint a hajó kiért a nyílt tengerre, megfojtották, és testét a parton eltemették, később viszont kihantolták, és a tengerbe dobták. Halászok találták meg, és később barátai temették el.

Tanulság számunkra

Egy tudós a következőket mondja: „Nem szabad figyelmen kívül hagynunk [Lukarisz] egyik fő célját, hogy megvilágítsa és emelje a papság és a nyáj műveltségének színvonalát, amely a tizenhatodik században és a tizenhetedik század elején rendkívül mélyre süllyedt.” Sok minden akadályozta Lukariszt abban, hogy elérje ezt a célját. Öt alkalommal távolították el a pátriárkai székből. Halála után 34 évvel egy jeruzsálemi zsinat megátkozta hitnézeteit, és eretnekségnek nyilvánította azokat. Kijelentették, hogy a Szentírást „nem olvashatja akárki, csakis azok, akik megfelelő kutatás után betekintést nyertek a szellem mély dolgaiba” — vagyis az úgynevezett tanult papság.

Az uralkodó egyházi osztály tehát újra elnyomta az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy Isten Szava elérhető legyen a nyáj számára. Erőszakkal elnémították azt, aki rámutatott néhány Írás-ellenes hitnézetükre. A vallásszabadság és az igazság egyik legkegyetlenebb ellenségének bizonyultak. Szomorú, hogy ez a hozzáállás bizonyos formában még ma is létezik. Kijózanító emlékeztető ez, hogy lássuk, mi történik, amikor a papság szította ármánykodás a gondolat- és szólásszabadság útjában áll.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 29. oldalon]

Lukarisz dicséretre méltó erőfeszítéseket tett, hogy a Biblia tekintélye az egyházi tantételek fölött álljon, és hogy a Biblia tanításaira oktassa az embereket

[Kiemelt rész/kép a 28. oldalon]

Lukarisz és a Codex Alexandrinus

A British Library egyik drágaköve a Codex Alexandrinus, egy bibliai kézirat, mely az i. sz. ötödik századból származik. Eredetileg 820 lapból állhatott, és ebből 773 maradt fenn.

Az egyiptomi Alexandriában való pátriárkasága idején Lukarisznak nagy könyvgyűjteménye volt. Amikor ő lett Konstantinápoly pátriárkája, magával vitte a Codex Alexandrinust. 1624-ben a törökországi brit nagykövetnek ajánlotta azt, mint az angol királynak, I. Jakabnak címzett ajándékot. Három évvel később a kódex a trónörököshöz, I. Károlyhoz került.

1757-ben a királyi könyvtár, vagyis a Royal Library brit nemzeti tulajdon lett, és ez a nagyszerű kódex ma az új British Libraryben a John Ritblat Galleryben tekinthető meg.

[Forrásjelzés]

Gewerbehalle, Vol. 10

From The Codex Alexandrinus in Reduced Photographic Facsimile, 1909

[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]

Bib. Publ. Univ. de Genève