Élettörténet

Mindig egyszerűen éltünk, hogy szolgálhassuk Jehovát

CLARA GERBER MOYER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Kilencvenkét éves vagyok, és alig tudok járni, de a gondolkodásom még tiszta és megbízható. Mennyire hálás vagyok, hogy gyermekkorom óta kiváltságom Jehovát szolgálni! Az egyszerű életmód nagymértékben hozzájárult ehhez a kincshez.

ALLIANCE-BEN, az Egyesült Államok Ohio államában születtem 1907. augusztus 18-án. Öt gyermek közül én voltam a legidősebb. Amikor nyolcéves voltam, egy teljes idejű szolga a Bibliakutatók közül — így hívták akkoriban Jehova Tanúit — kerékpárral eljött a tehenészetünkbe. Az ajtóban találkozott édesanyámmal, Laura Gerberrel, és megkérdezte, hogy tudja-e, miért engedi meg Isten a gonoszságot. Anyát mindig is foglalkoztatta ez a kérdés.

Anya megbeszélte a dolgot apával, aki kint volt az istállóban, majd megrendelte a Bibliai tanulmányok című hatkötetes sorozatot. Csak úgy falta azokat a könyveket, és a bibliai igazságok, melyeket megismert belőlük, mélyen meghatották. Áttanulmányozta a hatodik kötetet, Az új teremtés címűt, és világosan megértette, hogy a keresztényeknek alámerítés által meg kell keresztelkedniük. Mivel nem tudta, hol találhatná meg a Bibliakutatókat, megkérte aput, hogy keresztelje meg a farmon átfolyó kis patakban, pedig akkor hideg volt: 1916 márciusát írtuk.

Nem sokkal ezután anya meglátott egy hirdetést az újságban, amely egy, a Daughters of Veterans Hallban, Alliance-ben tartandó előadásról szólt. Az előadás címe ez volt: „A korszakok terve”. Mindjárt látta, hogy a Bibliai tanulmányok első kötetének ugyanaz volt a címe, mint az előadásnak. Befogtuk a lovat a kocsiba,  és az egész család elindult életünk első összejövetelére. Attól kezdve eljártunk a testvérek otthonaiban megtartott összejövetelekre vasárnap és szerda esténként. Röviddel ezután anya újra megkeresztelkedett: a keresztény gyülekezet egyik képviselője keresztelte meg. Apa, akit mindig lefoglalt a farmon végzett munka, végül érdeklődni kezdett a bibliatanulmányozás iránt, és néhány év múlva ő is megkeresztelkedett.

Találkozunk az élenjáró testvérekkel

J. F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke 1917. június 10-én ellátogatott Alliance-be, hogy előadást tartson a „Miért háborúznak a nemzetek?” témában. Kilencévesen én is ott voltam a szüleimmel és két öcsémmel, Willie-vel és Charles-szal. Jó sokan voltunk: több mint százan. Rutherford testvér előadása után a legtöbb jelenlevő lefényképeztette magát a Columbia Theater előtt, ahol az előadás elhangzott. A következő héten ugyanott A. H. Macmillan tartott előadást „Isten eljövendő Királysága” címmel. Kiváltságnak éreztük, hogy ezek a testvérek eljöttek a mi kis városunkba.

Emlékezetes kongresszusok a korai időkből

Életemben először 1918-ban az Alliance-től néhány kilométerre fekvő ohiói Atwaterban vettem részt kongresszuson. Anya ott megkérdezte a Társulat képviselőjét, hogy elég idős vagyok-e már ahhoz, hogy megkeresztelkedjek. Úgy éreztem, megfontoltan átadtam magam Istennek az akarata cselekvésére, ezért megengedték, hogy aznap megkeresztelkedjek egy nagy almáskert melletti patakban. Egy sátorban öltöztem át, amelyet a testvérek éppen ezért állítottak fel, és egy régi, vastag hálóköntösben megkeresztelkedtem.

1919 szeptemberében a szüleimmel az ohiói Sanduskyba utaztunk vonattal, az Erie-tóhoz. Ott kompra szálltunk, és rövidesen megérkeztünk Cedar Pointba, emlékezetes kongresszusunk helyszínére. Ahol leszálltunk a hajóról, a kikötőben volt egy kis büfé. Hamburgert kaptam, ami igazi luxusnak számított nekem akkoriban. Annyira finom volt! Nyolcnapos kongresszusunkon a résztvevők csúcslétszáma 7000 volt. Mivel nem volt hangosítóberendezés, nagyon figyelmesen kellett hallgatnom.

Ezen a kongresszuson adták ki Az Őrtorony társfolyóiratát Aranykorszak címmel (ma Ébredjetek! a címe). Hogy ott lehessek a kongresszuson, az első héten hiányoztam az iskolából, de nagyon is megérte. Cedar Point üdülőhely volt, és a helybeli étterem szakácsai főztek a kongresszusi küldötteknek. Ám valami miatt a szakácsok és a pincérnők beszüntették a munkát, ezért azok a keresztények, akik értettek az étel elkészítéséhez, munkához láttak, és ők főztek a küldötteknek. Ezután hosszú évtizedekig Jehova népe maga gondoskodott az élelmezésről a kongresszusok idején.

Abban a kiváltságban is részünk volt, hogy 1922 szeptemberében újra elmehettünk Cedar Pointba a kilencnapos kongresszusra, amelyen több mint 18 000 volt a résztvevők csúcslétszáma. Rutherford testvér akkor buzdított minket erre: „hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!” Személyes szolgálatomat azonban már évekkel korábban elkezdtem különböző traktátusok és az Aranykorszak terjesztésével.

Értékeljük a szolgálatot

1918 elején én is elvittem a The Fall of Babylon (Babilon leomlása) című traktátust a közeli gazdaságokba. A nagy hideg miatt otthon mindig felmelegítettünk egy téglát a fatüzelésű kályhánkon, és magunkkal vittük a lovas kocsiban, hogy melegítse a lábunkat. Meleg kabátot és kalapot vettünk fel, mivel a kocsinak ugyan volt teteje, és oldalt is be volt fedve, de fűtés nem volt benne. Ennek ellenére boldog idők voltak azok.

1920-ban elkészítették A beteljesült titok különleges, folyóirat formában megjelenő kiadását, amelyet ZG-nek hívtak. * A szüleimmel együtt ezzel a kiadvánnyal jártuk Alliance utcáit. Akkoriban mindenki egyedül ment, ezért félve mentem fel egy tornácra, ahol többen is  ücsörögtek. Miután elmondtam a felkínálásomat, az egyik asszony így szólt: „Milyen aranyos kis előadást tart!” Aztán elfogadta a kiadványt. Aznap tizenhárom ZG-t helyeztem el, és akkor először mondtam el házról házra járva egy hosszabb, szabályos felkínálást.

Amikor elsős voltam a középiskolában, anya tüdőgyulladást kapott, és több mint egy hónapig ágyban feküdt. A legkisebb húgom, Hazel még kisbaba volt, úgyhogy abbahagytam az iskolát, hogy segíteni tudjak a farmon, és gondját viseljem a gyermekeknek. A családunk még ekkor is komolyan vette a bibliai igazságot, és rendszeresen eljártunk minden gyülekezeti összejövetelre.

1928-ban Krisztus halálának az emlékünnepén minden jelenlevő kapott egy traktátust “Where Are the Nine?” (Hol van a többi kilenc?) címmel. A Lukács 17:11–19-et fejtegette, ahol a Biblia elmondja, hogy a tíz megtisztult leprás közül csak egy köszönte meg alázatosan Jézusnak a csodálatos gyógyulást. Ez hatással volt rám. Megkérdeztem magamtól: „Mennyire mutatok értékelést?”

Mivel otthon minden jól ment, én pedig egészséges voltam, és nem voltak kötöttségeim, úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról, és elkezdem az úttörőszolgálatot — így hívják a teljes idejű szolgálatot. A szüleim is erre buzdítottak. Így hát a társam, Agnes Aleta és én megkaptuk a megbízatásunkat, és 1928. augusztus 28-án, este kilenc órakor vonatra ültünk. Nem volt egyebünk, csak egy-egy bőröndünk és egy hátitáskánk, amelyben a bibliai irodalmat vittük. A húgaim és a szüleim sírtak az állomáson, akárcsak mi. Azt gondoltam, soha nem látom őket újra, mivel úgy hittük, hogy Armageddon már közel van. Másnap reggel megérkeztünk a megbízatási helyünkre Brooksville-be, Kentucky államba.

Béreltünk egy kis szobát egy panzióban, vettünk több doboz spagettit, és szendvicseket is készítettünk magunknak. Mindennap más-más irányba vettük utunkat, egyedül munkálkodtunk, és öt könyvet ajánlottunk fel a házigazdáknak 1,98 dollár hozzájárulásért. Fokozatosan bemunkáltuk a várost, és sok olyan emberrel találkoztunk, akit meglehetősen érdekelt a Biblia.

Körülbelül három hónap alatt mindenkit meglátogattunk Brooksville-ben és környékén, sőt Augustában is. Továbbköltöztünk hát, hogy a Maysville, Paris és Richmond nevű városokat is bemunkáljuk. A következő három év alatt sok olyan megyét bejártunk Kentuckyban, ahol nem voltak még gyülekezetek. Ohiói barátaink és családtagjaink gyakran segítettek nekünk úgy, hogy autóval lejöttek egy hétre vagy hosszabb időre, és velünk együtt szolgáltak.

Más emlékezetes kongresszusok

Az ohiói Columbusban 1931. július 24—30-ig megtartott kongresszus igazán emlékezetes volt. Ott jelentették be, hogy felvesszük a Biblián alapuló Jehova Tanúi nevet (Ésaiás 43:12). Azelőtt, ha valaki megkérdezte, milyen vallásúak vagyunk, azt mondtuk, hogy Nemzetközi Bibliakutatók. De ez az elnevezés valóban nem különböztetett meg minket elég jól másoktól, hiszen több más vallási csoportnak a tagjai ugyancsak bibliakutatók voltak.

A társam, Agnes férjhez ment, én pedig egyedül maradtam; éppen ezért nagyon fellelkesített, amikor bejelentették, hogy akik úttörőtársat keresnek, azoknak egy bizonyos helyen kell jelentkezniük. Ott találkoztam Bertha és Elsie Gartyval és Bessie Ensmingerrel. Két kocsijuk volt, és egy negyedik úttörő testvérnőt kerestek, akivel együtt munkálkodhatnának. Együtt mentünk el a kongresszusról, pedig előtte még soha nem találkoztunk.

Nyáron Pennsylvania állam egész területén munkálkodtunk. Mikor aztán közeledett a tél, a melegebb déli államokba, Észak-Karolinába, Virginiába és Marylandbe kértük a megbízatásunkat. Tavasszal visszatértünk északra. Akkoriban így volt szokás az úttörők körében. 1934-ben John Booth és Rudolph Abbuhl, akik ugyanígy jártak el, magukkal vitték Ralph Moyert és az öccsét, Willardot a Kentucky államban levő Hazardba.

Többször is találkoztam Ralph-fal, és a Washingtonban 1935. május 30—június 3-ig megtartott nagy kongresszuson jobban összeismerkedtünk. Ralph és én együtt ültünk a karzaton, amikor elhangzott a „nagy sokaságról” szóló  előadás (Jelenések 7:9–14). Addig azt hittük, hogy a nagy sokaság egy égi osztály olyan tagjait foglalja magában, amely kevésbé hűséges, mint a 144 000 (Jelenések 14:1–3). Nem akartam közéjük tartozni!

Amikor Rutherford testvér elmagyarázta, hogy a nagy sokaság az Armageddont túlélő hűségesek földi osztálya, sokan meglepődtek. Aztán felszólította a nagy sokasághoz tartozókat, hogy kivétel nélkül álljanak fel. Hát én nem álltam fel, de Ralph igen. Később tisztázódott bennem ez a kérdés, úgyhogy 1935-ben fogyasztottam utoljára a jelképes kenyérből és borból Krisztus halálának az emlékünnepén. Anya azonban mindig fogyasztott a jelképekből egészen az 1957 novemberében bekövetkezett haláláig.

Állandó társ

Ralph és én továbbra is leveleztünk. Én Lake Placidban, New York államban szolgáltam, ő pedig Pennsylvaniában. 1936-ban készített egy kis lakókocsit, amelyet a kocsija után tudott kötni. A pennsylvaniai Pottstownból New Jersey államba, Newarkba vitte, mivel október 16—18-ig ott tartották a kongresszust. Egyik este a program után mi úttörők többen is elmentünk, hogy megnézzük Ralph új lakókocsiját. Ő és én bent álltunk a lakókocsiban, a beépített kis mosogató mellett, és ő megkérdezte:

— Tetszik a lakókocsi?

Bólintottam, mire megkérdezte:

— Szeretnél benne lakni?

— Igen — feleltem, ő pedig gyengéden megcsókolt, amit soha nem fogok elfelejteni. Néhány nappal később már a kezünkben volt a házassági anyakönyvi kivonat. Még október 19-én, a kongresszus utáni napon elmentünk Brooklynba, és körbejártuk a Watch Tower Society nyomdaüzemét. Utána kértük, hogy utaljanak ki nekünk valamilyen területet. Grant Suiter volt felelős a területekért, és megkérdezte, ki munkálkodna ott. Ralph így szólt:

— Mi, ha összeházasodtunk.

— Ha délután ötre visszajöttök, megbeszélhetjük — válaszolt Suiter testvér. Így hát aznap este összeházasodtunk egy Tanú házában, a közelben. Egy helyi étteremben vacsoráztunk néhány barátunkkal, majd tömegközlekedési eszközökkel elmentünk Ralph lakókocsijához Newarkba, New Jersey államba.

Nemsokára úton voltunk első közös úttörő megbízatásunk, a virginiai Heathsville felé. Bemunkáltuk Northumberland megyét, majd továbbköltöztünk a pennsylvaniai Fulton és Franklin megyébe. 1939-ben Ralphot meghívták, hogy legyen zónafelvigyázó, s ennek keretében körfogásszerűen sok gyülekezetet meglátogattunk. Tennessee államban szolgáltunk ki gyülekezeteket. A következő évben megszületett a fiunk, Allen, és 1941-ben pedig megszűnt a zónamunka. A virginiai Marionba neveztek ki bennünket különleges úttörőnek. Abban az időben ez annyit jelentett, hogy havonta 200 órát kellett eltölteni a szolgálatban.

 Kiigazításokat teszünk

1943-ban úgy éreztem, abba kell hagynom a különlegesúttörő-szolgálatot. Egy kicsi lakókocsiban laktunk, gondoskodnom kellett kisgyermekünkről, főztem, mindig tiszta ruhában járattam a családomat, és havonta körülbelül hatvan órát töltöttem a szolgálatban. Ennél többet már nem tudtam tenni. Ralph azonban továbbra is különleges úttörő maradt.

1945-ben visszaköltöztünk az ohiói Alliance-be, eladtuk a lakókocsit, mely kilenc évig volt az otthonunk, és a szüleimhez, a farmra költöztünk. Ott született meg a tornácon Rebekah lányunk. Ralph részidejű munkát vállalt a városban, és általános úttörőként folytatta szolgálatát. Magam a farmon dolgoztam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek neki az úttörőszolgálat folytatásában. Bár a családom ingyen földet és egy házat ajánlott fel nekünk, Ralph udvariasan visszautasította az ajánlatot. Nem akarta elkötelezni magát, hogy még többet tudjunk tenni a Királyság-érdekekért.

1950-ben a pennsylvaniai Pottstownba költöztünk, és havi huszonöt dollárért béreltünk egy házat. A következő harminc év alatt a bérleti díj mindössze hetvenöt dollárra emelkedett. Úgy éreztük, Jehova segít nekünk, hogy továbbra is egyszerű életet élhessünk (Máté 6:31–33). Ralph heti három napot borbélyként dolgozott. Két gyermekünkkel minden héten tanulmányoztuk a Bibliát, eljártunk a gyülekezeti összejövetelekre, és mint család együtt prédikáltuk a Királyság jó hírét. Ralph a helyi gyülekezet elnöklőfelvigyázójaként szolgált. Mivel egyszerűen éltünk, sok mindent tudtunk tenni Jehova szolgálatában.

Elveszítem drága páromat

1981. május 17-én a Királyság-teremben ülve nyilvános előadást hallgattunk. Ralph rosszul érezte magát, hátrament a terem végébe, és az egyik rendezővel küldött egy kis üzenetet, hogy hazamegy. Ez annyira nem vallott rá, hogy megkértem valakit, azonnal vigyen haza. Ralph még abban az órában komoly agyérkatasztrófa következtében meghalt. Az Őrtorony-tanulmányozás végén még aznap délelőtt bejelentették a gyülekezetnek, hogy Ralph meghalt.

Abban a hónapban Ralph már több mint ötven órát töltött a szolgálatban. A teljes idejű szolgálatban úttörőként több mint negyvenhat évet tudott maga mögött. Száznál is több emberrel folytatott bibliatanulmányozást, akik végül Jehova megkeresztelt Tanúi lettek. A szellemi áldások, melyekben részünk volt, nagyon is megértek bármely áldozatot, amelyet az évek során hoztunk.

Hálás vagyok a kiváltságaimért

Tizennyolc éve egyedül élek, eljárok az összejövetelekre, prédikálok másoknak, ahogy tudok, és tanulmányozom Isten Szavát. Most egy nyugdíjasoknak fenntartott lakásban lakom. Csupán néhány bútorom van, és úgy döntöttem, hogy nincs szükségem tévére. Mégis teljes és szellemileg gazdag életet élek. Szüleim és két öcsém halálukig hűségesek voltak, két húgom pedig még mindig hűségesen járnak az igazság útján.

Örömömre szolgál, hogy Allen fiam keresztény vén. Éveken át hangosítóberendezéseket szerelt fel Királyság-termekben és kongresszusi termekben, és a nyári kongresszusok hangosításának a felállításán is dolgozott. A felesége Isten lojális szolgája, két fiuk pedig vénként szolgál. A lányom, Rebekah Karres több mint harmincöt éve végzi a teljes idejű szolgálatot, ebből négy évig Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában dolgozott. A férjével együtt huszonöt éve az utazómunkában vesznek részt az Egyesült Államok különböző részein.

Jézus azt mondta, hogy a Királyság olyan, mint az elrejtett kincs, amelyet meg lehet találni (Máté 13:44). Hálás vagyok azért, hogy a családom oly sok évvel ezelőtt megtalálta ezt a kincset. Micsoda kiváltság, hogy nyolcvanéves, Istennek szentelt szolgálatra tekinthetek vissza — és semmit sem bántam meg! Ha újra kezdhetném az életemet, ugyanúgy élnék, mert bizony ’Isten kegyelme jobb az életnél’ (Zsoltárok 63:4).

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Rutherford testvér előadását 1917-ben az ohiói Alliance-ben hallgattuk

[Kép a 23. oldalon]

Ralph és én az általa készített lakókocsi előtt

[Kép a 24. oldalon]

Két gyermekemmel ma